Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-10-01 / 40. szám

életet jelentő deszkákon is mindenki elsőrangú szerepre vágyik igy aztán statiszta, kórista, epizódista senki sem akarván lenni nehéz feladatokkal kell megküzdenie, annak, aki esztendőben egyszer is akar egy műkedvelő előadást összeállitani. Sokat beszélünk ujabban egy alakítandó énekegyletről, mely szinte hathatósan befolyásolhatná a társas életet Csudálatos, hogy ilyen nincsen városunkban, a hol a legtöbb ember hangadó akar lenni, vagy legalább is ilyennek akar tetszeni. Vagy talán épen ez az akadálya egy ilyen művész gárda összetoborzásának. Szerény nézetem szerint mindnyájunknak kötelessége afelett gondolkozni, miképen lehetne minálunk igazi társaséletet teremteni és minden lehetőt és kinálkozót meg kellene kísérelni nem-e vezetne a kívánt célhoz. Valami olyant kell próbálnunk, ami még nem volt, valami nem sablonszerűt, valami ötleteset

; valami bizarr dolgot, amiben mindenki érvényesülne és pedig mindenki abban és olyan arányban és mértékben, amennyire őt szellemi ereje és képessége predestinálják. Mindenki produkálja azt amire őt hajlama, kedélye, szellemi nivója képesiti. Ha már komoly alapokon nem sikerül társaséletet teremteni, meg kell próbálni a dolog kedélyes oldalával. Egy tarka színpad társulatot kell szervezni melybe osztály, rend és rang különbség nélkül mindenki felvétessék, akit tudása és képessége erre érdemesítenek és amelyben mindenki tehetsége és legjobb tudása szerint érvényesülhetne, amelyben nem lenne epizód szerep sem statiszta, hanem mindenki Önmagát, saját hajlamait, kedélyvilágát szemléltetné és örömét lelné e produkcióban előadó ós szemlélő egyaránt. Tudom, hogy minden uj dolog nyélbe ütése nehezen megy, de ha nem riadunk vissza a nehézségektől, siker koronázia törekvésünket. Tudom egyben azt is, hogy minden uj dolog vonz, ezért merek bizni abban, hogy ha valami olyat kezdemányezünk, ami még nem volt, a kívánt eredmény nem fog elmaradni. Tissot azt mondotta Gibbonnak: Je vous guérirai (én meggyógyítalak) mire Gibbon azt válaszolta Tissotnak: Je vous immortaliserai (én halhatatlanná teszlek). Aki a mi társas életünket megtudná gyógyítani, azt a társasélet maga tenné halhatatlanná. Tudom aaonban, hogy manapság inkább a lehetetlenné, mint a hallhatatlanná tétel ösztöne él az emberekben. De sebaj hiszen nem a halhatatlanság a cél, hanem az eszme diadala. Városunk pénzügyei. Városunk községi adóterhei mind súlyosabban nehezednek a lakosságra. A civilizáció, a haladás szakadatlan vágya folytonosan reformokat követel, s bizony csak nagyon kevés város van abban a kedvező helyzetbeu, hogy a modernizálás legtöbbnyire költséges eszközei rendes bevételeiből fedezhesse. Ha már most az a kérdés merül fel, hogy teljesitsük-e azokat a követelményeket, a melyeket a haladás szinte természetszerűen állit elibénk, akkor is, ha azok kivitelére megfelelő rendes bevételi forrásokkal nem rendelkezünk, vagy pedig mellőzzük, mert azok ujabb és ujabb terheket jelentenek a közre, mégis azt kell felelnünk, hogy a haladás elöl képtelenség, sőt esztelenség lenne elzárkóznunk. Csatornázás, utak, középületek, városrendezés, kövezés, stb. mind-mind olyan követelmények, a melyeket részben a közegészségügy, részben az üzleti és általán forgalmi érdekek parancsolóan követelik. Kétségtelen, hogy csak a mellőzhetlen kiadások sok fejtörést okoznak a városunk vezető férfiainak, annál is inkább, mert a legnagyobbrészt pótadó utján lehetséges a pénzalapot előteremteni. A rendes mód persze az, hogy a szükséges tőke egy öszszegbeu szereztetik be valamely pénzintézettől s a törlesztést eszközlik a községi jövedelmekből. Ezen községi kölcsönök felvételi és visszafizetési módjairól már igen sok szó esett a városok vezető emberei részéről, s a tervek eléggé elágazók voltak mindig. Felmerült például az a törekvés, hogy a községi kölcsönök kedvezőbb lebonyolítására egy-egy központi pénzintézetet állítsanak fel a városok, továbbá hosszú ideig tartotta magát az a terv is, egy-egy körzetbeli város és kisebb község alakítson e célra pénzintézetet, s ugyancsak megbeszélés tárgyát képezte az is, hogy a városok mint szövetkezeti tagok alakitanának egy nagyobb központot, mely aztán a ta^aM^iiMMBgaimBaBKiaij^ i—mi w Í

J < iitrun

gi

fv.Bfflt

fit íapsiáEsűs® Becsöngettek egy álmos szobaleányt, elébe tették a nyitott táskát, elmagyarázták, mi a dolga! Belenyúlt a bűvös táskába s kihúzott egy cédulát. Teresina elvette tőle, aztán kiküldte a teremből. Majd bontogatni kezte a papirosdarabot. Végre a halotti csöndbe újra belerezdült egy meleg, sóvár, bársonyos, hang, az elvált asszonyé ; — Én vagyok. Demetrio Terasina. Rettenetes kacaj követte a szép aszszony szavait. ^ ztán lassankint szétrebbentek a nők, még néhányan ott alkudoztak körülöltem a kalandorlelküek közül, majd az inasok oltogatni kezdték a villamos lámpákat. Körülnéztem. Teresina is eltűnt. Pokoli egy tréfa volt, — gondoltam magamban, s már szemlélődni kezdtem, melyik karosszéken töltsem az éjszakát, araikor elém állott egy inas, gyertyával a kezében, s igy szólt: — Méltóztassék. A 20-as számú szoba az első emeleten. A Teresina ő nagysága szobája . . . III. Az inas végigvezetett a hosszú elsőemeleti folyosón. Puha, süppedő szőnyeg fogta fel lépteink neszét. Az ablakokon pálmák unatkoztak, a falak freskóira gyér világot vetett a pislákoló gyertya. Végre megállott az inas, hirtelen kinyitott egy ajtót, bevilágított s igy szólt: — Ez a 20-as szoba. Tessék. Miközben a gyertya után nyúltam, azt kioltotta egy hirtelen levegőáram, az inas pedig látván, hogy tétovázom, belökött a szobába s az ajtót behúzta. Ott álltam a sötétben, Teresina szobájának kellős közepén, mozdulatlanul, a bortól, a történtektől s az igalomtól teljesen lm II- JlJ

A'

l-UlBa

mi'I

LII II I

MI meghálnom. Lurkó ezt szerette volna legjobban. Közben rámterelődött a vendegek figyelme. Jobbadán nevettek kinos helyzetemen, s ahogy a helyzetből kedves és ötletes tréfák sziporkáztak ki, megszerettem a szanatórium „betegeit*, akik pénzüket idehordják a hunyorgató Demetriónak, s minden kis dolgon végtelenül el tudnak szórakozni. Sokan érdeklődtek irántam, tan legmelegebben Olimpia, a fogatlan francia dáma és Szaniszló a lengyel lovag, aki igy szólt hozzám : — Nálam alhatnál, de a kanapém sem üres. Ott a kutyám alszik. Hangosan felkacagtak. — Szemtelen — kiáltottam a lengyel felé — de hát ő se értette komolyan azt, amit mondott. — Kedélyes fiu — exkuzálta hamarosan Teresina, a Demetrio lánya. Lurkó is albérletben aludt egy díványon valamelyik fiatalabb vendégnél. Neki nem volt külön szobája. A tréfák után igy szólt Teresina: — Beszéljünk komolyan ! Ki csak nem dobhatjuk a tanár urat. Lurkónak fölvillant a szeme. Hátha mégis kidobnak. Vegyük csak sorba, kinek a szobájában van még gazdátlan divány ? Az lesz szives erre a két napra vendégéül fogadni a tanár urat. — Hogyne, ezer örömmel, — kiáltották az udvarias férfiak. Kisült, hogy minden díványnak van már albérlője. — Sebaj, — folytatta Teresina. Itt vannak a hölgyek. Talán közöttük akad egy nemes lélek, aki megkönyörül legújabb vendégünkön s kikölcsönzi egy-két éjjelre . . . Óriási hahota fogadta az elvált asszony I ötletét. Lurkó izgatottan ficánkolt, mire i aludni küldtem. Duzzogva távozott. A nők összesúgtak-búgtak, majd tetőtől-talpig végigmértek, a férfiak koccintottak az ötletre, az izgalomtól kipirultak az orcák, igazi, meleg élet áradt szét a gazdag pompázatu ebédi lőben. Egy öreg tábornok, aki már-már el' szunyadt karosszékén, ifjonti tűzzel pattant fel, összeverte sarkantyúját, sorbafutott mindenkihez s elfojtott izgalommal kérdezte. — Mi az ? Mi történt ? Mit árvereznek ? Díványokat? Én is veszek . . . Természetes, hogy önkéntes ajánlkozó nem akadt. De a hangulat olyan volt, hogy a tréfát folytattni is lehetett. Inasok szedték le gyorsan az üres üvegeket s habzó, erős olasz borokat töltögettek a karcsú poharakba. A nők is ittak. — Hölgyeim, figyelem, szólott aranyos hangján Teresina, mivel senkisem jelentkezett, döntsön a sors. Van ez ellen valakinek kifogása ? — Nincs! — süvöltött gyorsan végig a termen egy hang. Mindeki a hang íelé fordította fejét. Olimpia volt, a fogatlan francia dáma. — Tehát nincs, — mosolygott Teresina. Elővett egy kis bájos kis kézitáskát. Sorra leirta a hölgyek neveit s a cédulákat belecsusztatta a táskába. Az urak szörnyen irigyeltek s a kalandorlelküek fülembe súgták, hogy átengedik, ameddig csak tetszik, szobájukat, cseréljek velük. — Soha, — mondtam elszántan. Teresina felolvasta a neveket. Senki sem hiányzott. Tizenöt asszony vett részt a pályázaton. (Ugy láttam, hogy most már ők pályáznak én rám.)