Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-07-08 / 27. szám

IXZXTI- 0^7-fol^ram. IPó/pa,, 1906. j "clIxizls S. 27. szám l> í l» U k ti11, Ö \ V KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ : fdfiftAVfiss WMM'WM. HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és N 0 B E L ÁRMIN könyvkereskedésében. az eset most, mikor ily fontos munka várja méltó befejezését. De elfordulunk e szomorú képektől s egy jobb jövő reményében fordulunk Pápa lakosságához : Uraim ! Pápa polgárai! Kérjük Önöket, hagyjanak fel ez alkalommal a közömbösséggel, hagyjanak föl minden egyenetlenkedéssel s vállvetve, egyesült erővel törekedjenek elérni azon célt, hogy a pápa-devecserukki vasút létesitése biztositassék. Már több izben ugyanezen helyen emlékeztünk meg ezen vasútvonal fontosságáról és hathatós érvekkel bizonyítgattuk ezen városunk és vidékére oly nagy horderövei biró vasútvonal kiépítését, kifejtve, hogy ha városunk virágzását, kereskedelmünk és iparunk lendületét óhajtjuk, ugy városunkat vasúti gócponttá kell tennünk s ezzel a vasútvonallal ezt elérjük. Nem tételezzük fel ezek után, hogy városunk és az intéző körök ezen mozgalom nagy horclerejét nem vennék tekintetbe és áldozatkészséggel hozzá nem járulnának most már ezen vasútvonal — Meg én, szegény fiam. — Mi ketten. Igazgatni kezdték a ruháját, elsiraogatták a homlokára eső hajfürtjeit és nem mertek egymásra nézni, mert féltek egymás szenvedésétől. Ok álltak hozzá legközelebb s egyformán ölte, facsarta szivüket a kin. — A kékköves kis gyűrűjét vedd magadhoz. Habozva szól a férfi: — Az, az: az övé volt. Soha nem engedte még azt se, hogy érintse más. Ugy szerette, ugy féltette, mint a lelke üdvösségét. Mért vegyem el tőle halálában, ami életében olyan drága volt neki ? — Azért szerette, mert te adtad neki. Azért volt neki drága, mert boldogságot hozott számára. Ezzel olvadt össze az élete minden fáidalma, minden öröme, amióta viseli. Jogod van hozzá. A férfi szerette volna megcsókolni azt a gyűrűt, de nem merte. Félt annak a viaszszínű kéznek hidegségétől. De akárhova nézett, mindig csak odasiklott szeme és akárhova gondolt, mindig az jutott eszébe : az a gyürü talizmánom lenne, az megmentene a kétségbeeséstől, az megmaradna örök társamnak, mikor utána sirok, érte szenvedek. Az a gyürü nem is élettelen tárgy, hanem egy része az ő valóságának. Könye, mosolya, csókja százszor tapadt hozzá. Azt a gyűrűt ha lehúzhatná, szívesebben indulna vele a szomorú jövő magános utaira. Néhány jó szó. — A pápa—dcvecser—ukki vasul Irdckfhen. „Nem mind arany, a mi fénylik" tartja egy jó közmondásunk. S mi önkénytelen erre gondolunk, valahányszor a pápa—devecser—ukki vasút létesítésére gondolunk, a melyet városunk megvalósítani óhajt. Meginditatott a nagy mozgalom s mi dacára ennek nem tudunk felhagyni a kétkedéssel, mégsem tudjuk mellőzni a kérdést: vájjon valóban lesz-e belőle valami ? Bizony-bizony nagyon jogos a kétkedés. Tekintsünk csak a múltba. Hisz annyi szép eszme halt ki, oly sok életre való terv dőlt dugába nálunk, hogy igazán lehetetlen egy-egy életre való eszmének megvalósítását mindjárt reménylenünk. vagy — mi több — azt már megvalósitottnak tartanunk. A létesítésre váró pápa-devecserukki vasút ügye erős kezekbe van, megbízható enyének látnak a tervezet kiviteléhez, ezt nem tagadhatjuk, de ki biztosit bennünket arról, hogy a fellobbanó tűz, az általános lelkesedés nem lesz-e megint csak pillanatnyi, nem lohad e le, ki mondja meg, hogy mit hoz a jövő ? Mert ha nem elég a mult, ha nem elégítenek ki az elrettentő példák, akkor vegye figyelembe mindenki azon akadályokat, melyekbe majd ütköznie kell, de különben figyelje meg Pápa lakosainak sajátságos jellemvonásait s rögtön tisztában lesz azzal, mennyiben helyes s jogos a kétkedés, a félelem. Mert hisz Pápa lakosságát jellemzi a gyakran jelentkező, megmagyarázhatlan közönyösség. Képes lelkesülni, képes áldozni valamely célra, de csakhamar visszaesik előbbi álomszerű állapotába, a melyből később csak nehezen ébreszthető fel. Aggasztóbb ennél egy másik, egy jóval szomorúbb körülmény, mely már annyi bajunknak volt kútforrása. A társadalom szörnyszülötte az, s hogy nevén nevezzük a gyermeket, közönségesen visszavonásnak, egyenetlenkedésnek mondjuk. Ki tudja, nem ismétlődik-e TÁKCZA. ^o Egy kis gyiirü. Ember-ember hátán szorongott a három egymásba nyíló szoba ritkított bútorai között. Mindenki feketébe volt öltözve. Az asszonyok fehér kendőikkel törölgették a szemüket, a férfiak halkan, komolyan beszélgettek. Valamelyik szögletben egy öreg asszony sírt szakadatlanul. Körülötte álltak néhányan és vigasztalni akarták. A szívből jövő, de banális szavakra el-el csukló zokogással felelt, majd felkelt, hogy átmenjen a negyedik szobába, ahol feketével voltak beborítva a falak, és pálmák meg égő viaszgyertyák között feküdt szomorú ravatalán a halott. Az öreg asszonyt ugy kellett támogatni, s az előtte tisztelettel kitérő gyászos emberek néma meghajlással köszöntötték. — Az édes anyja . . . Szegény aszszony . . . Hogy még ezt is meg kellett érnie ... A harmadik gyermekét temeti már . . . Igy szállt mögötte a suttogás, mig résztvevő tekintettel követték megroskadt alakját. Utána ment egy erős, zömök ember : a vő. Szinte apatikusan nézett körül és mint egy automata, szorította vissza a feléje nyúló kezeket, mig gépiesen ismételgette, mindig egyenlő félhangon: — köszönöm. Látszott rajta, hogy nem tudatosan, csak ösztönszerűleg cselekszik. És ment, mint akit vonz, ellentállhatatlanul vonz a delej — a halottas szoba felé. Amikor ránézett a felesége összeszoritott ajakára, lehunyt szemeire : egyszerre erős, hangos zokogás rázta meg. Az anyósa felemelte lehajtott fejét és rászólt csendesen : — Itt ne sirjon, fiam. Nézzen meg engem, itt én is viszszafojtom a könnyeimet, ha meg is szakad belé a szivem. Mellette csöndnek kell lenni, ne tudjon róla, hogy milyen kint okozott nekünk azzal, amiről nem teheteit. En ugy is utána halok, a legkedvesebb gyermekem volt. De a nyugalmát nem zavarom meg a könnyeimmel. Legyen erős, hisz maga férfi . . . A férfiú összeharapta az ajakát, hogy visszafojtsa a jajt. Felment a lépcsőn és egészen közelről nézte. — Gyöngyvirág a keresztje mellett az ujjai között, — szólt suttogva, fátyolozott hangon. — Kedves virága volt . . . — Ki tette oda? Kellett volna, hogy nekem jusson eszembe. Mama hozta talán ? — Nem fiam. Nem tudom, ki tette. Sokan szerették őt. Ki tarthatná számon a virágait, hiszen még egyre hozzák a koszorúkat. — Sokan szerették, — ismétlé a férfi, — de mindent csak én vesztettem vele.