Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-11-12 / 46. szám

hogy szakmunkásaink a város tisztviselői teljes ellenértéket kapnak szak- és szellemi munkájukért? Nem! Nem ez az első eset, hogy szavunkat fel emeltük e lap hasábjain a tisztviselők érdekében. Mi tudjuk s tudja azt mindenki hogy a városi tisztviselők mai helyzete tűrhetetlen és tarthatatlan, elismerjük, hogy 'az állami és megyei tisztviselők jelenlegi javadalmazása s a mi városi tisztviselőink fizetése között horribilis külömbség létezik, azt is tudjuk, hogy a városi tisztviselők munkakőre és szakképzettsége nem áll semmivel alatta az állami és megyei tisztviselők munkaköre és szakképzettségének átérezzük azt a keserűséget is a mit ez óriási fizetés külömbözet kelt tisztviselőinkben, még is be kell látni azt, hogy a város anyagi ereje nem engedi a tisztviselők fizetésének ez idő szerinti méltó rendezését. Pápa város képviselőtestülete, minden időben kötelességtudásának magaslatán állott, soha és semmi körülmények közt a jogos és méltányos kérelmét senkitől meg nem tagadta, annál kevésbé volt elfogult ha arról volt szó, hogy a munkát honorálja s tisztviselőinek érdekeit támogasa, nekik segéd kezet vágy anyagi segélyt nyújtson, s bizton reméljük, bogy ez alkalommal sem tagadja meg múltját, hanem a város anyagi helyzetéhez képest a tisztviselői által kért drágasági pótlékot megszavazza, a mit annál is inkább megtehet, a mennyiben ez az évi pénztári maradvány terhére volna utalandó s ez a város külön megterheltetését sem vonja maga után. A jótékonyság és a pápai közönség, Közéig a tél és novemberrel kez detét vette a társadalom szezonja. Mozognak minden körben, élénken lüktet Pápa ereiben a vér; nem marad tétlen senki, mindenki hozzá akar járulni, ha' csak egy morzsával is ahhoz a munkához, ahhoz az áldozathoz, amit a társadalomnak végeznie és meghozni kell. A társadalmi akció a minálunk divó szokás szerint a jótékonyság gyakorlására szoritkozik. Számlálhatlan egyleteink legnagyobb része a humanizmus zászlóját lobogtatja s akaratban és szándékban mindegyik azon van, hogy ezt a zászlót a legteljesebb diadalra segitse. Működésük ugyanazonos célú, csak a jótékonyság gyakorlásának, no meg az erre szükséges eszközök beszerzésének módja tekintetében tér nek el egymástól. Egyik árvagyermeket nevel, másik iskolás gyermekeket élelmez és ruház fel, a harmadik szemérmes szegényeket segélyez és igy tovább. És valamennyi ugyanarra az egy közönségre támaszkodik és a hány egyesület, ahány cél van, valatnenynyinek — csak elenyészők a kivételek — ugyanazok a tagjai, ugyanazok a tényleges előmozdítói. Nagyon szépnek tartják a társa dalom e munkásságát. Magasztosnak találjuk a gondolatot, hogy az, akinek a földi javakban bővebben telett, segítsen az árván, az elhagyotton, a nélkülözőn. Sohase zárkózzunk el az elől, hogy filléreinket odategyük a jótékonyság oltárára. Tehát nem szűkkeblűség mondatja velünk azt, mit most a jótékonysági szezon küszöbén mondani akarunk. Mi a jótékonyságot gyakorló közönzég túlontúl való megterheltetését nem tartjuk egészen célravezetőnek. Nem pedig azért, mert az áldozatkészség nem amolyan biblai korsó, miből bármennyit merítsünk is, az csudálatosképpen mégis színültig vagyon. A tapasztalat mutatja, hogy acél elérésének forszirozásával, többnyire célt tévesztünk. A közönség mikor hat-hét helyről van igénybe véve, kénytelen szétaprózni az adományát, hogy abból ide is, meg amoda is kerüljön valami. Nagyon kíváncsi voltam már a lelkére az én emberemnek. Valamely kegyetlen érdeklődés ..mart, kíváncsi voltam, mint a gyermek. Össze akartam törni a babámat, hogy megtudjam, hogyan néz ki belülről. Az első este azonban türtőztettem magamat. Kivételt tettem vele, hogy a bizalmát fölébresszem s a magam könyvtárából adtam neki könyvet. Jól emlékszem, mit. Nietzsche : „A jó és gonosz jövendője" cimü kötetét. Kíváncsi voltam, hogyan hat reá az abszolut-embert hirdető filozófus. Azonnal besurrantam a hálószobámba, mely sötét volt s félrehúztam a leskelődő lyukról az elzáró pléh lapot s átkémleltem a szobába. Ember György ott ült az ágya szélén s merően bámult bele a lámpájába. A könyv a kezében volt ugyan, de csak a lámpavilágot nézte. Valamely megrendítő szomorúság volt az arcában. Látszott rajta, hogy szenved, kimondhatatlanul szenved, de ez a szenvedése öntudatos. Mintha bizonyos fokig kéjelelgett volna azokban a pokoli kínokban, amelyek visszatükröztek az arcán. Azután lassan nyúlt a könyvhöz s meglehetősei! szórakozottan olvasgatott benne. Egy hét múlva este bementem hozzá. Kérdeztem, hogyan tetszik a könyv. Azt mondta, nem érti. Zavartabb az elméje, semhogy teljesen bele tudná élni magát Nietzsche gondolataiba. — Nagyon szenved a szabadság hiányától? — kérdeztem. — Nem igen veszem észre a miliőváltozást, — mondta közömbösen. — Nem bánt, hogy reámforditják a kulcsot s nem bánt az sem, hogy mesterségre fogtak. Még jó, hogy elbabrálhatok valamin. Ami nekem az életemből hiányzik, azt nem a büntető törvény, de az élet törvénye vette el tőlem. Egy csöppet elgondolkozott. A tenyerébe hajtotta a fejét s azután ugy beszélt tovább, a padlónak. — Ha esküdtszék Ítélkezett volna föi lőttem, akkor nem ülnék itten, higyje el igazgató ur. Más a törvény és más az igazság. A törvény azt mondja, embert öltél, tehát börtönt kell elszenvedned, az igazság az, hogy emberileg cselekedtem, mert nem tehettem másként. — Ha látta volna őt. igazgató ur. Maga volt a testet öltött szépség, maga volt a kicsattanó élet. Olyan asszony volt, amilyen nincsen még egy. Láng, perzselő láng volt a csókja és az ölelése lágyabb, mint a szivárvány. Ember György fölkapta a fejét, a szemei kigyúltak és ugy folytatta : — És jött a hivó szavamra. Nem kellett mondanom : szeretlek, nem kellett kérdeznem : szeretsz-e ? Két szerelmes, villámmal, égi tűzzel terhes felleg találkozott és egybe olvadtak. — Hatszáz forintos kis hivatalnok voltam, aki mindaddig nem voltam a fizetésemre utalva. Otthon uri módban éltem, még költőpénzem is kijárt, hanem amikor kijelentettem, hogy meg akarok nősülni, hogy feleségül veszem azonnal, minden ceremónia, minden teketóriázás nélkül, akkor egyszerre elfordult tőlem mindenki — Csupa merő jóidulatból. Nem hazudták a jóindulatot. Igazán a javamat kívánták. Nem 5 akartak segítőkezet nyújtani hozzá, hogy ezt az — ő szemükben — őrültséget elkövessem. — Mi meg . . . Mind a ketten fiatalok voltunk, bátrak, életrevalók, akik nem féltünk sem a nyomorúságtól, sem a munkától, legkevésbbé a jövőtől, hisz szerettük egymást, igazán, szenvedélyesen, mélységes vonzalommal, lélekig érő gyöngédséggel. — Igazgató ur! Ha ezer évig élek ebben a börtönben — pedig nem a börtön büntetés, csak az élet — akkor sem tudok annyit szenvedni, hogy kárpótolva ne lettem volna érette már előzetesen, hisz a legtisztább, a legszentebb, az egyedüli boldogságban volt részem e földön. Szeretett egész lelkével, egész szivével, minden gondolatával az az asszony, akit éppen ugy szerettem én is. — Azt mondják, rettentő nyomorúságban éltünk. Nem igaz. A feleségem takarékoskodott s nem voltak igényei, én dolgoztam s nem értem rá arra, hogy nyomorogjak. Nem szégyeltem, segédfogalmazó „ur

a voltam s másoltam éjszakánkint ügyvédeknek, ivót egy koronáért. — Hónaposszobában laktunk, ott született a gyermekünk is. Egyszerre elhallgatott. Valamely torzvonás cikázott végig az arcán, azután ökölbe szorultak a kezei s ugy hörögte: — Az, szegény, előre ment. Ez volt az első ökölcsapás, amelyet a sors a szivemre mórt. Akkor pedig már nem nyomorogtunk annyira. Volt munkám bőven s nagyon gyorsan tudtam írni — tudhattam is, a feleségem diktált. — Azután . . . azután összeomlett a világ. Megbetegedett a feleségem. — Gyötörte a forróláz azt a szépséges szép asszonyt, rázta a rázó hideg az én üdvösségemet. Eltorzult az arca, kimarjultak tagjai, gyötrődött, vergődött s én ott ültem tehetetlenül az ágya mellett. — Vájkált valami a szivemben. B^le-