Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-01-28 / 4. szám

ben kell hivatásukat teljesíteni, ott kell munkálkodásukat kifejteni az aktuális kérdések iránt, mert csak ily körülmények között számithatnak a közvélemény további támogatására. Ne tartson az vissza senkit a felszólalásban, hogy az Isten nem áldotta meg szónoki tehetséggel, ott nem szónokolni, hanem érvekkel kell előállani. Minél többen szólalnak fel a kérdésekhez, annál jobban lesz megvilágítva a helyzet képe, annál több oldalról és több szempontból lesznek a fontosabb kérdések megvitathatók. Hogy mily formában és stylusban szólanak fel, az lényegtelen, a fődolog, hogy érveljenek és ezt lehet a legegyszerűbb szavakkal a legkeresetlenebb formában. Városunk újonnan megválasztott városi képviselői már legközelebb az alispán által alakuló közgyűlésre lesznek egybehiva és akkor kezdődik meg működési terők. Hat év hosszú idő. Addig ha lelkesen megfelelnek kötelességüknek, sokat tehetnek, ha pedig nem tesznek, ha bábok lesznek és drótmajomként fogják hagyni magukat rángatni, tönkre tesszik városunk jövőjét és a haladás útjába legyőzhetlen akadályokat gördíthetnek. Mint már emiitettük, az újonnan megválasztott városi képviselők között számos a tettrevágyó, ambiciózus és városunk érdekeit szivén hordozó egyén, tehát csak komolyan akarni és dolgozni kell. Kövesse mindenki a saját meggyőződését, igyekezzék megtenni a közügy érdekében mindent és ha ezt teszi, akkor eleget tett mint választott városi képviselő kötelességének. Ha ezen hivatásuknak eleget fognak tenni, ugy mi leszünk első sorban azok, kik buzgólkodásukat el togjuk ösmerní. Ezt kívántuk megmondani miheztartás végett az újonnan megválasztott városi képviselőknek. Ezt tenni pedig formális kötelességünk. Re méljttk és hisszük, hogy megszívlelve felszólalásunkat, tudni fogják, hogy mily teendő vár reájuk. Ez legfőbb óhajtásunk ! Pollatsek Frigyes. A postaépület kérdése. Régen felhangzott panasz az, hogy postahivatalunk helyiségei szűk voltánál fogva nem felelnek meg városunk forgalmi viszonyainak. Mi már több ízben felszólaltunk a postahiva tálnál észlelt tűrhetetlen állapotok miatt, de miut minden ily kérdésben amikor intézkedés céljából felhívjuk az illető hatóságokat, jóllehet belátják a felszólalás helyességét, de az orvoslást mindhiába várjuk. Ez az eset áll a postahivatal kérdésénél is. Evek óta halljuk, bogy a kincstár belátva, hogy postahivatalunk helyiségei nemcsak szűk voltuknál, hanem közegészségi szempontból is kifogás alá esnek, intézkedéseket is hallottunk emlegetni a postaépület átalakításáról, annak elhelyezéséről is tettek említést, de végeredményében azt látjuk, hogy ezek az intézkedések csak papíron lettek ígérve, a postahivatal pedig marad a régi helyen, a régi bűzös fészkében. Hogy pedig megmarad a régi helyén, arról az tesz bizonyságot, hogy a kereskedelmi minister a Pápai Takarékpénztár azon ajánlatát, hogy a mostani helyen az általa megvásárolt szomszéd házzal kapcsolato san egy uj díszes emvletes épületet hajlandó a kincstárnak felajánlani, nem fogadta el azon okból, mivel drágálja a lakbért, hanem igenis továbbra is fenntartja a régi szerződést. Nem kutatjuk, hogy a kincstár miért tartotta drágának a takarékpénztár által felajánlott uj épület évi bérét, azt sem hogy a takarékpénztár esetleg túllicitálta magát a befektetendő kapitális kamathozatalában, mert ez az intézet privát belügye, mi csak a postahivatal helyiségeknek je. lenlegi tűrhetetlen állapotára utalunk és teljes joggal követeljük a kincstártól, hogy ezeket a desperatus állapotokat bármiképpen — de szüntesse meg. Igeuis követelhetjük ezt a kincstártól. Nem szükséges azt bővebb kommentárral ellátni, hogy az évtikára mardosni kezdte az éhség. Órárólórára rettenetesebb lett. Kavarogtak a belei s égető hőség szorongatta torkát. Egy érezte, hogy már nem bírja tovább. Egy tanyát látott nem messze az úttól. befordult oda. Két mérges kutya rohant elejébe s az egyik mindjárt leszakított egy darabot a szoknyájából. Sivalkodására s a nagy ugatásra kijött a házból egy asszony, elhajtotta a kutyákat s inkább durva, mint barátságos hangon kérdezte : — No mi kell ? Félénken, hebegve felelt a leány : — Csak . . . csak . . . egy ital vizet kérnék. Egy darab kenyeret akart volna kérni, de nem mert. — Egy ital vizet? — mormogott az asszony. — Ott a kut. De csak szaporán, mert én nem strázsálhatlak itt. Ivott a leány egy kis vizet, aztán tovább ment. A víz mégis csillapította kis időre a mardosó kint gyomrában. Hanem aztán uj.ia visszatért, meg rettenetesebben. Fülei zúgtak, szeme olykor-olykor elhomályosult. Egy kis városhoz ért. Itt már kérni fog legalább egy falat kenyerét valakitől. Be akart menni mindjárt a legelső házba. De nem, mégsem. Majd odább, abba a nagy sárga házba. Az valami gazdag emberé lehet, olyan emberé, aki könnyen adhat alamizsnát. Egy kis ételmaradékot, egy darab kenyeret csak nem fog sajnálni ilyen szegény teremtéstő. De mikor odaért, nagy félelem fogta el. Olyan cifra uriház volt az, drága csipkefüggönyök az ablakokban, fényes sárgarézkilincs a kapun. Jaj, hogy merne idé be menni! Inkább valami szegény emberhez. Az jobban megérti az ilyen szerencsétlennek a baját. Minden második, harmadik ház előtt megállt. No, talán ide. Aztán mégsem ment be egyikbe sem. Az egyiktől visszariasztotta egy kutya ugatása, a másiktól egy zsémbes kézü ember, aki éppen az ablakon kikönyökölt, néhol meg csak a puszta félelme. Emberek jártak az utcán. Vasárnap volt, éppen a templomból jöttek. Az asszonyok imádságos könyvvel a kezükben négyen-öten egy csoportban. Mihók Marcsa azt gondolt*: aki az Isten házából jön, annak könyörületes szivünek kell lennie s megszólított egy ilyen csoportot. — Hé. itt nem szabad koldulni, — felelt keményen sz egyik asszonyság, aki fekete selyem viganóban volt s nagy aranylánc lógott a nyakában : — becsuknak, ha meglátnak. — Nem szégyenled magadat ilyen fiatal létedre? — dorgálta a másik. De egy mégis vok köztük, akinek megesett a szive a szerencsétlen teremtésen. Olyan sápadt; olyan gyöngének, fáradtnak látszik, majd eldől. — Gyere, leányom, —• mondta neki. — nálam kapsz egy kis ennivalót. Csak egypár lépést kellett menni, ott volt a háza mindjárt. Egy köcsög aludttejet s egy nagy karéj kenyerét tett a jó asszony a leány elejébe s kedve telt benne, milyen móhon fogyasztja el az, mit kapott. Beszédbe is ereszkedett vele : — Honnan jösz ? Hová mégysz ? A leány sirva fakadt. — No-no, nem rkartalak megríkatni, — mondta a jó asszony — csak ugy gondoltam, hogy ha tán valamiben segíthetek. Arra a leány még jobban kezdett sírni. Szinte szakadt belőle a nagy zokogás. Aztán maga sem tudta, hogyan, egyszerre csak belefogott az ő szomorú történetének az elmondásába. Az asszony jóakarón hallgatta s csak anynyit mondott rá. — Szegény, szegény teremtés !. Aztán mikor már menni akart a leány, a pitvarból visszaszólította : — Maradj még. Úgyis ebédet főzök s egy kis meleg levest kaphatnál. Meg is pihenhetnél. Ma vasárnap van, az Úristen azt pihenőre rendelte ; holnap tovább mehetsz. Mihók Marcsa kezet csókolt az asszonynak, letette a kis batyuját s ott maradt. Segített a konyhában s ebéd után fölmosogatta az edényeket szép tisztán, rendesen mindent. — Ejnye, be ügyes leány vagy, — szólt az asszony. — Nem volna kedved beállni hozzám cselédnek? Az én cselédem már három napja hogy elment, s nem tudok valamirevalót kapni. — Hát igazán . . . igazán meg akar engem fogadni a ténsasszony ? — tördelte a leány. — Hogyne, ha megegyezhetünk. A leány az ég felé emelte könyes szemét : — Az Isten is meg fogja áldani érte