Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-07-21 / 29. szám

szaporítjuk ezzel az intézmény felálitásával, hanem a város lakosságának érdeke is kívánja ezt. A közvágóbiddal kapcsolatos hűtőkamrák, tekintettel a nagyszámú mészáros és hentes iparosokra, nemkülönben a magánfogyasztókra közegészségügyi szempontból és nagy fontoságu, sőt mondhatni létkérdés. Feltéve, de meg nem engedve, hogy mindezeket mel'őzve, sürgetni kell a közvágohidnak minél előbbi létesítését már azon szempontból is mivel köztudomásu dolog, hogy napról napra roszabbak a munkás viszo nyok, ugy az építési anyag valamint a munkaerő drágul és ezen halasztással csak költségesebbé tesszük ezen reánk nézve elodázhatlan közintézmény létesítését. Nincs több mondani valónk. Pol gármesterünknek legutóbbi közgyűlésen tett kijelentése után nemcsak hisszük hanem meg vagyunk győződve, hogy a közvágóhíd kérdése — mely nem tudjuk hol akadt meg — tervekkel és költségvetéssel felszerelve legközelebb napirendre kerül. De nemcsak városunk polgármesterében bízunk, hanem városunk képviselőtestületétől is elvárjuk és nincs is okunk kétkedni, hogy akkor amidőn városunkat erdeklő ily fontos kérdés létesítéséről van szó, minden lehetőt el fog követni, a közvágóhidnak minél előbbi létesítésére. Ez a városnak és a lakosságnak közös érdeke és egyben közegészségügyi érdeke. PollatseJc Frigyes. Városunk hanyatlása. Sok panasz hallatszik városunkban az általános pangásról. A kereskedők panaszkodnak, hogy a kereskedelem napról napra csökkenik, — drága pénzen bevásárolják áruikat, | pénzük benn fekszik és áruikon túladni nem képesek. Nagy a forgalom hanyatlása a rőfös cikkekben, de • aránytalanul nagyobb a fűszerfélékben, melyeknek forgalma majdnem Pápára szorítkozik. Ugyanazaz a pa-j nasz az iparosok részéről, akik két- j ségbeesetteu emlegetik, hogy készítményeiket nem tudják eladni és nincsenek megrendelések. Lamentálnak az ügyvédek, orvosok és a társadalom minden rétege. Amint tehát látjuk, a társadalom minden osztálya kesereg a helyzetén, ami azt mutatja, hogy Pápán általános depressio van. Ez nemcsak nem egészséges állapot, hanem oly baj, mely mély gyökeret vert. Mert az csak el nem képzelhető, hogy ily általános, a társadalom minden rétegére kiterjedő feljajdulás csak színlelés volna és reális alappal nem bírna; de meg aztán ily kis helyen sokkal is jobban ismeri mindenki egymás viszonyait és anyagi körülményeit, hogysem simuláJás feltehető volna. És fájdalom, ez nem is simulátio, nem is színlelés. Aki a pápai életet figyelemmel kiséri, az megdöbbenve tapasztalja, hogy a felhangzó panaszok nemcsak jogosultak, hanem még rosszabbak a viszonyok, mint azokat feltüntetik. Például szolgálhat a legutóbbi országos vásár, ezelőtt még a közönséges hetivásárok is sokkal különbek voltak a mostani országos vásároknál, hisz azelőtt még hetivásárok alkalmával is forgalmi akadályok voltak, az üzletek vevőkkel voltak telve, az iparosok alig győzték készítményeiket eladni, mig most forgalmi akadály nincs, az üzletek üresek és minden kong az ürességtől. Csak emlékezzünk vissza, hogy hetivásáraink alkalmával a piac és az összes mellékutczák gabonás szekerekkel voltak ellepve, de nemcsak hetivásárok alkalmával, még köznapokon is valóságos vásárok voltak. Míg most, — a hétköznapokról nem is szólunk — heti vásárok alkalmával a piacon alig látunk szekereket. Azelőtt a pápai pályaudvar raktárai nem voltak képesek befogadni a felVagy öt évig éldegéltek igy. A két lánynak éppen a huszadik születésenapja volt az napon, araikor reggel arra ébredtek, hogy recseg ropog az egész malom. A képek tánczolnak a falon, a poharak összecsördülnek, a sznkrény tetejéről lepotyognak a befőttes üvegek, közben meg mintha a talpuk alatt mennydörögne. Egy pillanat alatt künn termettek mind a hárman. — Milyen szerencsétlen flótás vagyok, — mondta Simon Simon, bizony összedönti ez a földrengés a malmomat. Mária és Marianna átölelték egymást és ugy imádkoztak szép csöndesen. Mire elkészültek a iMiatyánkkal, meg az Üdvözlégygyel, megszűnt a nagy moraj lás, meg a föld ingása is. Simon Simon megkönnyebbülten sóhajtott fel,: — Ali a malom — mondta csöndesen, csaknem áhítatosan s rohant be az épületbe hogy utánanézzen, nem esett-e nagyobb baj a malomfölszerelésben. Egy keveset bizony szenvedett a nagy malomkerék, meg a kövek is megrongálódtak egy csöppet, de valami nagy baj nem történt s ekkor már a különben hitevesztett Simon ís meghatottan kulcsolta össze a kezeit s amit nem tett évek óta, imádságba kezdett. A két leány boldogan súgott össze. A könyük is eleredt, amikor imádkozni látták annyi esztendő után az apjukat s Marianna, — aki fiatalabb volt egy órácskával — oda súgta Máriának : — Meglásd, most végre végeszakad apa balszerencséjének is. — Bár ugy lenne, sóhajtotta Mária. — Én ugy érzem. Te nem érezel valami hasonlót? — Nem tudom én, valamit én is érezek, de mintha félelemmé! töltene el az a sejtés, amely engem gyötör. Ettől azután elszomorodott Marianna is s busán mentek a konyhába, hogy rendbehozzák, amit a földrengés összedobált. Mi tagadás, bizony a cserépnemiivel rutul bánt a földindulás, ugyancsak megtizedelte. A két leány busán nézte a pusztulást, de fürge kezekkel, nagy csöndben elrakosgatták a cserepeket, eldugdosták a tört holmi legnagyobb részét s közösen elhatározták, hogy a kárnak legalább a felét eltagadják az édesapjuk előtt. Annál is inkább szívesen követték el ezt a kis kegyes csalást, mert Simon Simon nagyon boldog volt, hogy nem szenvedett nagyobb kárt. Vidáman járt kezében a kalapács, s hangos füttyszóval javítgatta ki a nagy malomkereket. Olyan volt a balsorslátogatta s ember, mint egy vidám harkály. Kopácsolt, ugrosott, s amikor két-három lapátja a nagy keréknek teljesen épnek bizonyult, még meg is simogatta őket Simon s jóízűen dörmögve dicsérte: — Öreg jószágom, derék öreg jószágom, nem hiába maradtál egyedül hűséges hozzám. Daczolsz te még az égiháboruval, i földindulással is. Dehogy is vette észre, hogy régen | kiapadt egészen a nagy kerék alól a viz, ! dehogy is hallotta, hogy fönn a malomgátnál nem zuhog, nem harsog a fölfogott kis folyócska. Már alkonyodott, amikor elkészült s akkor egyszerre észrevette a vészes csöndet. Körültekintett, hallgatózott s a hirtelen döbenettől egyszerre elállott a szívverése. Sápadtan, szorongó szívvel kezdett futni fölfelé a gát felé. A malommeder olyan száraz volt, hogy még csak egy apró vizerecske sem csörgedezett benne. A leeresztett gát ott állott lomhán lazán. A deszkák között átszűrődött az alkonyat vérvörös sugara. Egy pillanatig megkábultan állott Simon Simon a gát mögött, a másik pillanatban fölrohant a gátra s rémülten hördült fel. A íolyó medre teljesen száraz volt. Akármerre tekintett, akármint megerőltette a szemeit, viz nem volt sehol. — A folyóm, — ordította kétségbeesetten a szerencsétlen ember, — a vizem ! A vizem ! Leugrott a gáthoz vezető deszkamederbe s mint a? eszement, borult le az iszapos fekete deszkákra. — A vizemet, a vizemet akarom, — hörögte s elkezdett futni a folyó medrébe fölfelé 1 Hiába, a meder üres volt. Ahol azelőtt vidáman, kaczagva hempergőztek a pajkos habok, lomha, apró tócsák terpeszkedtek, iromba nagy, lelketlen sziklák ágaskodtak. Simon Simon megrázta a nagy szürke kőkolosszusokat s rájuk üvöltött: — A vizemet! Hová tettétek a vizemet? A szörke, vizes szikladarabok meg sem mozdultak a rázásrn, meg nem indultak a panaszos sirámra. — Ellopták a vizemet, — hörögte most már teljesen őrjöngve a boldogtalan ember, — elloptad a vizemet te, te odatenn^