Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-11-11 / 45. szám

(I Y V KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. ~ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELÖFIZETESI ARAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed évre 3 kor. Egyes szára ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ : HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R M I N könyvkereskedésében. Lokális bajaink. Az országos nagy bajok és gondok között, melyek most az egész magyar közvéleményt lefoglalják, nefeledkezzünk meg szűkebb lokális bajainkról. A társadalmi átalakulások, a gazdasági fejlődés, az ipar és kereske delem támagatása és felvirágoztatása s a szegény munkásnép boldogítása, a merre csak tekintünk, mindenhol előre veti árnyékát; behízelgő ékes szavakkal hirdetik a társadalom és közélet minden terén azokat a nagy eszméket, a melyek megvalósításán a vez-etők önzetlenül fáradoznak, s a mely alkotások képezhetik csak lakosságunk boldogulásának alapját. Igy megy ez évek óta. De a mily gyors változatokban követik egymást a különböző tervezgetések és a milyen szépek a biztatások, ép oly gyorsan megfeledkeznek a legfontosabb kérdések megvalósításáról. Biztatnak bennünket gazdasági éleTÁRCZA. A zenetanitó, Gyurcsik Ambrus a esákvári székesegyház karnagya volt s egyszersmind zenetanitó a Paulay Szent Vinczéről nevezett zárda leánynevelő intézetében. Nemrégen került Csákvárra, az uj püspök hozta magával. Már túljárt az ötven éven s példás életű agglegény volt a karnagy ur, amint az ilyen egyházi hivatalban álló fórfiukhoz illik. A jó borocskát szerette ugyan, azt még Hevesben megszokta; de az nem vétek. ha az ember szívesen kóstolgatja az Isten áldását, csak módjával tegye. Egyszer azonban valami hallatlan dolog történt. Mikor a leczkeóráról hazament a zárdából Gyurcsik Ambrus, egyik összetekert kótában finom kis levélként talált, melyre női kéz Írásával ez volt irva: „Valaki imádja önt. Talalja ki, hogy kicsoda." A jámbor öreg ijedtében kiejtette kezéből a levélkét. — Szent Isten! Mi dolog ez'? Soha életében nem voltak kalandjai és most öreg korában. Jaj, ha valaki megtudja ! Ha ez a levél a főnöknő kezébe került volna, aki olyan szigorú ! Hát még ha a püspök ő méltósága megtudná ! tünk felvirágoztatásával, az ipar és kereskedelem érdekeinek megvédésével, a közterhek apasztásával, a megélhetés eszközeinek megszerzésével. Nos mit találunk mindezekből ? Hol vaunak azok az alkotások városunkban, a melyek a polgárság boldogulásat előmozdítják ? Mikor lesz kevesebb az adózó polgárság vállaira rakott közteher ? Mind oly kérdések ezek, amelyekre megnyugtató választ hiába keresünk. Az örökös biztatásokban pedig egyáltalán nem találjuk meg már azokat a garanciákat, a mik a helyzet javulására vezetnek, s a város lakosságának nehéz viszonyait ugy alakítanák át, hogy e város kebelében mindenki egyaránt jól érezze magát, s megtalálja benne boldogulásának feltételeit. A közterhek viseléséből tagadhatatlanul bőven kijut Pápa lakossának a maga része, a kereseti viszonyok azonban a legnyomorultabbak s megélhetés a legnehezebb. És ez nem gáncsoskodás, nem üres szó, hanem szomorú valóság. A nehéz viszonyok súlyát érzi a város minden egyes polgára, ezt sem szép szóval, sem lármával letagadni nem lehet. De hát vájjon ezek dacára tett-e városunk valamit, a lényegesen javítaná a polgárság helyzetét ? Történt-e már valami intézkedés arra, hogy forgalmunk emelkedjék, piacunk élénkítése és olcsóbbá tétele érdekében történt-e valami, vagy iparunk pártolását komolyan előmozdította e ? Határozottan azt mondhatjuk, hogy észrevehető haladás nincs nálunk. Az utóbi időben megfogyott, piacunkat a drágaság és nagy vámok miatt kerüli a vidék, az iparpártolásról meg szó sincs. Nem mondjuk, hogy rosszakaratból nem csinálnak nálunk semmit, hanem a személyi érdekű kérdések foglalják le az emberek munkásságát, no meg hát a közügyért dolgozni csak szóval szeretnek, és a mikor a Szörnyűség elgondolni, mi következhetett volna. De még most is ki tudja, mi következhetik'? Ha valami kisül, vége van, elcsapják. Oda a becsülete, a kenyere : — Teremtő szent atyám, milyen szégyen ! Az első perczekben csak ezek az ijesztő gondolatok forogtak a fejében. Sietett megseramisitni a bűnjelt, elégette. De mikor már hamvait is beszórta a kályhalyukba, eszébe jutott, hogy mégis jobban meg kellett volna nézni azt az irást. Hátha megismerte volna, vagy legalább sejthette volna, hogy kitől ered. Próbálta találgatni. Dominika testvér a múltkor igen nyájasan beszélt vele. Az oratorium felól is kérdezősködött, amit Gyurcsik Ambrus irt: szeretné hallani, mikor fogják előadni? Nem lehetne belőle zongorára való kivonatot kapni ? S több efféle. De nem, nem, micsoda vakmerő gondolat ! Dominika testvér maga a megtestült ájtatosság. És már legalább negyvenötéves, ha nem több. Inkább lehetne gondolni, hogy valamelyik a növendék kisasszonyok közül, a nagyobbak közül, a nagyobbak közül, pajkosságból. Természetesen csak pajkosságból. Tréfát akartak űzni vele. Ej, ej, hogy ezt nem tudta kitalálni mindjárt. Csak tréfa az egész, nevetni akartak rajta. Helytelen tréfa, amit nem volna szabad elkövetni ilyen idős emberrel a tanítójukkal ; de hát persze fiatalság, boldogság: — Tegyünk ugy, mintha semmi sem történt volna. Azonban attólfogva magaviseletében komolyabb, szigorább lett. Nem engedett meg magának serami nyájasabb dicsérő szót egyik vagyraásik kisasszony zongorajátékára s nem hegegült nekik Beethoven-szonátát, ) iába kérték. Már azt hitte, hogy elriasztotta a vakmerő vétkest; de valami két hét múlva egy kótában, melyet haza vitt, megint talált levélkét: „Hát nem akarja megérteni azt, aki önért eped ?" Most ijedt meg még csak igazán. Tyhü. „hát már megint Ez már több, mint tréfa. Ez már kétségbeejtő. Lehetetlen, hogy ennek rossz vége ne legyen. Kétségbeesetten ^meredtek Gyurcsik Ambrus szemei a végzetes levélkére. Csak legalább tudná, ki az a boldogtalan, aki ezeket a leveleket firkálja. Az írásból ki nem okosodik. Amúgy is hiába töri rajta a fejét. Nem birja kitalálni. Egy pillanatig megfordult elméjében : hátha följelentené a tisztelt főnöknőnek ? Hogy megmutassa ártatlanságát. D« nem, azt nem teheti. Az nagyon csúnya dolog volna. Az ember nem követhet el olyan lovagiatlanságot. Végre is ez a szegény fiatal leán