Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-10-20 / 42. szám

Ezt a tervet támogatni nemcsak kötelességének áll mindazoknak, kiknek a tehetőség erre nézve rendelkezésükre áll, de különösen érdekében áll és kötelessége gazdáinknak és kereskedőinknek, akiknek anyagi érdeke oly szorosan Összevág ezen ujabbi terv megvalósításával, de támogassa azt a városi tanács ós képviselőtestület, hisz ezeknek egyedüli kötelességük a város fejlődésének, a polgárság jóvoltának előmozdítása. Fölöslegesnek tartjuk hosszabban foglalkozni annak a tárgyalásával, hogy ezen vonal Pápa városára mily és mennyi haszonnal járna, hogy iparunk és kereskedelmünk emelését mennyire fokozná, mily kedvet adna a vállalkozásokra,, szóval mily kiszámithatlan előnyöket nyernénk ezáltal, hizz ezzel tisztába van mindenki kit Isten józan ésszel megáldott. Eh hez azt hisszük nem szükséges komentár. Szóval mondjuk ki, hogy igenis a pápa--deveeser—sümegi vasututját a legújabb terv és mozgalom alapján ki akarjuk építeni. Csak akarnunk kell s komoly törekvésünket bizonyára siker fogja koronáz li, mert nekünk hitünk, reményünk erős van abba, hogy ezen ügy jelenlegi stádiumában városunk intéző férfiai, kereskedői, iparosai és értelmesebb gaz dái örömmel nyújtanak segédkezet a pápa—deveeser—ukk—sümegi vasút ügyben megindult ujabb mozgalomban, a mely mozgalom annak idején vármegyénktől és az államtól is kellő támogatásban fog részesülni. Adja az ég, hogy városunk biztos fejlődésére nézve minden tekintetben fontos és üdvös terv mielőbb a megvalósulás stádiumában lépjen. Bizalommal fordulunk tehát azokhoz, kiknek kezeibe van letéve ezen vasútvonal tervezete, kérve, hogy kiépítése érdekében vállvetve működjenek közre. Mert ezen terv megoldás után célt érünk és kiköszörüljök azon csorbát, melyet több ízben rossz vasúti politikánkkal elértünk ; oly alko íást teremtve ezáltal, mely alapját fogja képezni városunk szebb jövőjének. Felhívjuk tehát az állandó választmányt, hogy tegye meg ez érdemben javaslatát, ugysziute a képviselőtestületet, hogy a majdnem megtartandó közgyűlésen impozáns módon adjanak kifejezést a pápa—deveeser— sümegi vasutügy létesítésére s a segély megszavazásnál ne legye nek szükkeblüek. Szívleljék meg e néhány jó szót, s tessék hozzáfogni komolyan a munkához, ne nézzük összetett kezekkel mint építenek nyakra-főre, jobbrólbalra városunk mellett vasutakat. Nincs több mondani valónk egyelőre ez ügyben, aki megakarja érteni, megértheti. Volt már elég alkalmunk megbánni bűnös könnyelműségünket. Térjünk észre s lássuk be, hogy a késedelemben veszély rejlik s iparkodjuuk megvalósítani a pápa-devecser sümegi vasutat! A megélhetés nehézsége. Tizenöt év óta figyeljük élelmiszereink árhullámzását. Ma átlagban többet mint 50 százalékkal élünk drágábban, mint csak 15 évvel ezelőtt is. Vájjon hányan vannak olyanok, akik keresetükből élve, forgalmukat ezen idő alatt 50 százalékkal fokozhatták ? Sok, függőben levő társadalmi feladataink között nem legutolsó az, hogy az okszerű táplálkozás lehetőségét biztositsuk s meggyőződésünk. hogy már nemsokára számosan lesznek, akik erős mozgal mat fejtenek ki, hogy a közélelmezés súlyos terhei elviselhetőbbekké váljanak. Nem feladatunk nyomozni, hogy a bajnak oka a termelőn, vagy elárusítón fordult-e meg. Annyit azonban kijelenthetünk, hogy mind az államhatalomnak, mind a közigazgatási hatóságoknak sokkal behatóbban kellene az élelmezés ügyével foglalkozni, mint ahogy ma foglalkoznak. Ehhez nemcsak joguk van, de kötelességük is. A jog természetes következménye annak, hogy a hatóságok, illetőleg az államhatalom egészségünk fölött is őrködni tartoznak, de kötelességük is, mert olyan terjátszanak, a cselédek terefelélnek, a mesterlegények, fiatal napszámosok hanezuroznak a munkáslányokkal. — Ezek a boldog barmok — dörmögte csöndesen. —Betöltik összes természetrajzi hivatásukat s azt hiszik, amikor fáradtan sírba dőlnek, hogy éltek, hogy végigdolgozták az életet, hogy munkát végeztek. Dobálóznak ma nag} hangú frázisokkal, igát emlegetnek, véres verejtékről szavalnak, hangosan panaszkodnak s nem veszik észre, hogy ők a legboldogabbak, mert a legnemesebb, a legemberibb, mondjuk, leglelkibb életnyilvánul ások a csupasz ösztön. Könnyedén összerázkódott valamely benső undortól. — Borzasztó volna öntudatosan élni végig az ő életüket. Egyszerűen azért élni, hogy legeljünk s azon sápítozni, hogy másoknak dúsabb legelők jutottak osztályrészül — utálatos. Ennél még az én hétköznapi, de némiképpen mégis intelligensebb lézengésem is életebb élet. — Borzasztó lenne, ha Mártha meg én ugy törülköznénk egymáshoz, mint az a piszkos leányzó, meg az a széles ábrázattal röhögő ficzkó. Pedig — talán — ez az igazi szent szerelem s amit mi üzünk, amiért mi sóhajtozunk, ostoba délibáb, csinált, vetített tükörkép, agyonstilizált, tönkre romantizált torz. — Különben, — tette hozzá czinikus nyugalommal — bánom is én. Engem ez nem tudna boldogítani. Valaki az útját állotta. Kinyújtotta feléje a kezét s alamizsnát kért tőle. Máidén gondolkozás nélkül, automatice nyúlt a kis zsebébe s a kalapjába dobott néhány krajezárt, azután gúnyosan elnevette magát. — Bolond ember. Öreg is, beteg is, koldus is és jobb neki itt koldulnia az utczasarkán, mint nem lenni. — Mérhetetlenül jobb életem van, mint az övé s nekem mégsem kell. Vájjon mi kötheti az embereket az élethez ? Azt hiszem, egyszetü elfogultság. Beléjük verik kis koruktól kezdve, hogy a legborzasztóbb dolog a halál. Pedig egy kis elszántság, egy kis nyugalom az egész, no meg egy csöpp józanság. Kocsi robogott el mellette. Önkény teleli beljebb lépett a gyalogjárón, hogy be ne fröcskölje sárral a kerék. — Valami gazdag ur —• gondolta magában, utána tekintve a hintónak — ezeket szokták irigyelni a szegényebbek. Néha én is álmodtam nagy vagyonról, mérhetetlen kincsről, ami hatalmassá, szabaddá teszi az embert. Pedig semmi értelme nincs. — Lehet, akkor Mártha a feleségemmé lenne, lehet, azt hinné maga is, hogy szeret, pedig igazándiban csak a lovaimat szeretné, meg az inasaim livréjét. Okvetlenül észrevenném előbb-utóbb s okvetlenül sokkal boldogtalanabb lennék, mint ma. Végre is, az csak baj, de nem szerencsétlenség, ha az embert nem szereti az, akibe ő szerelmes. Szerencsétlenséggé esalc akkor válik, ha egy ideig meg volt róla győződve, hogy szeretik s tapasztalnia kell az ellen- ! kezőt. — Azért, ha nagyon gazdag ember j volnék, nem Ölném meg magamat. Van valami kiválóság a mérhetetlenül nagy vagyonban is. akárhogy kapálózzunk ellene mi szegények. Félelmetes tiszteletet gerjesztenek a milliók, sokkal nagyobbat, mint az ősök. A szegény mágnások nevetséges figurák számláihatatlan őseik daczára is s a nagy milliomosokkal tánczolnak a királykisasszonyok, bár a dédapjuk butyrot hordott még. Csak éppen a középszerűeknek nincsen semmi keresni valójuk a világon. — Végié is, ha valaki lettem volna, szemet kellett volna szúrnom Márthának. A kíválóakba nem azért szerelmesek a nők, mert ők kiválóak, de, mert minden nőtársuk reklámdobosa a kiválónak. A Rózsa Sándoroknak Iegplább volt annyi nőimádójuk a maguk mikrokozmoszában, mint a győztes hadvezéreknek s a legostobább, de divatját élő tenorista sokkal nagyobb nőhódító, mint egy ismeretlen lángelme. — Ha a híres irók, költők, művészek még nem korosodnának, egyáltalán nem jutna lélegzethez a nyomorúságos középszer. — Lám, ha egy rossz rigmust tudtam volna faragni, ha elég ízléstelen s elég bornírt lettem volna, hogy remek műnek lássak minden sületlenséget, arait magam követtem el, ma engem szeretne Márta és nem Borostyán Endrét. -—* Annak már a neve is sokkal impozánsabb, mint az enyém s az olyan arczátlanul együgyű, hogy még ma is versekkel ostromol női sziveket. A világon a legkonzervativebb valami az asszonyféle. Ez különben igy is marad mindaddig, mig a M v