Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-05-20 / 20. szám

több mint 20 petróleum lámpás segiti felemészteni a levegőt ezen szükhelielyiségekben. Ez irányban mondhatom, hogy ugy a közönség körében, mint a postai alkalmazottaknál a panasz általános, az utóbbiaknál elkeseredést is szült. Végre a nagy közönség, mely évenként több mint 80000 korona jövedelmet nyújt az államnak különféle czimeken, joggal megkövetelheti, hogy tisztességes helység álljon rendelkezésére. Ezeket óhajtottam minden rossz akaratú cé^ástól menten, a tek. Igazgatóság tudomására hozni. Nagyon jól tudom, hogy a tek. Igazgatóság helyzete is kényes, de végre is a szükség előtt meg kell hajolnia a kereskedelmi miniszternek is és mégis fog hajolni, ha a tek. Igazgatóság felvilágosítja őt a tarthatatlan helyzetről. Nem kegyet, hanem méltányosságot kérek Pápa város közönsége részére". Eddig a polgármester válasza. Teljesen egyetértünk ezzel, hisz évek óta ebben a tenorban sürgettük a kincstárt ezen kérdés megoldására, sőt mi is több izben ezen kérdést a Kossuth Lajos utca megnyitásával hoztuk kapcsolatba. Ezen kérdés megoldása eddig is csak a kincstár szükkeblüségén nyert hajótörést, reméljük azonban, hogy végre valahára belátja, miszerint ezzel a taktikával szakítani kell, ha komolyan kívánja ezen kérdés megoldását. A szövetkezeti boltokról. Városunkban régóta halljuk hangoztatni, hogy egy fogyasztási szövetkezet van alakulófélben, de azon kiszemben voltunk, hogy egy ily intézmény városunkban nem fog ta Jajra találni, de mint a tények igazolják, csalatkoztunk, mert a hét folyamán „Pápa és vidéki keresztény fogyasztási és értékesítő szövetkezet" cimen a szövetkezeti bolt meg is nyilt. Városunk kereskedői és iparosai | között nagy felháborodást keltett ezen bolt megnyitása, mivel ezen üzlet az ő állításaik szerint nagyon is alkalmas arra, hogy számos exísztenciát tönkre tegyen és alapjában megrontsa városunk polgárainak békés egyetór| tését és amúgy is zsenge kereskedelmét. Mi részünkről alapjában véve nagyon is túlzottnak tartjuk ezen kijelentést és jóllehet számos oly kijelentéseket hallunk, melyek hivatva volnának ezt igazolni, de ezek csak híresztelések és egyelőre mende-mondáknak tartjuk, azonban kijelentjük, j hogy ha tényleg beigazolva fogjuk látni, hogy ezen uj intézmény váró sunk felekezeti békéjét és polgártársaink békés egyetértését veszélyezteti, ugy résen leszünk azt megakadályozni. Hogy mi a véleményünk erről a szövetkezeti boltról, azt nyilvánítani fogjuk akkor, amidőn működésükről tudomást fogunk szerezni, egyelőre 20—25000 koronával többe kerülne az előbbinél, de meg volna az az előnye, hogy csaknem kétszer akkora területet nyerne a kincstár és két utcára szolgáló épületnek jutna birtokába. Sajnos ez idő szerint más javaslatot nem tudok tenni, — de a nagyközönség érdekében kérve kérem a tek. Igazgatóságot, hogy ezt a kérdés végre valahára megoldani szíveskedjék. A mostani postaépület szük volta miatt a közönségben, de különösen a kereskedő-osztály körében általános az elégületlenség és hogy ez ideig nagyobb szabású mozgalom még nem indult meg, azt csak annak lehet tulajdonítani, hogy a közönség azon reményben élt, miszerint ezen ügynek megoldása csak rövid idő kérdése. Több mint 12 éve annak, hogy Pápa város közönsége sürgeti az ügynek lebonyolítását, — pedig tudomásom szerint ezen idő óta a postaszolgálat ötven százalékkal növekedett. De a postakincstár érdeke is megköveteli, hogy uj postaépületet teremtsen magának, mert bizonyos az, hogy a rendelkezésre álló szükhelyiségekben visszaélések is könnyebben fordulhatnak elő, mint tágas helyiségekben. De a hivatalnokok egészségi állapota is megköveteli, hogy a mizériákon segítve legyen. A téli hónapókban a villamosság korszakában lyosóra és átváltja egyik lábát a másikra, órákig, mint a pólya. Lassankint figyelni kezdtem útitársamra és hovatovább ugy tetszett, mintha valaha, valahol az életben már láttam volua. A homály azonban nem engedett. Sem arra nem tudtam visszaemlékezni, hogy — ha láttam — hol láthattam, sem arra, hogy lehet ? Helyesebben, hogy kinek a fia lehet, mert mintha nem is annyira őt, mint inkább az apját ismertem volna^ egykor, régen, valami liusz év előtt. Ez' a fiatal ur akkoriban legfölebb amolyan tiz-tizenkétéves gyerek lehetett, ha ugyan — mondom — csakugyan láttam valaha, ami ugyancsak nem bizon3

7os. Az a bal arcán végigfutó, hatalmas vágás derengett mindössze az emlékeztemben, Lássuk csak lássuk . . . Az uszodában nyaratszaka egyik — ki tudja melyik — ismerősöm mindennap megjelent a fiával, s ez a fiu egyszer a kertjükben valami kaszába esett, amely cudarul megplezurozta. Visszaemlékeztem erre a kasza-históriára. Nagyon homályosan, de annyira mégis. hogy a személyazonosság, ugy nagyjában valószínűnek tetszett. Bar igaz, hogy ez még semmit sem bizonyít. Es nem is érdekelt annyira a fiatal ur, hogy kilétének megállapitátára öt percnél több időt szenteltem volna. A váci állomáson egy jól táplált, mosolygó arcú, s gömbölyű tagjai dacára is módfelett élénk úriember robbant be a kocsiban, s egyenesen útitársamra tört és nyomban be is mutatkozott neki. Megtudtam hogy egy kőnyomatos újság szerkesztőjéhez van szerencsénk. — A tábornok ur elé utaztam ide Vácra, hogy elkísérhessem Pestig, — mondotta mosolyogva, — ne méltóztassék tolakodónak venni, de oly sok érdekes dolgot hallottunk önről édes atyjától, ki tegnap este bent járt nálunk a redakcióban. hogy elhatároztam, hogy útközben elcsípem tábornok urat és meginterjuhalom, ha nincs ellenére. — Kérem, — válaszolta udvariasan az ífju — rendelkezésére állok. Világos, hogy most már nagyon megnéztem útitársamat. Tábornok ur. Miféle tábornok ur ? Harminc év körüli tábornok csak az osztrák főhercegek között akad egy-kettő, s az is csak ritkán, —• más emberfia előbb elveszíti hajzatát és minden egyébb ékességét, mig odáig érik, hogy a molnárikék Waffenrock-ra méltónak találtatván, egy eleven hadosztály élére állíttatik. Tábornok ur . . . Majdnem komikusnak találtam a dolgot. A „kőnyomatos" azonban komolyan beszélt a bizonyos tiszteletteljes respektussal, mely a kőnyomatosnak rendszerint nem sajátja. A halk hangon megindult diskurzus elejét nem értettem. A kőnyomatos ur szorgalmasan kérdezeti és villámgyorsan sztenografát. — Tábornok ur ott változtatta meg a nevét ? — Igen, — bólintott utirársam — kénytelen voltam vele, s azóta Carló Ferencini vagyok. — Carlo Ferencini tábornok. — Igen, a délamerikai Mramarbasköztársaság hadseregének tábornoka. — Csúnya kardvágást kapott, tábornok ur. — Elég csúnyát. — Közelebbről talán ? — Nem, kérem, a dolog kilenc-tíz év előtt esett meg rajtam az uruguayi ütközet második napján. — Mikor hagyta el Magyarországot, tábornok ur? — Ezelőtt tizenöt esztendővel. — Akkoriban még nagyon fiatalnak méltóztatott lenni ? — Tizenhétéves voltam. — Nagyszerű ! Más ember ebben a korban még érettségi vizsgát sem tett. — Én tizenhatéves koroinbae tettem érettségit a kereskedelmi akadémiában. Tudniillik egész családom kereskedő. Nagyatyám is az volt. Atyám még most is az. Kiviteli üzlete van magyar borokban. Tudniillik a jó magyar bor az egyetlen, mely baj nélkül halad át az egyenlítőn, s ez okon odalenn elsőrendű kereskedelmi cikket képez. Átlag százötven, de nem ritkán kétszáz, sőt néha kétszázötven percent nyereséggel is tul lehet adni rajta. Uruguayban, Peruban, et cetera, szívesen megfizetik, csak legyen. Hamisítani azonban nem szabad. Bámulatos, mily finom szimatjuk van azoknak az embereknek. Nem szorulunk azok se szeszmérőre, se vegyvizsgálatra. Egyetlen korty után rögtön tisztában vannak vele. A legügyesebb hamisítást is föltétlen biztossággal fölismerik, s a dolog ilyenkor nagyon kényes; jóformán valamenynyien revolverrel járnak s rendkívül gyorsan és könnyen sütik rá az emberre, ha azt hiszik, hogy be akarják őket csapni.