Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-08-05 / 31. szám

tosithatunk magunknak, de különben is mint már jeleztem az útirány sokkal egyenesebb és természetes fekvésénél fogva is sokkal több garantiát nyújt arra, hogy ezzel a közvetlen összeköttetéssel megnyerjük az egész Balaton vidékét. Fölöslegesnek tartom hosszabban foglalkozni annak a fejtegetésével, hogy ezen Pápa—Devecser—Tapolca vonal városunkra mily és mennyi haszonnal járna, hogy iparunk és ke reskedelmünk emelését mennyire fokozná, mely kedvet adna a vállalkozásokra, szóval mily kiszámithatlan előnyöket nyernénk ezáltal hisz ezzel tisztába van mindenki. Ehhez azt hiszem nem szükséges bővebb kommentár. Tudomásom szerint ezen vasút vonalra az előmunkálati engedély a kereskedelmi miniszter által meg lett adva és ez érdemben illetékes helyen már legközelebb tárgyalások lesznek folytatva és ezen ujabb terv alapján akarják városunkat a Balaton vidékkel összekötni. Nézetem szerint ez a helyes tervezet, mely célhoz vezet. Ezt a tervet támogatni kell mindazoknak, kiknek a lehetőség erre nézve rendelkezésre áll, de különösen érdekében áll ez a gazdáinknak és kereskedőinknek, akiknek anyagi érdeke szo! rosan összevág ezen ujabbi terv megvalósításával, de támogassa ezt a tanács és a képviselőtestület is, hisz ezeknek egyedüli kötelességük a város fejlődésének, a polgárság jóvoltának előmozdítása. INincs okom kétkedni, hogy városunk biztos fejlődésére nézve minden tekintetben fontos és üdvös terv mielőbb megvalósul. Mert ezen vasútvonal kiépítésével elérjük régi óhajunkat és kiköszörüljük azon csorbát, : melyet már több izben rossz vasúti politikánkkal elértünk, oly vasutvonalat létesítve, mely hivatva lesz ipai ruukat és kereskedelmünk fejlődését I biztosítani, ezzel kapcsolatban pedig elősegíthetjük és megvethetjük vái rosunk elhanyagolt haladását. A kisipar érdekében. — A kamara jelentéséből. — A napokban bocsátja ki 1905. évről szóló jelentését a győri kereskedelmi és iparkamara. A jelentés felöleli ugy általánosságban, mint szakonkint. a kamarai kerület közgazdasági életét és sok tanulságos adatot tartalmaz a melyekből az érdeklődés és az életrevalóság könnyű szerrel javíthatna sok dolgon. Igazak és találók a kamara szavai abban, a mit a kisiparosok mai helyzetéről ir. Ezt a részletet a következőkben ismertetjük : A kisipar a maga régi állapotában sínylődött a lefolyt évben is. A kézműipar helyzete, ha azt méltókép jellemezni akarjuk, ugy azt mondhatjuk, hogy egyenesen kétségbeejtő. Iparosaink legnagyobb része dacára szorgos kötelességtudó kötelességének, a közgazdasági viszonyok már évek óta tartó általános pangása, a hitelezés korlátainak szűkebbre vonása, a nyersanyagok árainak rohamos emelkedésre, az éleimicikkek abnormis drágasága s ezzel szemben a kisipari cikkek árainak folytonos hanyatlása folytán a tönk szélén áll úgyannyira, hogy a nélkülözésekkel küzdve ép a legszükségesebbet tudják előteremteni. A kézműipar évről-évre jobban szenved a viszonyok nyomása alatt, az az ür, mely a nagyipart illetve a gyáripart a kézműipartól elválasztja, ahelyett, hogy áthidaltatnék, mindinkább szélesebb lesz s a kisiparosság tömörülés és szövetkezés helyett, melyre a kísérletek minden évben megtörténnek, mindinkább feladja a harcot, melyet léte érdekében a gyári iparral szemben vív s működési köre mindinkább kisebb térre szorul le. Ezen általánosan ismert szomorú viszonyok mellett az iparra tódulok számára egyre nő. A mesterségben még alig jártas egyének csábítva a könnyen elérhető önállóság által, egymásután tódulnak az ipari pályára s rövid tartamú vergődés után csalódottan és kétségbeesetten hagyják el az iparos pályát, magukon kivül koldusbotra juttatván a szakértelem hizékenységet, kegyeletet és udvariasságot, odafönn lekicsinyelték, idemenekültek ezek a halál előtornáczába. Idelenn nem volt citoyen és citoyenne, mindenütt csak a régi megszólításokat lehetett hallani. Ugy éltünk itt, mintha Saint-Cloudban, vagy a versaillesi királyi kastély parkettjén volnánk. A hölgyek jelenléte szinte bizonyos vidámságot okozott. Illem volt, hogy mindenki tartózkodjék a félelemtől és félénkségtől. Még mindig hallom a közel nyolczvanéves d'Ablas marpuise, egy tiszteletreméltó hófehérhaju agg nő szavait : — Hölgyeim és uraim, mi most mindnyájan nyolczvan évesek vagyunk! — S emelett hangosan felkaczagott; borzalmas visszhang volt ez a sötét keresztfolyosókon olyan, mint a sirihang. Kaczagásánál kinyílt a pinczeajtó. Egy félig ittas börtönőr dörömbölve lépett be. Intett piszkos, tuskószerü öklével s rekedt hangon kiáltotta: — Citoyenne Amblas viens, on t'attend! (Amblas polgártársnő jöjj várnak.) — Csak most! Kész vagyok, — telelte a marquise. Fölemelkedett ülőhelyéről, megigazította fekete csipkekendőjét hófehér haján, kisimította fekete csipkekendőjét hófehér haján, kisimította hosszú uszályos fekete ruhájának ránczait és előttünk mély udvari meghajlással bókolva igy szól: „Hölgyeim, van szerencsém önöket üdvözölni. A viszontlátásra. De Varennes marquis, karját !" És büszkén, mint egy királynő, az ajtóhoz ment, amelyet a börtönőr nyitva tartott. Ott ismét meghajlással üdvözölt bennüket, azután kiment — a halálba Távozása után egy kis darabig csend volt, azután mintha semmi sem történt volna, folytatták a társalgást. Valódi franczia sajátosság volt ez. Igy egyik nap az alig pislogó lámpa alatt két hölgy: de Branchue és de Chateaunef ült két úrral, amennyire emlékszem, Mercier abbéval és B. gróffal. Piszkos kártyákkal tric-trac-ot játszottak. Mikor az abbé volt a kijátszó, őt is utolérte sorsa. Elhívták. Mosolyogva emelkedett fel és a háta mögött álló P. grófhoz fordulva igy szólt: „Nem volna olyan kegjes, gróf ur, közben hely etem játszani." Meghajolt és ment. Ez a „közben"nála az örökkévalóságot jelentette. Egy óra múlva a guillotin alatt vérzett el." A fiatal, akkor 29 éves de Courtot bárónőre is ugyanaz a sors várt. Minden pillanatban várhatta, hogy kikiáltják nevét. Csoda-e, ha ájultan rogyott össze ? Barátnője, de Mortemar Adelaide segítette tel s az ő karjára támaszkodva támolygott ki a börtönudvarra. Megrázó, ami ezután történt, egyik legmegindítóbb része az emlékiratoknak. „Itt állt már a többi véráldozat rám várakozva, a talyiga is itt volt már, az élők koporsója, ahogy a csőcselék nevezte. Felhuiczoltak bennünket. Végre fennálltunk, födetlen fővel az izzó napfényben, semmink sem volt, amivel betakarhattuk volna magunkat. Lehettek vagy liarminczan, akik a talyigán egymáshoz préselve álltak. Azután megkezdődött rettenetes utunk. Több csendőr vette körül kocsinkat. Alig tudtak bennünket kardjaikkal megvédeni a csőcselék dühétől és támadásaitól. Mint egy dühös tigrismacska, vad ugrásokkal szaladgált ez mellettünk és éles körmeikkel néha felértek hozzánk. Oh, volt köztük egy asszony, félelmes vértől csepegő, félig meztelen asszony, aki ugylátszik, reám, szegényre agyarkodott. Fehér selyem vállkendőm volt-e az oka, vagy különösen veszedelmes bűnösnek tartott ? Nem tudom. Kövekkel dobált rám s a legborzasztóbb gyalázó szavakkal illetett. Egyszer csak keresztültört a zsandárok sorfalán. A kocsikerékre lépett, véres kei eivel ruhámba kapaszkodott, felugrott hozzám, arczomba vágott és leszakította rólam selyemkendőmet. Azután még egy félelmes gunykaczaj és zsákmányával eltüut a tömegben. És azonban ott álltam födetlen vállaimmal és zokogva takartam el ezeket karjaimmal, hogy elvonjam a tömeg pillantásai elől. És Isten szép napje békésen tekintett le ezekre a borzalmakra. Végre, végre megérkeztünk az Abbaye Szt.-Germainba. Mint egy csordát hajtottak be ennek klastrom-udvarába. Itt ült az úgynevezett törvényszék egy asztal körül. Montané elnökölt, ugyanaz a szörny, aki az asszonycsordát egykor Versaillesbe vezette, bírák Foueault, Dufriche és Roussillon voltak. Itt ültek háromszínű szagjukkal és hosszú karddal az oldalukon. A törvényszék asztala pálinkás üvegekkel és pipákkal megrakva, piszkos volt. Az asztal előtt a sorba állított vádlottak második sorában voltam. Igy végig kellett néznem az eljárást, mielőtt rám került a sor. Egymásután hangozttak el a nevek. Végre a félelmes Montane engem szólított. Halkan dadogtam : „Itt !" és egy lépéssel előre léptem. Még mindig karjaimmal takartam el meztelen vállaimat. De két vasmarok hirtelen leszakította karjaimat vállaimról s ott álltam borzongva, mig a rette.