Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-09-23 / 38. szám

XVI. évfolyam. IPéhjpSb, 1906. szejDteinber 23. 3S_ szánaa.. KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. ~ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP ELŐFIZETÉS! ARAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ : WmmWSEW FM-&Y3ES, HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R M 1 N könyvkereskedésében. Városunk terheinek könnyítése. Az országos nagy bajok és gondok között, melyek most az egész magyar közvéleményt lefoglalják, ne feledkezzünk meg szűkebb lokális bajainkról, melyek között első sorban áll az óriási illetéktelen teher, amely a mi városunkat is nyomja. Nagyon helyesen lett fejtegetve a mult hetekben a képviselőházban, hogy a vidéki városok, első sorban a rendezett tanácsunknak sanyarú helyzete s óhajtandó, hogy fejtegetéseinek szelleme az intéző körök felfogásával párhuzamos legyen. Hosszú ós küzdelmes esztendők óta húzódik a városi törvény ügye, s nem tudunk vele zöldágra vergődni. A rendezett tanácsú városok névleges autonómiája már valóban tarthatatlan helyzetet teremtett. Nem autonómia ez, hanem ketrec, melyben a foglyul ejtett rab szabadon tehet két lépést előre és két lépést hátra, de ebben is megakadályozhatja az őr: a vármegye. A rendezett tanácsú városok nemcsak hogy megérettek már arra, hogy a vármegye gondnoksága alöl eman cipálják, de fejlődésüknek egyenesen hátrányára van azon körülmény, hogy minden egyes dolgukba beavatkozhatik, minden egyes határozatát meg semisitheti egy közvetlen fölöttes hatóság, a mely sok tekintetben egyúttal rivális is. A városi polgárság, mely az ő elöljáróit választja, rendelkezik legalább is annyi intelligenciával és itélő képességgel, hogy a város élére olyan embereket tegyenek, akik ott helyüket megállják. Ezt a kvalifikált, a város ügyeivel közvetlenül ismerős elöljáróságot akkor dezavuálja a nem kvalifikáltabb elemekből alkotott vármegyeháza, mikor neki tetszik és a kormány előtt is inkább latba jő az ő szava, mint a városoké. fí méltatlan helyzetből egyszer már végre ki kell bzabaditani a városokat. Autonomiát követelünk, amely biztosítsa nekünk, hogy sorsunkról éppen olyan joggal és hatáskörrel intézkedhessünk, mint a szabad királyi városok. A mig ezt az autonomiát nekünk meg nem adják, addig szó sem lehet a vidéki városok intenzív fejlesztéséről. Folytou hangoztatják, hogy a vármegye ósdi, korhadt, beteg intézmény, még is ennek rendelik alá a modern élet lüktető szervét; a várost. Hát ebben a politikában igazán nincsen se logika, se ésszerűség. Autonomiát nem akarnak adui, de terhet, azt bőséggel rónak ránk. Az állam feladatát képező közigaz tási, jogszolgáltatási, adóbehajtási, közoktatási, közegészségügyi, utfentartási, katonaelszállásolási és egyébb teher ornszlánrészét a mi nyakunkra sózzák és főleg e terhek súlya alatt nyögnek a vidéki városok, melyek közül több száz perczentnél nagyobb pótadót kénytelen kivetni. Hát ezeket a terheket, vagy azoknak legalább legigazságtalanabb részét mikor T Á R C Z A. Nikofina. Fráter Laktancz végtelen ájtatos és jámbor ember volt. A legszigorúbb lelkiismeretességgel tartotta meg rendjének minden törvényét, így például minden pénteken hal és bor mellett böjtölt és lelkiismeretsége anynyira ment, hogy e napon még hatalmas orrának is böjtölni kellett — nem adott neki burnótot, pedig szenvedélyesen szerette. Ily viszonyok között senki sem fog csodálkozni, hogy az emberi nem ősi ellensége minden pokoli ravaszsággal azon dolgozott, hogy e csaknem szent embert letéritse az erény útjáról. De, mert néha a legártatlanabb lelket is éri a bűnnek árnyéka, a fráter Laktancz lelkében is támadt egy bűnös gondolat, ami éppen kapóra jött földalatti ellenfelének. A jámbor barátnak ugyanis egy napon eszébe iutott az ő Ínséges sorsát összehasonlítani azon deli leventéével, aki aznap vezette bájos menyasszonyát az oltárhoz, s a ezeremónia után fényes kastélyába vitte. Mily boldog az most, mig ő itt senyved rideg czellájában. Es ez a gondolat nem hagyta el többé. Erre gondolt a matutinátal vecsernyéig folyton-folyvást. Egy meleg n^ári napon, midőn fráter Laktancz fülese hátán járta volna be.a vidéket könyöradományokat gyűjteni, különös fénnyel csillogott lelki szemei előtt a bün. Epp elővette dohányszelenczéjét, a fedelét | már félig felnyitotta, már készült kicsípni ; egy szippanat burnótot, mikor szemei véletlenül egy kerítésre estek, amin tul egy nyalka parasztlegény állt ifjú szép kedvesével. akit gyöngéden átölelve, szorgalmasan csókolgatott. Elfeledett szippantani, nagyon melege lett és szemei előtt kezdett összefolyni a világ. Lesütötte szemeit s meglepetve látta, hogy szelenczéjéböl egy csodaszép leányarcz mosolyog feléje — oly szép, oly gyönyörű, minőről Laktancz sohasem álmodott. Annyira elragadta a látomány, hogy elfeledett arra keresztet vetni. De nem is volt rá ideje, mert a leány kiugrott a szelenczeből. a fráter elé ült a szamár hátára, két puha, gömbölyű karjával átölelte a Laktancz nyakát, s beszélt hozzá ezüstcsengetyü-hangján : — Kedves barátom, én Nikotina vagyok, Dohány király ezer leányainak egyike. | Felséges atyám, akinek te leghűbb vazallusa vagy, mar régóta sajnálkozik a te bubánatodon, hogy ki vagy zárva a házaséletből. Engem küldött hozzád, hogy legyek élettársad. Te nagyon tetszel nekem, mondd, akarsz-e engem feleségedül ? A fráter mélyen belenézett a leány csodás szemeibe s minél jobban nézte, annál messzebbre repült tőle megszomorított őrangyala s elfeledkezve fogadalmáról, a jó Istenről, forró szenvedélylyel szorította magához a leányt, aztán a szelenczét becsukva, hirtelen elrejtette csuhája zsebébe, nehogy újra belé ugorjon Nikotina. De egyszerre elmosolyodott: — Oh, én boldogtalan, hogyan lehetnék én a te férjed ilyen szennyes ruhában, olvasóval a derekamon. — Oh, ha csak ez a bajod, — kaczagott a leány. — Nézd e legyezőt, ez a Fantázia varázslegyezője ! Egyet legyintett vele s a barát egy pillanat alatt drága, aranyos ruhába öltözött lovaggá változott. A második legyintésre a szamár büszke paripa lett. A harmadik legyintés után megváltozott a vidék. Előttük pompás nagy város állt, ragyogó házakkal, narancs- és czitrom-ligetekkel. — Nézd, — szólt Nikotina — ez a mi kéjlakunk. Fejedelmi palotába értek, hal a lakaegész serege várta őke^ Fönt a díszteremben egy csomó ""rág'i aranyr. jás lovag és hölgy jött elébük. A fényes es", jrt közt Laktancz rögtön észrezeite a iOta gyóntatóját és nagyon kellemetlenül é~ ette az uj ferjet, hogy a barát szerfö "' lit ő reá. Aztán következett a királyi lakoma. Pompás ételeket és italokat találtak föl. A lovagok és hölgyek szellemesen társalogtak, jok