Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-12-03 / 49. szám

presztízsét vannak hivatva előmozdítani. Jelenlegi tervünk, mellyel mint halljuk, már az intézet igazgatósága is foglalkozott, eloszlatná ezen felhangzott panaszokat és mint mondani szokás egy csapással két legyet fognánk. Meg volna oldva a városház kibővítése kérdése és a pápai takarékpénztár által létesítendő monumentális épület felépítése. A megoldás kérdésében lehet, hogy rekriminációkba esünk, de a jó ügy érdekében tesszük ezt mindaddig, mig ezen kérdés megoldást nyer. A pápai takarékpénztár háza — mint szomszédos épülete a városházának, átengedtetnék bizonyos méltányos összegért Pápa városának és a takarékpénztár igazgatósága egy más helyen telket vásárolna — mondjuk, ahol jelenleg a Neubauer vaskereskedése van — és ott egy az intézethez méltó monumentális épülettel gazdagítaná városunkat. Ezen tervvel mint halljuk, már foglalkozott az igazgatóság, de hogy miért maradt csak terv

; azt valóban nem tudjuk megérteni és ép ezen körülmény teszi kötelességünkké, hogy ezen városház kibővítése kérdését újra napirendre tegyük és a terv megvalósítását lorcirozzuk. A pápai takarékpénztár igazgatósága tudtunkkal sohasam zárkózott el a haladás eszméjétől és ha városunk fejlődéséről van szó nem lehet szűkkeblű és reméljük is, hogy foglalkozni fog ezen eszmével újólag és fognak is egy modus vivendit találni arra, hogy a városháza kibővítése kérdését egy újonnan felépítendő épület tervével megvalósítsák. Az általános közérzületnek vélünk kifejezést adni, midőn az igazgatóságnak és mindenkinek, kik ezen üdvös eszme létrehozását elősegítik, már jó eleve a legnagyobb elismeréssel adózunk. Mert tény az, hogy első sorban a pápai takarékpénztár van hivatva, több ily elhanyagolt kérdést magáévá tenni és a hanyatló vállalkozási szellemet városuukban fejleszteni. Reméljük, hogy Pápa város hatósága tervünket megszívleli és a fennforgó tervet megbeszélés tárgyává fogja tenni a pápai takarékpénztár igazgatóságával. Városunk érdeke határozottan követeli, hogy a városháza kibővítessék és annak érdekében a szükséges lépések a legrövidebb idő alatt megtétessenek. Itt van az alkalom erre, tessék foglalkozni ezzel az üdvös eszmével. A kisgazdák és a háziipar, A tél nemsokára beköszönt. Közeledése majdnem minden emberben más és más érzést fakaszt. A jómódúak örülnek a télnek, mert ők barátságos, meleg szobákban várhatják a zimankós hideg beköszöntését, onnan gyönyörködhetnek a hópelyhek szállingózásában és örömmel várhatják a téladta sok kellemes szórakozást. Azonban az emberiség legnagyobb része remegve, félve gondol a tél fagyasztó hidegére, már előre dermed a tél zordságától, fél a hideg szobától s még inkább fél attól, hogy a kereset hiánya következtében miként fog kitelelni, hogyan fogja a tavaszt megérni. Még a tél nincs itt, de azok a szomorú jelenségek már is mutatkoznak, melyek a föld népének, a kisgazdáknak egész télen át szomorú tengődését és küzdelmét jelzik. E jelenségek itt nagyon is láthatók, mert a gyári iparnak hire hamva sincs. Itt van már az az idő, midőn a külső mezei munka egészen megszűnik, s a falu dolgos népe, különösen a kisgazdák tétlenül kénytelenek e napokat lemorzsolni, szomorúan látják a nyáron át gyűjtött élelemnek gyors fogyását, melyet pótolnia a munka hiánya miatt nincs módjukban. Itt volna az ideje annak, hogy ezj; a dolgos népet lássuk el téli munkával, használja fel azt az időt arra, hogy e nehéz viszonyok között, útmutatással élve miként segítsen állapotán, miként jusson valami mellékkeresethez. Ha megtaláljuk a módot, hogy ezt a kisgazda elérhésse, akkor a telet ő is valószínűleg éppen olyan örömmel és jókedvvel fogja várni, mint a jómódú, tehetős ember, Ilyen mellékkeresetet biztosító téli foglalkozása lehetne a kisgazdáknak és a rászoruló falu népének a házi ipar gyakorlása. Az igaz, hogy a házi ipar még — Köszönöm . . . Csak tegye oda, kérem, a zongorára. — És a következő pereben már ismét annyira igénybe vették a cürjén nyelv sajátságai minden figyelmét hogy egészen megfeledkezett Meleghről. — Ha te ugy, — én is ugy! — mondta magában Melegh és odament Köröskényi Natáliához, akinek aztán egy álló óráig magyarázta a közigazgatás államosításának előnyeit. Mindjárt azutan pedig csodálatosképpen Melegh László is befejezte közigazgatási fejtegetéseit és ajánlva magát Köröskényi Natáliától, a theás asztalka felé ódalgott, ahol Klára haragosan fölgyúlt arccal, csörömpölve foglalatoskodott a csészék és a tányérkák között. Melegh oldalt került a leányhoz és alázatos, sunyi hangon kezdte kérlelni: — Nem mehettem ki ma délután a jégre, Klárika . . . Itt azonban egyszerre megfagyott a szó az ajkán, mert a leány feléje fordulva megsemmisítő fensőbbseggel mérte végig. Az arca sáppadt volt s az ajkai idegeden rángatóztak, mikor beszélni kezdett, mintha a feltörekvő könyeket fojtogatná: — Hát várta magát valaki odakint ? Talán Kerekesnének vagy Köröskényi Natáliának igérte meg, hogy kint lesz? Natália nem ugy néz ki, mintha haragudnék, hát mit akar tőlem ? Ezzel megfordult és ott hagyta Meleghet. Hirtelen a gyümölcsös tálak között akadt valami gondja. Meleghben egyszerre felütötte fejét a makacsság. — Nohát most már azért sem alázkodom ! — mondta magában és olyan csökönyösség szállta meg, hogy inkább kerékbe törette volna magát, semhogy még egy engesztelő szót szoljon. Behúzódott egy csöndes sarokba és leste az alkalmas pillanatot, hogy mikor szökhetne meg tisztességgel, föltünés nélkül. Hiszen ez már annyi, mintha kiadták volna az útját. Az öreg Kosztolányi észrevette Meleghet a sarokban. — Hát neked mi bajod ? — kérdezte az öreg ur melléje telepedve. — Mi a csudanak bújsz ide a sarokba ? — Klára már migint haragszik — ' felelt Melegh sötét ábrázattal. — Ugy beszélt velem az előbb, hogy . . . — Nos hát hogy ? — kérdezte az öreg ur. szivarja végét óvatosan lecsippentve ; aztán kárörvendő szemhunyorgatássál tette utána : — Es most te persze megüzened a nyilt ellenségeskedést ? — Bátyám mulatságosnak tartja ezt a históriát? — tört ki végre Meleghből az ; elfojtott méltatlankodás. — Pedig ez nagyon szomorú jelenség. Klára már most kezdi a I zsarnokoskodást. Kosztolányi Dénes leverte a szivarja i hamuját és isteni komolysággal mondta : — Szamár vagy! Nem érted te az asszonynép eszejárását . . . És ezzel ö is faképnél hagyta Melei ghet bánatával, szive keserűségével együtt. — IVI11 ? 1 Hogy én nem értem ? Hogy | én szamár vagyok ? Nos jó ! Megmutatom, hogy nem vagyok szamár — tusakodott Melegh magában, az öreg ur ntán teldntve. — ! Megfogom mondani neki egész határozottan, hogy . . . hogy . . . A tekintete véletlenül odatévedt a vendégek között szorgoskodó leány gyöngéd, finom alakjára, aranyos fényű csillogó hajára és egyszerre kisimultak arcán a haragos redők, a szája szögletében pedig ott cikázott már az erőszakkal elnyomot mosolygás. — Csakugyan szamár vagyok ! — mondta magában mély meggyőződéssel, aztán furcsa logikátlansággal tette utána: — Csak az ördög vinné már el azt a sok vendéget, hogy beszélhetnék.vele okosan! Egy egész örökkévalóságnak tűnt neki, amig lassan szállingózni kezdtek. 'Végre még's csak kiböjtölte valamennyit. Még Osztróeiékat is, akik pedig sohasem tudják, hogy mikor elég a vendégeskedésből. Végre egyedül maradt a leánnyal, ugy tett a azonban, mintha maga is készülődnék: — Tudom, hogy nem szívesen látott vendég voltam ma itt, de most már nem leszek terhére sokáig, Klárika. Idáig is csak azért maradtam, mert nem akartam elmenni anélkül, hogy mcgkérlelném. Lássa Klárika, nem vagyok én olyan rettenetesen megiögzött gonosztevő, akinek megbocsátani sem lehet, A leány arcára keserű, ironikus mosolygás ült ki és mérhetetlen kicsiny léssel válaszolt: — Éppen olyan kevésre becsülöm a megosztott föltételes érzelmeket, mint az alázkodó férfit, A bűnbánatra nem tartok igényt Melegh ur, arra azonban kérni fogom hogy a leveleimet és a személyemre vonatkozó apróságokat küldje vissza. — A leveleit?! — kiáltotta a fiatal ember komoly megütközéssel. — Csak nem akarja ezt a gyerekséget a végletekbe vinni ?