Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-12-17 / 51. szám

pénzintézetek kasszáiban. Általában véve, nemcsak városunkat értve, a pénzintézeteknek kellene ily vállalatokba fektetniük azt a tőkét, amelyet — köztudomás szerint — jelenleg amúgy is csak nagy nehezen tudnak más uton gyümölcsöztetni. Milliók hevernek a különböző bankoknál, takarékpénztáraknál, melyek pedig semmitől sem irtóznak jobban, mint az ipari vállalkozástól. Pedig nem a sikertelenségtől félnek a pénzintézetek, hanem nincs bennük élelmesség, nincs meg a vállalkozási szellem. Ily körülmények között nagyon természetes, hogy minden valamire való gyárunk, ipartelepünk jövedelme idegen zsebeket gyarapit. Mi pedig — more patrio — szidjuk a kormányt, a közönséget és Isten tudja kit, a magyar ipar pan gása miatt. Mindez azonban csak irott malaszt marad mindaddig, mig meg nem mozdul az a töke, amely elegendő erőt tudna adni iparunk fellendüléséhez. Újságcikkekben, proldamációkban, felhívásokban és az írás minden formájában valósággal könyörgünk a közönséghez, hogy a magyar ipart támogassa és hogy mindennek mi az eredménye, arról jobb hallgatni. Hogy ez az állapot teljesen megváltozzon, arra okvetlen szükséges, hogy a nagy tőke megmozduljon, meg kell változni a közömbösségnek és a tétlenség helyébe a leglelkesebb akciónak kell kerülnie. Ha ez bekövetkezik, ugy városunk számos üdvös és hasznos közügyei más irányt vennének és egyben eljutnánk oda, nogy közintézményeink és iparvállalataink nem idegen kegyelemből velna megvalósítva, hanem megteremtené azt a mi locálpatriotizmusunk, emberségünk, a mi életrevalóságunk, amely -— sajnos — még mindig késik a megnyilatkozással. Megszívlel ésül irtuk ezen cikkünket és azokhoz a vezérféjfiakhoz intézzük ezen sokat, kiknek hatáskö rükben van ezen tőkének megmozdultát elősegíteni és ezáltal városunk haladását és fejlődését sok tekintetben nagyban előmozdítani. Társasoletink érdekében. Most, hogy a téli szezon közeledtével városunk igazi társas életének be kellene következni, időszerű újra feleleveníteni ami társadalmi viszonyaink thémáját. Soha el nem koptatott théma ez, mert e viszonyok soha nem javulnak, sőt egyre ked vezőtienebbé válnak. Nem hisszük, hogy létezik vidéki város még Magyarországon, ahol oly széttagolt, széthúzó volna a társadalom, mint Pápán. Azaz, hogy igazabban beszéljünk, Pápának nem is egy társadalma van, hanem annyi, ahány kasztja. Ezek a kasztok ugyanis anynyira széthúzok egymástól, hogy az egymáshoz való vissonyuk nélkülözik mindazon tulajdonságukat, amelyek alapján őket együttesen társadalom névvel illethetnők. Hogy hányféle társadalmi kaszt existál városunkban, azt részletesen ki nem fejthetjük, mert akkor megközelitenők a személyeskedés hatását, annál kevésbbé nevezhetjük meg, hogy melyek a klikkek. A kis városok züllött társadalmi viszonyainak orvoslása tulajdonképpen azért tartozik a legnehezebb, majdnem kivihetetlen feladatok közé, mert a sajtó szabadsága a kepzelhetö legnagyobb mértékben korlátolva van a közönség oktalan érzékeny kedése következtében. Lehet-e kis városban kritikai szigorúsággal beszélni a hírlapokban egyének, s az egyéneknek szűkebb csoportja felől a uélkül, hogy az illető ki ezt teszi, a krakélereskedés vádját elkerülné ? Hogy el ne neveznék felforgatónak, békerontónak, — nagyszájú de magoknak azért, mert a társadalmi élet csúnya mocsarába be merészkedett hatolni, hogy azt lecsapolja, letisztítsa. Ilyenkor nekitámadnak a békák, lebrekegik jobbról balról, elölről hátulról, s kiüldözik a pályázatot a másik után adta be — és minden folyamodvány sok pénzbe került. Az ambiciózus fiatal tanár már kezdte elveszíteni bátorságát is, lelkesülése hanyatlani kezdett, sőt boldogtalan, szerencsetlen embernek tartotta magát, Az álmodott — epedve vágyott katedra elmaradt és ő, a nagyra hivatott fiatal tudós kezdett kopott ruhában

; üres zsebbel járni. Megtakarított pénze elfogyott. Az édesanyja pénzéből restelt élni. A hírlapok kishirdetéseiben közzétette hogy „egy több nyelvet beszélő tanár nevelői állást keres". Hetek teltek el, mig végre egyik kiadóhivatalban egy nevére címzett levelet talált. Ignace Sylvaine gróf hivta meg két gyermeke mellé nevelőül száz frank fizetései. Zeno hamar összecsatolta podgyászát s indult Cevennes felé. Ruhája nagyon kopott volt, lelké csüggedt és elvesztette minden bátorságát. Nem ilyen karriérről álmodott az ő szive. A pályaudvaron még kezében tartotta táskáját, mikor egy gummikerekü gördült elő s egy idősebb hölgy után egy bájos fiatal leány szállt le a kocsiból. Zeno egy oszlop mellé húzódott. Szégyelte kopott ruházatát. Bemenekült a III. osztály várótermébe, s onnan a vasúti kocsiba. Szórakozott, álmatag szemekkel nézett körül s elővette szivar tárcáját, hogy rágyújtson. Egypár vigéc ült a kocsiban és két asszony. — Az egyiknek jóságos, kedves nagymama-arca volt, a másik pedig szinte gyerek volt még, alig tizennyolc éves kis leány. Zavartan kérdezte meg tőlük, szabad-e cigarettáját meggyujtani. Az asszonyok mosolyogva adtak engedélyt, aztán susogva, nevetve beszélgettek tovább. Beszédjükből Zeno fülét megütötte a Cambrole név. 0 is oda indult. Egy kicsit félve megkérdezte, hogy ismerik-e a hölgyek a vidéket. Igy ismerkedtek meg, igy tudta meg a tanár, hogy madame Lemoniert, illetve a leányát, most nevezték ki Cambrolebu postamesternek, most mennek elfoglalni állásukat. Zeno szórakozottan hallgatta az asszonyok csevegését, de azért elmondta, hogy ő is Cambroleba megy Sylvaine grófhoz nevelőnnk. Aztán nyomorult lassúságnak vicinálison utaztak együtt Cambroleig. Az állomáson csak egy kis amairikain és egy pompás hintó volt, Zeno hamar tisztában volt vele. hogy a cséza őt várja s felajánlotta azt útitársnőinek. Amig felpakolóztak, a Párisban látott öreg delnő és bájos szép leánya elfoglalta a hintót. S aztán megindultak. A cséza követte a batárt s Cambroleba érve, a hintó befordult a Sylvaine gróf parkjába, mig a kis homokfutó elébb a postásékat vitte szállásukra s csak azután tért vissza a tanár ur a kastélyba. Az asztal már fel volt terítve az ebedhez s a szegény kis professzor kopott ruhájában végtelen kényelmetlenül érezte magát a nagyon szép leány előtt. Szeretett volna eltűnni, hogy ne lássa s újfent vágyott volna fényes deli leventének öltözve jönni elébe, hogy üdvözölje őt, ugy, mint ahogy, a leány elkábította őt. Es multak a napok. Es a leány közvetlen közelébe érve, Zeno végképp elvesztette a szivét s már azt hitte, hogy egyetlen, örök szerelemmel, igazán szereti Ciarisse grófnőt, De volt is joga ezt hinni, hiszen ő is megadott minddn okot, jogot, hogy a szerelme napról-napra .lángolóbb lehessen. . . . Lángoló, forró nap volt. Az égen nem látszott egy felh ; sem, dalolta p-vcnrta, a nagy legyek ott zümmögtek a teje körül. Amint a thuja lombjai alatt hevert, lelke már elszállt az almok világába, álmodott csodás, édes szerelmet s aztán . . . egy édes, csengő hang ébresztette fel : — Tanár ur álmodik ? Zeno riadva szökött fel s kezéből egy kis papirszelet hullott a földre. Clarisse grófnő villámgyorsan kapta fel azt s aztán olvasta : „Ha nincsen egyéb tennivalója, Hívjon magához gyorsau engemet, Az lesz az én egész világom itt, Ha zsámolyánál ad egy piciny helyet." A szép leány riadva nézett a fiatal emberre és csaknem kegyetlen tekintettel kérdezte : — Kihez irta ezt ? Zeno alig hallható hangon susogta: — Az ideálomhoz ! Clarisse elmosolyodott s pajkos kacagással kérdezte': — Tudja a folytatásat ? — Tudom ! Akarja hallani ? A tubarózsa és gardénia illata vette körül, feje fölött csicseregtek a madarak REVESZ JENŐ ARUHAZA, PÁPÁN FŐ UTCZA .6. (a Gnff-szállóvai • — szemben. == Különlegességek női ruhakelmókben, vászon damast árakban, férfi ingekben és nyakkendőkben, ÚJDONSÁGOK NÖI FELÖLTŐKBEN! 1