Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-09-30 / 39. szám

Abban az értelemben, a mit a kartellről beszéljünk tán nincs megpiacunkon, tán lehetne is sprengelni, hogy ugy mondjuk a kartell embriót, de kétségtelenül a mi piacunkon is van és a kis pénzű embernek éppen olyan, mint a milliomos részvényvállalatoknak, ha a fogyasztók kartellje fenyegeti. De hát nézzük csak hol van az a piaci kartell és kik nézik ? A kartell időszerű és a hetipiacokra van berendezve ; űzik a kofák némelyike és a közvetítők igen sze mérmetlenül. A módszer ez : az árusoktól korán reggel összevesznek mindent, szövetkezéssel szabályozzák az árakat s másodkézből kapván szükségleteit a fogyasztó, az mesterségesen van megdrágítva és mesterségesen nyomva egységárakkal, mert a kofák és közvetítők kartellben vannak. A kofák és közvetítők kartellje tehát két irányú. Rossz és önző céljaikra van és kihasználva az árusító ellen, rossz és szipolyozó a vevőre, a fogyasztóra. Hogy nem képtelenséget beszélünk, fölhívjuk a városi hatóságot, vessen csak ügyet, mily mesterkedéssel teszik a mi piacunkon úgyszólván monopoliummá azt kofáink, hogy ők árulhassanak és a közvetítők, hogy a közönség orra elől elszedjék a valamire való jószágot és aztán drágán eladják. Meglopják a pirkadó hajnalt és okkupálják a piacot, az anyagot s a jámbor közönség nem tudja mire vélni, hogy miért drágul ugy meg a piac. Azt hisszük, talán lehetne ez ellen tenni ? Ha szomszéd városainkban mindenütt szabályozva van, hogy a piac mikor kezdődjék és a piacra jövő elárusítót a város végén a kofák ne közelíthessék meg, a hol mindent összevesznek, ha lehetséges az, hogy a kofák piaci vétele feltételekhez és időhöz vannak kötve, ha lehetséges az, hogy a városi hatóságnak elsőrendű dolga, miként a vevőkön . ég ne engedtessék oda tisztán a kofák ós közvetítők önkényének és főleg, ha városi tanács mindig bír ama helyeken kellő remediumokkal, melyekkel a kofák kartellját megtöri, talán nálunk is lehetséges intézkedé seket tenni, hogy a kofák és közvetítők grasszáló szövetkezetét szétrobbantsa. Próbált már közönségünk mindent, sőt ugy is, hogy maga is korán kereste fel a piacot, igen ám, csakhogy a mi kartelleseink már oly szemérmetlenek, hogy a város határánál elvásárolják a vidéki ember áruját. Ezért drága nálunk a piac. Ez ellen tenni kell, még pedig a városi hatóságnak kell erélyesen fellépni e tekintetben. Felhívjuk tehát a városi hatóságot ezen közbotrányos állapotra, hogy hivatalosan is lássa meg, a mit velünk együtt tud. Sziniévadunk kezdetén. Már napokkal ezelőtt megjelentek a falakon azok a falragaszok, a melyek az őszi színházi évad kezdetét jelezték, — s a melyekkel Szalkay Lajos színigazgató előzetesen is jelenteni kívánta a pápai közönségnek, hogy október elsején átveszi nálunk birodalmát, — a pápai múzsacsarnokot! A társulat szervezését illetőleg látjuk a névsorból, hogy kitűnő erőkkel fog rendelkezni s igy teljes reménnyel nézünk elébe a sziniévadnak s hisszük is, hogy közönségünk is méltányolni fogja Szalkay színigazgatónak áldozatkészségét, ki nem kiméi semminemű áldozatokat, csak hogy közönségünk jogos és méltányos igényeit kielégíthesse. Szalkay színigazgató az általunk annyira megkedvelt honvédzenekar megnyerése iránt is megtett minden intézkedést, de nem rajta mult, hogy nélkülöznünk kell ezen sziniévadban a honvédzenekart. A honvédelmi miniszter ugyanis rendeletileg megtiltotta a honvédzenekarnak állomáshelyéről a vidékre való szerződtetését. Reméljük azonban, hogy az igazgató társulatához méltó civil zenekart szerződtetett, mely közönségünk igényeimm zott vele. A művésznő állandóan külföldi körutakon volt, azután otthagyva a nagyvilág zaját, hiúságait, egészen visszavonult falusi magányába. Mialatt Saint Martial lassan végighaladt a falu utczáin, folyton Lazarine képét látta maga előtt huszonkét esztendős korának teljes szépségében. A révedező arcz, a gesztenyebarna, hullámos haj, a szomorúan mosolygó ajkak jelentek meg előtte, amelyek a leányt annak idején olyan sajátságossá tették a szmpad nevető, kaczagó világában. — Hátha felkeresném őt magányában, — gondolta Saint Martial. — A véletlen kény szerit rá, hogy viszontlássam. Talán szívesen fogadna. A koicsmában megkérdezte, hogy lakik-e egy Lazarine hölgy Anglesben. A korcsmáros tagadólag válaszolt. A vendégnek egyszerre eszébe jutott azonban, hogy mikor Lazarine megvált a színpadtól, letette művészi nevét. Családi nevét emiitette tehát és madame Perceval után tudakozódott. — Madame Perceval! — kiáltott fel a korcsmáros, — hogyne ismerném. Nem messze lakik a templomtól. A kertje odanyilik a patakra. Saint Martial valahogy rendbeszedte magát és egy gyerekkel elvezetette magát Lazarina lakásához. Es sajátságosan, ötvennégy esztendős korában szive a szokottnál jobban dobogott. — Vájjon megismer-e még és mit szól, ha meglát engem ? — gondolta magában, mikor végigment a kerten, ahol a krizantémumok és őszi rózsák susogva bólingattak. Csengetésre egy Öreg szolgáló nyitott ajtót, akinek poitévini szokás szerint haja magasan fel volt fésülve. Bevezette a vendéget a fogadószobába és névjegyét bevitte Lazarinen^k. A szoba, amelyben Saint Martial magára maradt, rávallott a volt művésznő finom és disztingvált Ízlésére. A vázákban mindenütt bolyhos őszirózsák pompáztak, néhány kicsiny, de értékes festmény és rézmetszet függött a rózsaszín virágos falakon. A kandallóban halk pattogással lobogott a tüz, előtte a kis munkaasztalkán néhány kinyitott könyv hevert. — Huszonöt éve, hogy nem láttam — gondolkozott Saint Martial. — Bizonyára nagyon megváltozott. Gondolataiból vidám felkiáltás zavarta föl: — Hogyan, ön az ? — csendült meg egy kellemes, lány hang mögötte. Megfordult és maga előtt látta Lazarinet. Ami azt illeti, a művésznő nem változott meg túlságosan. Haja, igaz, nagyon megfehéredett már, szája szélén is finom ránczok jelentkeztek, arcza azonban egészében olyan maradt, mint régen volt. Tekintete derűs volt és mosolygó, barna két szeme nevetően csillogott, mikor a váratlan vendéget megpillantotta. A férfi lehajolt és megcsókolta kezét, azután — saját szavai szerint, — a szerencsés véletlent emiitette, amely arra kényszeritette. hogy régi barátnőjét Anglesban felkeresse. — Szerencsés véletlen, — ismételte Lazarine. — Remélem, nálam marad, itt ebédel. A korcsmárost majd értesittetem. Utasításokat adott az öreg cselédnek, azután kérdezősködni kezdett Saint Martial útjáról. — Hova készült ön tulajdonképpen, mikor ez a véletlen idehozta hozzám ? — Fontgombaultba. — A kolostorba? Csak nem akart beállni remetének ? — Majdnem eltalálta. A férfi beszélni kezdett. Elmondta, ami vele történt, mióta nem látták egymást Elmondta a csalódásokat, amelyek az életben érték. Olyan meleg, benső hangon be'szélt, hogy könnyeket csalt Lazarine szemébe. Azután, hogy a pár pillanatot, amelyet együtt töltenek, ne keserítsék meg a komor gondolatok, derűsebb tárgyakra terelte a beszédet. A multat idézte fel, mikor fiatalok voltak. Együtt keresték .a régi emlékeket, a színházban együtt eltöltött estéket, a boldog pillanatokat, mikor mindketten várták a dicsőséget, hogy megjelenjen nekik. Lazárine is feltárta emlékeit, művészi pályájának bánatait, örömeit és befejezését, amely idehozta őt. — Hisz ön tudja, —- tette hozzá mosolyogva, — hogy én alapjában müvészlélek sohasem voltam. Mindig vágyódtam a csend, a magányosság után. Mire az ebédre terítettek, ismét a régi bizalmas barátok voltak. Saint Martial folyton ezt az arczot nézte, amely körül a fürtök már fehéredni kezdtek, de még mindig ifjú maradt. Amit Lazarine beszélt, távoli visszhangként csengett a fülében, néha egészen megfeledkezett mindenről és ugy érezte, mintha ott volna még valahol messze a múltban, reményekkel teli pályája kezdetén. — Nos, mit szól ehhez a borhoz ? — kérdezte egyszerre Lazarine. — Igazi tourainei, aminőt maga mindig kért régen a színházi esték után, mikor együtt vacsoráztunk. Egészségére I. Ilyent, tudom, nem fog kapni a kolostorban. A kolostor 1 Saint Martial nem is gon-