Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-01-15 / 3. szám

legutóbb pedig egyáltalában komoly ellenjelöltje nem volt. Ezen idő alatt volt alkalma városunk érdekeit felösmerni, melynek felösmerésére mi is több ízben figyelmeztettük, részben pedig buzdítottuk. Hogy mit tett és mit akar még tenni városunk érdekében, arra jelenleg nem terjeszkedünk ki, hanem tény az, hogy őt a mandátumra újra jelölték. Küzdeni fog most a mandátumért és ha a választópolgárság zöme mellé áll és győztesként kerül ki az urnából, azt a tanulságot foghatja majd meríteni, hogy a pápai mandátumot ki kell érdemelni és a város érdekeinek előmozdításában fokozódott buzgóságot fog kifejteni sőt a tapasztaltak után meggyőződést szerezhetett, hogy polgárságunk zöme első sorban ezt követeli a mandátum ellenértékében. Ezen küzdelem nézetünk szerint csakis városunk előnyére lehet, mert a jelöltek bármelyike, a hangulat után Ítélve, meggyőződést szerezhetett magának, hogy választópolgárságunk zöme, a politikai elve dacára, első sorban Pápa város közérdekét tartja szem előtt. Ennyit egyelőre a jelöltek személyéről. Nem folytatjuk tovább, hiszen ha folytatnánk nem volna se vége se hossza. Abban a tudatban élünk, hogy aki akar, az megért bennünket, aki meg nem akar azt nem szándékozunk kapacitálni. Mi nem korteskedünk, célunk ez alkalommal csak az volt, hogy eszmemenettel érintkezésbe lépjünk városunk értelmes választóközönségé vei, vallja bár magát akármelyik párt hívének is. Mi nem pártszempontból, hanem városunk érdekének szempontjából kisérjük figyelemmel a közelgő képviselőválasztást. l'ollatsek FrigyesParcellázások. Egy igen praktikusan gondolkodó és gazdálkodó birtokostól halottuk a napokban azt az első pillanatra kissé merész állítást, hogy néhány évtized múlva a mai közép birtok teljesen eltűnik. Fel fog darabolódni apró kerti s parasztgazdaságokra. Oka pedig a feldarabolódásnak az, hogy a közép birtok alig hozza meg ma is a benne fekvő tőkének közepes kamatját, mig az apró parasztbirtok a középbirtokos előtt megfoghatlan nagyságú kamatot hoz. Közvetlen eredménye ennek a kisebb komplexumokban eladás alá kerülő földek rendkívül előnyös értékesithetése. hiszen tudjuk, hogy egyes falukban abszolúte nem ritka eset, hogy közepes minőségű főidért holdankint 900—1000 koronát fizet földéhes népünk. A második eredmény azután a parcellázás. Mert hiszen ha a birtokos azt látja, hogy minden igyeke zete mellett sem képes nagyobb eredményt elérni, mint hogy földjének egy egy holdját 5—600 korona értékben számítva szerzi be a birtokban fekvő tőke közepes kamatját, parcellázás mellett pedig földjét 7—8—900 koronáért értékesítheti, csak némi üzleti érzék mellett is rájön arra az igazságra, hogy egyedül helyesen akkor tesz. ha eladja, felaprózza birtokát. És hogy ez igy van, bizonyítja az a sok parcellázás, amely számos vármegyében sőt vármegyénkben az ujabb időkben történt s történik, folyik ma is. Ám ez ellen akkor, amikor kétségtelenül a föld intenzivebb kihasználása érdekében történik, nemzetgazdasági szempontból nem csak hogy észrevételünk nem lehet, de sőt örülnünk kell nekünk népünk ilyetén való megerősödésének. Örülnünk kell annak, hogy népünk ma már tud gazdálkodni s tud olyan eredményt produkálni a föld megmunkálásából, amely eredmény a főid értékét megkétszerezi. Hogy középbirtokos osztályunk ilyeténképpen számban megfogyatkozik, nem baj. A földből felszabaduló tőke talál magának helyet más vállalkozásokban. •A parcellázásnak, a földbirtok ilyetén eldarabolásának tehát csak örülhetünk. Ám ha felismertük az előhogy egyes-egyedül van vele, a messzelátó odahozta a közelébe és ujjai Önkéntelenül is odakaptak a szék bársonyába. Mintha az ő bársonyos testét simogatná! Erezte hajának illatát, karja puhaságát és ajkának tüzes csókját. Aztán egyszerre kialudt a piros fény, a függöny legördült és fölzúgott a taps. Vég Miklós fölrezzent, mintha édes, mely álomból riasztották volna föl. Vad szomorúság markolta össze a szivét. Ah, tehát nem egyedül van! Sok, sok százan vannak itt még kivüle, sokan csinosabbak, gazdagabbak. mint ő és mind azt érzi, amit ő, mind ő utána vágyik ! Aztán eszébe jutott, hogy a többiek mind itt maradnak, ő pedig két nap múlva visszautazik haza, a kisvárosba, a földszinses családi házba, a komoly, egyhangú feleség és siró gyerek mellé. Tovább fog tarokkozni a rendes kompániában, forintot rakosgatni a patikájában és tovább fog szeretkezni az ő csöndes feleségével, aki régimódi fűzőjében, szögletes pluzaiban olyan, mint Jeanne d'Arc, a szigorú, páncélos orleánsi, szüz. Égő agygyal menekült ki a folyosóra és onnan a szabad levegőre vágyott. Egy kis ajtót öntudatlanul próbált kinyitni és a jegyszedő szóig ilatkészen szaladt hozzá : — A színpadra tetszik ? Majd én kinyitom. Végnek megdobbant a szive e véletlen örömre. Zavartan motyogta: — igen, igen ... a kulcsot nem találom . . . Egy forintot nyomott a szolga kezébe és ész nélkül szaladt föl a keskeny kőlépcsőn. Még egy kis folyosón kellett átmennie, aztán ott volt az öltözőszobák előtt. Itt meszeletlenek voltak a falak, néhány villanyos körte világított csak, tikkasztó volt a meleg és kiilöuös illat terjengett a levegőben. A lépcsőkön félmeztelen kórista-leányok szaladgáltak föl-le, danolgatva, visítozva, vagy civakodva. Egy fiatal színész, aki a vén királyt játszotta ma este, pajzánul huncutkodott velük hosszú, fehér szakállal, kopott királyi palástban. Vég Miklós szinte eszméletlenül állott j itt. Nem akart, de nem is tudott volna számot adni magának róla, hogy hol van és hogyan került ide. Valami hatalmasabb erő dobta ide és ő zsibbadt akarattal engedelmeskedett. Az istennő trillázni kezdett a szobájában, aztán megnyílt az ajtó és ugrándozva szökdelt ki a folyosóra. Aztán elkomolyodva mondta: | Ha ! Már csöngetnek ! Pá, nekem mennem kell! Elindult a színpad felé, épp abban az irányban, ahol Vég Miklós állott. Most világos-kék lepel volt rajta, derékben arany övvel. Szőke hajában piros krizantémumok lógtak. Nem nézett se jobbra, se balra, semmire sem vetett ügyet, hanem szórakozottan dudorászgatva ment a vasajtó felé. Vég Miklós sápadtan állott elébe és mint az álomkóros, rekedten megszólította: — Bocsánat, én Vég Miklós vagyok, a végvári szinügyi bizottság elnöke. A színésznő hirtelen kötelességszerű mosolygást erőszakott az arcára és nyájasan mondta í — Örvendek, hogy van szerencsém! — Láttam kegyedet és . . . isteni volt. Nem akartam elmulasztani, hogy ezt meg ne mondjam. Maga sem tudta, hogy mit beszél voltaképpen. Csak nézte azokat a csodaszép idomokat, amelyeken vastag rétegben volt a rizsport és a fekete szemeket, amelyeket finom szénvonal rajzolt körül. A színésznő tréfás panaszkodással mondta : — Az a buta baritonista ugy megszorította a karomat I Kék folt maradt utána. Nézze 1 FÖlgyürfe a leplet a karjáról egész a gömbölyű válláig. Vég Miklós fogvacogva húzódott hátrább. Félt, hogy valami bolondságot csinál, akkor aztán vége a barátságnak. A színésznő kezet nyújtott neki: — No de bocsánatot, most már mennem kell! Vég Mfklós megragadta a kezét és könyörögve rebegte : — Hát nem beszélhetek többet kegyeddel '? A színésznő felkacagott: — Itt nem, de ha meglátogat — nagyon szívesen. Délután mindig odahaza va| gyok. Pá! Ellibent, a kis vasajtó becsapódott utána — eltűnt. Ő, nem, nem tünt el, illata, egész lénye ott táncolt Vég Miklós körül, aki boldogan ment vissza a helyére. Most ugy érezte, mtntha egy fejjel megnőtt volna, vagy mintha hirtelen királya koronázták volna. Fölénnyel nézett végig a tömegen és legjobban szeretett volna hangosan kiáltozni: — Csak bámuljátok ! Csak tapsoljatok neki!