Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-08-19 / 33. szám

és erős a hitünk, hogy a közönségnek ebbeli óhajtását is kilehet elégíteni. A harmadik jogos és fontos kívánsága volna a közönségnek az, hogy a kedd és pénteki napokon Győrből induló és Pápára reggel fél nyolc órakor érkező személyvouat naponként közlekedjék. Ez a vonat a jelzett napokon eddig mindig meghozta a jövedelmet az államvasutaknak, nem fér hozzá kétség, hogy ha ezen vonatot naponként közlekedtetik, az államvasutak meg fogják találni a számításukat, Pápa város kereskedelmére nézve pedig lendítő hatást fog gyakorolni. Végre még egyet. A városi hatóság mintegy két évvel ezelőtt tett már ajánlatot a villamosvilágitásnak a vasúti állomáson leendő bevezetésére. Ez az ajánlat ma is ott fekszik valahol az íizletvezetőség, vagy az igazgatóság egyik alkalmazottjának az asztalán. Szombathelyen és Győrött villamosvilágitás van a pályaudvarokon, hát miért nincs mi nálunk, hol itt az igazság, hol van itt az egyenlő elbánás? Az egész vasúti útvonal villamosan van világítva, sőt a legközelebb mult időben a vasúthoz vezető útnak ivlámpákkal leendő kivilágítását rendelte el a szakbizottság. Mondja meg az üzletvezető ur, helyesnek találja e ilyen körülmények között, hogy az állomás továbbra is petróleum-mécsekkel legyen megvilágítva, helyesnek találja-e, hogy a városi hatóság a vasúti utat fényesen fogja megvilágítani, akkor az államvasutak továbbra is a petróleum mécseket alkalmazzák az állomáson ? Ezektől eltekintve azt kérdezzük, hol van itt a jogegyenlőség? A mit megadtak Győrnek, Szombathelynek, miért nem adják meg Pápának is, akkor mikor ennek foganatosítása akadályokba nem ütközik. Vagy talán privilégiumokat osztogat az igazgatóság más városok rovására ? Akármikép van, nem helyes. A nagyközönség eddig csak boszankodott az e fajta privilégium osztásoknál, ma már azonban ugy tudjuk, hogy zúgolódik. Most még csak kér, később követelni fogja jogait és azokból nem fog engedni semmit. Mi ma még nem követelőleg lépünk fel, egyelőre csak tiszteletteljes kérelemmel fordulunk az üzletvezető úrhoz, hogy hasson oda, miszerint í ápa város közönségének óhajtásai teljesedésbe menjenek. Türelemmel fogunk várakozni, mert hisz szük, tudjuk, hogy erélyes üzletvezetőnk, méltányos és igazságos ember, egyenlő mértékkel méri és szolgáltatja ki az igazságot mindenkinek. Meg vágyunk győződve, hogy sérelmeink a közel jövőben orvosolva lesznek. Pollatsek Frigyes. A postaépület érdekében. Városunk képviselőtestületének legutóbb tartott közgyűlésen egy interpelláció intéztetett a polgármesterhez a postahelviség érdekében. A polgármester válaszában kijelentette, hogy ez érdemben a szükséges intézkedéseket meg fogja tenni oly értelemben, hogy feliratot intéz a kereskedelmi miniszterhez, miszerint a kincstár Pápán egy postaépületet épitsen. A memorandumot;, mely Kemény Béla városi jegyző tollát dicsén, közérdekű voltánál fogva, egész terjedelmében a következőkben közöljük: Nagyméltóságú Kereskedelemügyi M. Kir. Miniszter Ur ! Kegyelmes Uram ! A városok élettanának egyik sarkalatos alaptörvénye, hogy intézményeik, azok fejlődési folyamatával lépést tartsanak. És ezen alaptörvény pórusain keresztül szűrődik le az az alapigazság, hogy valamely városnak kulturfokát mindig az állapítja meg, hogy milyenek az intézmények, melyek benne keletkeznek és fenntartatnak. A város, amelynek érdekében és közönsége nevében szerencsém van Nagy méltóságod magas szine előtt e sorokban szólhatni, az utolsó két évtized során feltartóztathatlanul haladt és rohamosan fejlődött; képe a korábbi időkéhez képest gyökeresen meg változott. Ahol kevéssel ezelőtt, még egy sikerült falusi idillkép tárult szemünk elé és a pásztor furulyájának mélabús danájához a legelésző nyáj kolompja szolgáltatta a kíséretet, — ott, a városnak azon a pontján ma hatalmas gyártelepek állanak és adnak néhány ezer embernek munkát és kenyeret. Egyszerre nekiszaladt egy zöld kerítésnek. Szelíden elkáromkodta magát s már a következő pillanatban a lepkét kereste. Az a ravasz jószág pedig átrepülvén a kerítésen, szépen leült, benn a bekerített kertben egy nagy bokor Égőszerelemre s pihent és lakmározott egyszerre. — Betyár — mormolta Sigmond és körülnézett, de nem látott kaput. Csak egy fél pillanatig habozott, már a másik szempillantásban a fogai közé vette a lepkefogó nyelét s óvatosan, zajtalanul átmászott a zöld kerítésen, folytonosan, szemmel tartva a különös pillangót, azután benn ismét nagy ovatosan leereszkedett a földre s egy párducz óvatosságával s egy macska ravaszságával, rajtaütött a szegény pillangón, s egy másodpercz r múlva ugy lehalászta a lepkefogóval az Égőszerelemről, mintha soha sem lett ^volna ott. — Kell nekem Égőszerelem ? — szólt minden gentlemanlike mellőzésével ravaszul tőrbe ejtett áldozatához. — Nagy virtus — hangzott mögötte — Egy ekkora Mahomed embernek, géppel fölszerelve, elfogni egy olyan szegény párát. — Elég nagy, — mondta vissza sem pillantva a tudós — mert vagy egy félórája szaladok utána. — Szegény madár, — mondta az előbbi hang. — Bocsánat, egyszerű fecskefarkú pillangó, csak éppen egy rögüjével többje van. — És ezért betör ön egy idegen kertbe. Bemászik a kerítésen s összetapossa a fuxiákat. Erre már visszafordult Sigmond Endre s önkénytelenül is a kabátja belső zsebéhez nyúlt, ahol a pénztárczáját hordta. Arról már régen elfeledkezett, hogy a kabátja valahol messze, az erdőszélen pihen, ha ugyan pihen. — Bocsánatot kérek, — mondta kissé zavartan — de nem vettem észre a fuxiákat. — És a kerítést. — Azt igen. Ellenben a kabátomat elhagytam. — az erdőszélén, Sigmond Endre vagyok különben s azt hiszem, hogy ebből az ostoba helyzetből, amelybe keveredtem, rögtön kitalálja, hogy tanár vagyok. A íuxiák tulajdonosa, egy csinos, tizennyolcz esztendős kisasszony, csak a fejével bicczentett, a szeméből azonban százezer pajkos fiaördög kívánkozott kifelé. Ezen azután igazán zavarba kezdett jönni Sigmond. Akármint erőltette is az elméjét, nem jutott más az eszébe, mint a kabátja, amely nincsen rajta s most már nagyon szeretett volna ismét tul lenni a kerítésen. — Kérem, nagysád, azért ne méltóztassék megítélni, hogy nincsen kabát rajtam, de ez az átkozott öt-röptű lepke. — Kérem, tanár ur, mi az az öt-röpü ? — kérdezte nem minden gonoszság nélkül a leány. — Ha Önnek jobban tetszik, ugy is mondhatom, ötszárnyu. — Érdekes lehet. Nem mutatná meg ? Sigmond óvatosan nyúlt bele a lepkefogóba s igazi tndósgyöngédséggel s a gyűjtő féltő óvatosságával szedte ki a lepkét. — Látja kérem, itt a bal alsó rö — azaz szárnya kettős. — És ezért fogta meg? — Ezért. — Különös. Miért vadásznak éppen a különlegességekre. Nem okosabb volna, ha a különös, a nagyon szép, vagy nagyon eredeti példányokat inkább kímélnék ? - Az ilyen természetellenes torz csak a gyűjtőt érdekli, a természetvizsgálót. Nagyon valószínű, hogy ez a pillangó nem kapna ugy sem élettársat. A rendes, a közönséges példányok iszonyodnak az ilyen különös, tulfejlődött egyedektől. — Akár csak az emberek. — Bizony nagysád, mi sem rajongunk a háromkezü emberekért, sőt bizony-bizony gyorsan betegnek tartjuk azt, aki — mondjuk — egy ilyen mostrumért tud csak lelkesedni. — No-no, — mondta a leány — én nem éppen a túltengő kezekre gondoltam. — Kérem, a túltengő elme is épp oly visszatetsző. Az önérzet — theoriában — nagyon szép, a mindennapi életben meglehetősen kellemetlen felebaráti erény. Én például egyszerűen kiállhatatlannak tartom azokat a nőket. Hirtelen abbahagyta. — Kérem fejezze be, — biztatta a leány — mondja ki nyugodtan, amit akart, ezt" akik mindig az eszükre hivatkoznak s az Önérzetük nem engedi meg, hogy liébekorba nők is legyenek. •— Ha ön mondja! Mert lássa, tényleg egészen uj női spéczies kezd kifejlődni. Nők, akiknek halálosan derogál az, hogy ők nőneműek. — Aha! A tanár ur az úgynevezett konzervatív férfiak közül való. — Nem! Isten ments ! Olyan liberális vagyok, mint egy született senki és higyje el, nagyon szükségesnek tartom az ilyen nőket is, de én nem kérnék belőle. Igaz, — tette hozzá mosolyogva — hogy én csak elméletben nyilatkoztatom, mert én régen végeztem azzal, hogy a gyakorlatra kíváncsi legyek.