Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-06-10 / 23. szám

nek a lehetőség erre nézve rendelkezésükre áll, de különösen érdekében áll és kötelessége gazdáinknak és kereskedőinknek, akinek anyagi érdeke oly szorosan összevág ezen ujabbi terv megvalósításával, de támogassa azt a városi tanács és képviselőtestület, hisz ezeknek egyedüli kötelességük a város fejlődésének, a polgárság jóvoltának előmozdítása. Fölöslegesnek tartjuk hosszab ban foglalkozni annak a tárgyalásával, hogy ezen vonal Pápa városára mily és mennyi haszonnal járna, hogy iparunk és kereskedelmünk emelését mennyire fokozná, mily kedvet adna a vállalkozásokra, szóval mily kiszámithatlan előnyöket nyernénk ezáltal, hisz ezzel tisztába van mindenki kit Isten józan ésszel megáldott. Ehhez azt hisszük nem szükséges kommentár. Szóval mondjuk ki, hogy igenis a pápa—devecser—ukki vasutat a legújabb terv és mozgalom alapján ki akarjuk építeni. Csak akarnunk kell s komoly törekvésünket bizonyára siker fogja koronázni, mert nekünk hitünk, reményünk erős van abba, hogy ezen ügy jelenlegi stádiumában városunk intéző férfiai, kereskedői, iparosai és értelmesebb gazdái örömmel nyújtanak segédkezet a pápa-—devecseri—ukki vasút ügyben megindult ujabb mozgalomban, a mely mozgalom annak idején vármegyénktől és az államtól is kellő támogatásban fog részesülni. Adja az ég, hogy városunk biztos fejlődésére nézve minden tekintetben fontos és üdvös terv mielőbb a megvalósulás stádiumába lépjen. Bizalommal fordulunk tehát azokhoz, kiknek kezeibe van letéve ezen vasútvonal tervezete, kérve, lio^y kiépítése érdekében vállvetve működje nek közre. Mert ezen terv megoldás 1 után célt érünk és kiköszörüljük azon csorbát, melyet már több izben rossz vasúti politikánkkal elértünk ; oly alkotást teremtve ezáltal, mely alapját fogja képezni városunk szebb jövőjének. Üssük tehát a vasat 1 A vármegyei telefon-hálózat ügye. A közlekedési eszközök fejlődése nemcsak a kereskedelem s ipar, a forgalom alakulása van átalakító hatással ; nem kerülheti ezt el a közigazgatás sem, mely az előbbivel szoros kölcsön hatásban van. A rohamosabb kifejlés, a szövevényesebb életviszonyok gyors s azonnali intézkedést kívánnak. A közviszonyok kiemelkedvén a korábbi egyszerűségből s igénytelenségéből, erős követelményeket hárítanak a közigazgatást végző férfiakra. Egyik a legfontosabb követelmény a közigazgatási gyorsaságban áll. Az ügyes-bajos dolgokat hamarosan kell elintézni, felmerülő konkrét esetben •azonnal kell intézkedni, ha akarjuk az orvoslást. Ez magával hozza, hogy a közigazgatási hivatalok, hatóságok s közegek egymással gyorsan érintkezzenek. Az érintkezés közvetítésére ma a posta s részben a távírda áll rendelkezésre. Azonban ez intézmények minden ócsárlása nélkül állithatni, hogy a folyton fokozódó igényeknek nem mindig felelhetnek meg. A postai közlekedés éppen a községekkel, de néha a nagyobbakkal is igen lassú. Nem is lehet a csekély forgalmú községek érdekében jó akarattal kívánni, hogy az állam a nagy költséggel járó gyorsabb összeköttetést létesítse s fenntartsa, habár ennek érdekében folyton hoz áldozatot. A mi a távirdát illeti, ez vármegyénkben még kevésbé szolgálhatja a gyors közigazgatás érdekeit, mert a távírda állomások száma csekély, szaporításuk pedig az előbbi oknál fogva igen nagy terheket róna az államra. Mert ha távbeszélő hálózattal köttetnének Össze a községek járásuk székhelyével, ezek pedig a központtal, a közlekedési nehézségek egyszerre megszűnnének s azon valóban szerencsés helyzet állana elő, hogy az alispán és főszolgabirákkal ezek minden egyes jegyzővel és községi bíróval, csendőrőrssel s talán az öszszes hatóságokkal s hivatalokkal élőszóval közvetlenül s gyorsan érintkezhetnének. desen szemerkélt ; Illés becsukta az esernyőjét és tapaszként használta, ugy ment előre óvatosan a meredek hegyi uton. Egyszerre csak megállt. A patakon átvezető hidon egy alakot látott, egy karcsú női alakot . . . Ott állt a keskény kis deszkahidon, könyökével rátámaszkodva a korlátra és hallgatta a patak zukogó, erós moraját. Az arcát nem láthatta, mert lehajtotta a fejét, amelyre fel volt hajtva szürke esőköpenyegének csuklyája. Olyan merev volt, hogy akárki is könnyen szobornak nézhette. A férfi pár lépést tett előre, kíváncsi volt megtudni, hogy ki az a vállalkozó szelem, aki ilyen időben is a hegyek között sétál, a fürdő asszonyai közül bizonyára egyik sem . . . Egy száraz galy recscsent meg láb:.i alatt, erre a nő visszafordult — Bodroghyné volt. A férfi csakhamar magához tért bámulatából és barátságos arccal közeledett az asszonyhoz. Az némi zavarral nyújtotta feléje formás kis kezét. — De nagyságos asszonyom törte meg a csendet a férfi, — mit csinál itt az erdőben, nem fél egyedül ilyen messzire menni ? — Félni egyedül, de hát miért? KÖlönben is hozzávagyok szokva az egyedülléthez , . . Azután inkább itt vagyok, mint a telepen, a sok unatkozó, trécselő asszony között; azok tudom „ nem szeretnek, mert nem tartok velük. Ok azt nem tudják felfogni, hogyan lehet az ős természetben gyönyörködni és bolondnak nevezhetnek amiatt, mert esőben kint járkálok a hegyek között. A férfi, amíg az hosszasan beszélt, nem vette le róla a tekintetét, meglepték őt ezek a teljes őszinteséggel mondott szavak. Ugy érezte, hogy ebben az asszonyban rokoniélekre talált. Egy asszony, aki minden hiúságnál előbbre helyezi a szabad természetet, előtte mintaaszony volt. — Asszonyom engedje meg, hogy elismerésemet fejezzem ki ön előtt, a szivemből beszél . . . — Nézze, — szólt közbe az asszony — hát lehet-e ennél szebbet képzelni is, mint igy az erdőt esőben, nekem sokkal jobban tetszik, mint napsugárnál . . . most olyan borongós, melanchohkus; az a kis patak, amely még egy két nap előtt csermelyként folydogált, most zúgva, bömbölve csapódik a sziklákhoz és egész folyóhoz hasonlít. Itt állok már egy jó órája és gyönyörködöm a sebes folyásában, amint magával sodor mindent, ami az útjába esik . . . Azután a fák, melyeken csillognak az esőcseppek, olyan különös szépek . . . Én nem tudom, lehet, hogy csak én képzelem az egészet olyan szépnek, lehet talán azért, mert ugy hozzáülik ez a szomorú idő az én kedélyemhez, a napsugár fáj nekem . . . — Itt elhállgatott a szemei könyesek lettek. — Bocsásson meg — szólt végre remegő hangon, nagyon elérzékenyedtem . .. sokszor elfog a szomorúság, és ilyenkor nem tudok magamon uralkodni ... De ugy-e nem nevet ki érette ? — tette hozzá gyermekes naiv hangon. — Kinevetni magát, asszonyom, ilyet csak nem nem tételez fel rólam ? Elég nagy csapás ért már engem is az életben, hogy mások fájdalmát is megtudjan Ítélni. — Igen, tudom — mormogá az aszszony alig hallhatóan. A férfi csodálkozó pillantást vetet reá. — Tudja ? Igazan tudja ? — mondta fójtott hangon és közelebb lépett hozzá. Bodroghyné elsápadt: Igen, és higyje el méltányolom a fájdalmát. — Ugy-e akkor érti, hogy miért zárkózom el a társaságtól és különösen miért kerülöm az asszonyokat ? Mert nem szeretnék hasonlóan járni, mint a szegény öcsém ... Ő volt az anyám szemefénye, dédelgetett kedvence ... és meg kellett halnia . . . egy asszony, egy hitvány, nyomorult aszszony miatt . . . — Ne, ne tovább, ne mondjon ilyet —- kiáltotta kétségbeesetten — ne Ítéljen el senkit, amig nem ismeri ... és maga azt a nőt nem ismeri. Illés érthetetlenül bámult reá. — Igen — folytatta az asszony — maga őt nem ismeri, és azért Ítélkezik igy fölötte. Egy szegény, szerencsétlen asszony fölött, aki ártatlan. — Hogy mondhat ilyet, mi jogon védelmezi őt, mondja milyen jogon ? — és megfogta a kezét, ugy kényszerítette, hogy az arcába nézzen. — Nem, az nem lehet, — kiáltotta a férfi, mintegy magából kikelve — Dénes Lászlóné volt ! — Annyi idő után először ejtette ki ezt a nevet. — Igen, de mikor az uramtól elváltam. újra felvettem a leánykori nevemet, most Bodroghy Klára vagyok, azért hívnak mindenütt Bodroghynénak. Illés Zoltán megvolt semmisülve. Tehát kétségtelen, hogy ő az! A fejében csak ugy kergettek egymást a zűrzavaros gondolatok. Az asszony lágy, remegő hangja téritette észhez : — Illés kérem hallgasson meg; ne nézzen rám olyan megvetően, ezt nem érdemeltem meg. Nem vagyok én bűnös, csak nagyon szerencsetlen, akit szánni kell és nem gyűlölni ... A férfi csak a kezével intett, hogy meghallgatja. Mikor férjhez mentem, még félig gyermek voltam, telve, vágyakkal, reményekkel. Szerettem az uramat, ő is azt mondta, hogy szeret ... és én elhittem. De nagyon ha-