Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-11-11 / 45. szám

komoly munkára kerül a sor, attól mindenki fázik. A hatóság a társada-. lomtól, a tarsadalom a hatóságtól vár mindent. Természetesen, hogy igy tönkre kell menni a város polgárságának és hogy inkább a tönkremenéshez, mint a haladáshoz van közelebb azt, ha komolyan szemügyre vesszük állapotainkat, minden téren tapasztalhatjuk. Hogy a társadalmi viszonyok napról-napra rosszabak, azt nemcsak mi mondhatjuk, de azok is belátják már, akik az eddigi rendszer fentartásáért küzdöttek. Ma már mindenki látja, hogy mit érnek azok a biztatások, a mikkel még mindig altatgatják ébre- | dező közönségünket. Be kell látni most már a polgárságnak is, hogy a bajokon csak ugy segíthetünk, ha maga a polgárság fog a munkához s tevénységével reszt vesz abban, hogy a várost elmaradottságából kiemelje. Annyiszor és oly nagyon biztatták már tudhatjuk mennyire bizhatik azokban, s hogy ha maga nem fog munkához, hát mit remélhet a jövőtől. Megelégedéssel látjuk tehát a legcsekélyebb mérvű közéleti tevékénységet is, a mely céljához a kedvezőtlen állapotok megváltoztatását tűzte maga elé. A polgárságnak a közügyek iránt való érdeklődése oly jelenséget tár fel előttünk, amelyek egyedül lehetnek biztatók arra nézve, hogy ha városunk polgársága akarja egyesült erről, meg fogja tudni változtatni a mai rossz viszonyokat. A kereskedelem és a fogyasztási szövetkezetek, Mielőtt a dolog érdemére áttérnénk, szükséges volna talán eldönteni azt a kérdést, vájjon kell e egyáltalán a kereskedelem ? Angliában, Franciaországban, a nagy német birodalomban, melyet leghathatósabban éppen nagy arányokban kifejlődött és megizmosodott kereskedelme segített nagyhatalmi álláshoz és lakosságának jóllétéhez, mindenesetre kinevetnék azt, aki e kérdést felvetni merészelné. Mi azonban még ennyire nem haladtunk. Nálunk a kereskedő még korántsem élvez olyan tekintélyt, hogy munkáját, fáradozását, szaktudását, különösen pedig vagyonszerzési képességét, melylyel a köz anyagi gyarapodásához is tetemesen hozzájárul, kellően megbecsüljük. Hazánk története, ha nem is indokolttá, de mégis megmagyarázhatóvá, teszi a kereskedői pálya lekicsinyelését. Hiszen alig néhány évtized előtt, még tán alig száz esztendő előtt a magyar közfelfogás „kereskedődnek csak battyus zsidót, legfeljebb holmi szatócsot képzelhetett. Általános kulturai haladásunk és magának a kereskedelemnek haladása során ugyan alaposan meg kellett változtatni a kereskedőről hajdan táplált fogalmat, ám azért egy kevés a régi felfogásból még mindig megmaradt a magyarban. Jórészt ebben kell keresni annak okát, hogy ezt a praktikus pályát nem oly tömegesen választják ifjaink, mint azt a nemzet anyagi érI dekei megkövetelnék. Ennek a felfogásnak tulajdonitatidó az a nemtörődömség is, melylyel egyesek — köztük előkelő állású* vezető férfiak — í a kereskedelem lendületes kibontakozását kezdetleges állapotából megnehezítik. Van az ánimozitásban része az agrárizmusnak is, mely a kereskedelemben nem barátját, hanem parazitáját látja. Mindennek következménye azután az, hogy virágzó kereskedelemről egyelőre álmodni se j merünk. Abból az ötletből mondjuk el ezeket, hogy az egész országban mind nagyobb számban alakulnak fogyasztási szövetkezetek, melyek az államí nyújtotta számos kedvezménnyel felruházva tönkremenéssel fenyegetik a kisebb kereskedőket s követve az ország egész kereskedelmét is. A kereskedők és mindenféle testületek ugyan kézzel-lábbal kapálóznak, hogy az állam által támogatott e veszélyes konkurrenciától megszabaduljanak, de ugy látszik teljesen hiába. A vezető körök olcsóbbá akarják tenni a fogyasztást, s e miatt nem törődve a kis existenciákkal, szívesen támogatják a fogyasztási szövetkezeteket. Hátha igaz is lenne, hogy a fo! gyasztási szövetkezetekben olcsóbban vásárolhat a közönség, még akkor is nagyon alaposan meg kelleue fontolni, yajjon ezért szabad-e az egyik felet oly kedvezményekben részesíteni, ménem érdemel tőle ilyen árulást. És éppen őtőle 1 Ha fiatal létére ilyen oktalanságokat cselekedett s uem tudott érzelmein uralkodni, hát az bizonyára kárhoztatandó. — De nem neked kell azt megítélni, Gyurcsik Ambrus, — mondta magában a derék ember. Nem bizony. Hiszen, ki tehet arról, hogy érzékeny szive van ? És noha különös, hogy olyan fiatal leány éppen ilyen idős férfit választott ki magának, de vannak ilyen példák. Voltak már máskor is. És tulajdonképp nem is olyan öreg ő. Ha a tükörbe néz, — pedig ettől a naptól kezdve gyakrabban bele néz, — azt látja, hogy nem is oly sok az ősz haja, mint gondolta. Ezalatt némi zavaros gondolatok keringtek a fejében. Nem volt ugyan semmi donjuani szándéka, — Isten ments, hogy olyasmire gondolt volna, — de az embernek mégis csiklandozza egy kissé a szivét, ha tudja, hogy egy íiatai leány, olyan tizenhatéves leány szerelmes belé. Kétségkívül atjai intésben fogja részesíteni a leánykát; ez kötelessége. Meg iog felelni az apáczák bizalmának. Hiszen tőle csaknem ugyanannyit várhatnak, mint a hitoktató főtisztelendő úrtól. Féligmeddig el is készült azzal, amit mondani fog. Természetesen, ha lesz alkalma rá. De még azt sem tudja, hogy kinek mondja el. Melyik az az oktalan a kisasszonyok közül ? Egyszerre azonban mégis észrevett a jámbor zenetanitó valamit. Egyik növendék nagyon turkált a kóták közt, melyeket Gyurcsik félrerakott, hogy haza vigye. — Mi tetszik, kisasszony ? — szólt oda Gyurcsik. A leány elvörösödött s egészen megzavarodva alig tudott annyit hebegni hogy: — Semmi. Csak éppen nézegettem a kótákat, csak nézegettem. S hirtelen kisurrant a szobábol. — Megvan, — gondolta magában Gyurcsik Ambrus és szivdobagva szedte össze a kótákat. Annyira meg volt zavarodva ő maga is, hogy nem birta folytatni a leczkeórát és haza sietett. Otthon lázasan kutatta át a magával hozott kótákat. Kereste azt a bizonyos levélkét s szinte rosszul esett, hogy nem találta. — Ambrus, Ambrus, mi lelt téged ? — intette magát. Ej no, csak nem fog vén korára szerelmes lenni. Aztán kibe ? Egy tizenhatéves gyerekleányba. Nem ment még el az esze. De akármit csinált, annak a leánynak a képe minduntalan megvillant lelki szemei előtt, milyen bájos! Milyen kedves minden mozdulata ! Hát még azok a kis gödröcskék a két orczájában, mikor beszél, mikor nevet ! S azok a ragyogó barna szemei, melyekkel néha olyan ábrándosan, máskor meg oly pajkosan tud nézni. Csakugyan ez a Bajnay Kornélia a legszebb leány az egész intézetben. Ez már egész nagy leány. Maholnap férjhez mehet. Erre a gondolatra mintha valami átnyilalt volna a Gyurcsik Ambrus szivén. No csak ez kellett még. Hamar fejére csapta a kalapját s elment a sörházba. Ott majd kipárolog fejéből ez a bolondság. Még késő este is ott ült s miután kiüritett nagyszámú sörös poharat, most a borocskával folytatta. A káplánok, akik oda jöttek vacsorálni, azzal a meggyőződéssel mentek el, hogy nagy korhely ez a regens chori. A karnagy pedig másnap olyan keserves kaczenjammeros állapotban jelent meg a zeneleczkén, hogy csepp kedve sem volt holmi Romeo-szerepekre s ilyen zsémbesnek és mogorvának még sohasem látták a zárdában. A jószivű Dominika testvér meg is kérdezte, hogy talán beteg? — A fejem fáj — felelt Gyurcsik Ambrus. Ami igaz is volt, mert a fejé is fájt, á gyomra is émelygett, a szive is nehéz volt. De legjobban gyötörte a félelem, hogy mi lesz már most. Szerencsére már az iskolai év végén voltak s egy hét múlva eljött Bajnay Kornay Kornéliáért az édes anyja, hogy haza vigye. Most már be volt fejezve a nevelése s a jövő évben nem tér már vissza az intézetbe. Érzékeny bucsut vett hát mindenkitől : növendék-társaitól, az apáczáktól, a tisztelt főnöknőtől, még a kapunyitogató árva leányoktól is; de a zenetanár úrra egy pillantást sem vetett. Pedig kétszer is elment mellette. Gyurcsik ^mbrus várta, hogy talán egy szó, egy köszönés neki is jut. Nagyon bántotta, hogy igy kellett megválniok. Ugy érezte, hogy a szive elfacsarodik s megint a sörházban keresett vigasztalást, honnau