Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-10-01 / 40. szám

1905. október 1. PÁPAI KÖZLÖNY a. gok garanciája mellett, esetleg egy tekintélyes pénzcsoporttal karöltve igyekeznék a támasztott hiteligényeket kielégíteni. Mindezen tervek jórészt csak a papíron maradtak meg, mert kivitelük meglehetős nagy pénzügy-technikai akadályokba ütközött. Mostanában ismét élesztgetni próbálják a már elaludni készülő ideákat. Uj csapáson az ujabb mozgalmak sem haladnak, de ennek dacára mégis figyelemreméltó minden ez irányú kezdeményezés. Nevezetesen arról van szó, hogy a városok két irányban igyekszenek anyagi terheik viselésében némi könynyebbséget biztosítani maguknak. Egyrészt ugyanis községi bankok felállítását tervezik, másrészt pedig arra akarja kérni a kormányt, hogy a pénzintézeteket a városi hitelügyletek lebonyolításánál mentse fel az adó és illetékek fizetésének kötelezettsége alól. A mi az első részét illeti a törekvéseknek, t. i. hitelügyleteiket saját pénzintézettel bonyolítsák le, aligha sikerül kedvező irányba terelni. Nem mintha kivihetetlen, vagy visszatetsző lehetne ez a törekvés. Szó nincs róla. Az eszme maga tetszetős, a kivitel elé azonban ezernyi akadály tornyosul, a melyeknek eltüntetése éppenséggel nem állana arányban a nyerendő előnyökkel. Igy elöször is az alakulás formája igen problematikus, másrészt a támasztható igéuyek elbírálása oly számos eltérésre vezetne, a melyeket az u. n. hivatalos vezetés keretében alig lehetne kiegyenlíteni. Számot kell vetni még a pénz piac ingadozásával, s azzal is, hogy mámorosan, kábult agyamba megrekedtek a logika gépezetének apró kerekei, csak az a gondolat uralt, hogy itt vagyok egy kalandos, csábító történet rettenetes bonyodalmában, nem látok semmit, nem tudom leüljek, odébb menjek, kiabáljak, vagy sóhajtsak, nevessek, vagy sirjak . . . Nem hallok semmit . . . De igen. Hallok. Tisztán hallom Teresina keblének lázas pihegését, hívogató, mély, biztató sóhaját . . . Érzem egy meleg női test bódító tüzét, mellemre nehezedik a női szoba sajátos, fojtó levegőjének minden nehéz illata . . . Tehát itt van. Itt az ágyban, patyolat szépségének teljességében, szerelmet sóvarogva, égve ölelésem után, De hol? Szuroksötéíség borult vak szememre s átkoztam a sorsot, amely nem teremteti macskává, hogy a sötétségben is lássak. Lekuporodtam a puha szőnyegre s ugy figyeltem. Most néhány másodpercig mit sem hallottam. Csak a garda-tó zúgását, amely magába olvasztotta Teresina izgatott lélekzését. Szidtam a gardát, hogy zug, s szidtam az inast, mert elvitte a gyertyát. Végre óvatosan kúszni kezdtem. Egy centiméternyit kúszhattam előre, amikor megrecscsent valami előttem. Egy szék volt. Azt odébb toltam, mire a puha szőnyegre esett egy tárgy. Folytattam csigái utamat, centiméternyi sebességgel félóránkint, s beleharaptam a lezuhant tárgyba. Egy karcsú pohárka volt, azt csókolgattam mámorosan, végre belecsusztattam a zsebembe. Kiíáradtam a nehéz útban, fél térdre emelkedtem s újra füleltem . . . Tik ... tak . . . Tik . . . tak , . . Az óra ketyegett . . . Tik . . . tak . . . a hitelnyújtás feltételeinek ebből származó folytonos hullámzását a hivatalos vezetés soha se követhetné a megkívántató agilitással. Végre is alaposan szemügyre véve ezt a fontos kérdést, lehetetlen figyelmen kivül hagynunk, hogy a meglevő pénzintézetek nemcsak szívesen foglalkoznak komunális kölcsönök lebonyolításával, hanem igyekeznek a legkedvezőbb feltételekét is szabni, mert erre egyrészt a természetszerűen fellépő verseny készteti őket, másrészt pedig azzal számolnak, hogy ezek az üzletek mér legeik legbiztosabb tételeit alkotják. Mindaddig tehát, mig ezek a pénzintézetek a pénzpiac viszonyaihoz simulva igyekszenek a városok hiteligényeit kielégíteni, addig nem lehet okadatolt semmiféle ellenszenv velük szemben. Más kérdés, ha a.szolid üzteti kereteket túllépni akarnák, ámde e részben megvan kötve mindig a kezük a rögtön felléptető veiseny által. Mindezeket figyelembe véve, sokkal jelentőségteljesebb az a másik terv, mely azt célozza, hogy a városokat mentesítse a kormány azon adó- és illetékfizetések alól, melyek kölcsöneiket terhélik. Ezen törekvés megvalósulasa tényleges megtakarítást eredményezne, s mindenkép indokolt, hogy ezen méltányos kérés teljesedésbe menjen. Az bizonyos, hogy a városok vezetői csak kötelességüket teljesitik, midőn a polgárok terhein lehetőleg könnyíteni akarnak s az államnak ezt a nemes törekvést lehetetlen közömbösen szemlélni. A városok rendszerint hasznos beruházásokra fordítják a felvett kölcsönöket s ezek a beruházások, akár a közegészségügy, akár a helyi ipar, vagy kereskedelem fellendítése, esetleg támogatása törvényének, alapjában véve kihatnak az állami gazdálkodásra is. Az összefüggés*igy könynyen megtalálható a városok törekvése és az állam segítő kötelessége között, nincs tehát kétségünk abban, hogy a megindult akciónál ezt a szempontot kellőleg ki fogják domborítani a városok közigazgatásának Őrei és vezetői. Piaci szabályrendelet Már évek óta hangoztatjuk, hogy városunkban egy piaci szabályrendeletet léptessenek életbe. Több ízben lakosságunk érdekében szót emeltüuk ez érdemben és igazoltuk, hogy műiden hasonló városban van piacrendészeti szabályzat, melynek értelmében a kofáknak tilos a környékből behozott élelmezési cikkeket összevásárolni mindaddig mig a lakosság a maga szükségletét be nem szerezte, vagyis a kofák reggeli 8 óra előtt nem vásárolhatnak. Piacunkon a baromfit, zöldséget és más élelmi cikkeket é&ak harmadkézből vehetlük meg, mert nálunk az a különös állapot létezik, hogy a kofák szabadon garázdálkodnak a piacon, kik a korai reggeli órákban már a város végén, de a piacon is a vásárió közönség elől mindent összevásárolnak, hogy azután tetszésük szerint szabják meg az élelmezési cikkek árát. Eddig igy történt, de azt reméljük, hogy ezután máskép lesz. Erre vall városunk polgármesterének azon üdvös intézkedése, mellyel ezen piaci mizériákat végre Most újra éreztem, hogy Teresina a közelemben van. A karcsú poharat izzó homlokomhoz szorítottam . . . Megint sóhajtott, Épen olyan hívogatóan, mint azelőtt, Ez a sóhaj most már beszélt: — Jöjj már, jöjj már ! •— Jövök — mondtam, de oly halkan, hogy az óra kétyegése elnyelte szavam. Belefáradtam a térdelésbe. Utaztam tovább. Valahová csak elérek. Lassankint megszoktam a sötétséget, fantáziám megrajzolta a bájos szoba képét. Láttam az ágyat, Teresina illatos ruháit az egyik széken s megláttam az átkos kis díványt is. Odacsigázom, gondoltam hevenyében s a hevenyészett gondolat nyomban megboszulta magát. Két centiméternyi utazás után ugy belevágtam fejemet a dívány sarkába, hogy elkábultam. Izgatoitan nyúltam később a pohár után s jeges borogatásként szorongattam sajgó fejemhez. Mindegy, megvan a divány. Föllendültem Teresina díványára s most már nyugodtabban váriam a történendőket. Tik . . . tak, ... tik . . . tak . . . Igy dobogott a szivem is, s igy vacogott a fogam. Kinos láz gyötört, homlokomon verejték gyöngyözött, reszketés fogott el . . . Most ezerszeresen éreztem a szoba gyilkos melegét, mégis fáztam. A kis pohár már nem használt, holott Teresina sóhajai mind sűrűbbek lettek . . . Átkozott clivány . . . Nem vághattam volna mindjárt az ágy sarkába a fejemet? — Alszik ? Ezt Teresina kérdezte. Tisztán hallhatóan, de reszkető suttogással. Hallottam, hogy a szoba balsarkából hullámzott felém a hang. Onnan, ahol az óra ketyegett. Tehát ébren van és vár. Hirtelen felültem, belebámultam a balsarokba, megköszörülI tem a torkom s tőlem telhatő lágysággal súgtam : — Teresina, Teresina! Nem alszom ! Válasz nem jött, pedig én érthetően szóltam. Csak a balsarokba meredtem s őrült kíváncsisággal lestem az intő szót. . . Milyen messze lehet tőlem a balsarok ? Nem több három méternél ? Istenem, két hétbe telik, mig én odacsigázom . . . Röpülő lendületet tettem, de erre potyogni kezdtek rám a mennykövek : az átkos kis divány dísztárgyai. Vigyorgó gnómok, susogó kagylók, undok kis nippek és az ánzixok erdeje. Meddig tartott a diszmennykövekkel való harcom, — ki annak a megmondhatója? Végre valahára korai, csodás pirkadás csapott be a Gárda tó felől az ablakon. A szoba tárgyai tisztán, élesen váltak ki a sötét alapból. Láttam az ágyat, de a jobb sarokban, s láttam az órát, de a divány felett. Láttam Teresinát, ahogy fénylő fekete haja ráomlott mellére, picinyke, gömbölyű térde kivillant a takaró alól s tündérszép karját, ahogy magához ölelte a takarót. Aludt. Gazság, ha most fölkeltem. De mindegy. A nagy csöndben még csak a vigyorgó gnómokat helyeztem el, aztán elszánt, de ingadozó léptekkel indultam meg a jobb sarok felé. — Öljön meg, — szóltam rekedten, ahogy a félhomályban az ágyhoz tipegtem. Teresina nem felelt, a gondosan megvetett ágy — üres volt.