Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-08-27 / 35. szám

ségirányzatból való kihagyása által nemcsak hogy az egyes hitfelekezetek anyagi érdekei érintetnek, de ezáltal városuak haladása és fejlődése sok mindég tekintetben előmozditatnék, azt hisszük a városi képviselőtestület tagjai első sorban a város érdekét fogják előtérbe helyezni és a felekezeti iskolák dotációját megszüntetni, már azon okból is, mivel maguk a hitfelekezetek elöljárói annak idején midőn ezen dotáció — három év előtt — újból megszavaztatott, kijelentették, hogy többé ezen dotációra nem fognak reflektálni, hanvm igenis igyekezni fognak az iskolák részére állami segélyt kinyerni. Ez lett volna a leghelyesebb, de ugy látszik, hogy csak mondották, de ez érdemben nem történt semmi. Már ezelőtt három évvel, amidőn a költségvetés megállapításánál ezen téléiről szó volt, ugyancsak az általunk felhozott érvek lettek szellőztetve és csak hosszas vita után lett ezen dotáció a költségvetésbe bevéve azzal, hogy az egyes hitfelekezetek költségirányzataikat a legminimumabbra fogják redukálni és hitközségi adójukat ehhez mérten kivetni. Igenis ez volna a leghelyesebb és igy a kecske is jól lakna és a káposzta is megmaradna. Különben ez alkalommal nem kívánunk az egyes hitfelekezetek belügyeibe avatkozni, tartsák fel elemi iskoláikat ahogy tudják, nekünk ezen kérdésnél első sorban a város érdekét kell szem előtt tartanunk és ez azt követeli, hogy a felekezeti iskolák dotációja a jövő évi költségirány| zatból kihagyassék. Városunk elfogulatlan képviselőihez intézzük felszólalásunkat és reméljük, hogy a csütörtökön megtartandó városi közgyűlésen az elj mondottakat megszívlelve, ily értelemben is fognak dönteni. Pollatsek Frigyes. Kereskedőink figyelmébe. Ha a vidék kisebb és nagyobb kereskedelmi emporiumait beutazzuk i és az ottani üzleti viszonyokat tanulmányozzuk, szomorodott szívvel ta! pasztaljuk, hogy a régi kereskedő cégek, a régi nevek, a kereskedelem , patriciusi alakjai, a régi képzettség, az üzlet és a pálya iránti meleg ér; deklődés mindinkább eltűnnek és hogy a kapzsiság, a legrutabb önzéssel párosult lelkiismeretlenség kezd majdnem általános kereskedelmi erkölcscsé válni. A kereskedelmi pályán nagyszámban oly emberek mozognak, kik alacsony értelmi színvonalon állanak, kiknek szive hideg, és lelke üies, kik sem lelkesedni, sem buzdulni, sem komolyan és tisztességesen munkálkodni nem tudnak. Ha ezen bajnak okait kutatjuk, azon meggyőződésre jutunk, hogy ezen bajnak első forrása azon a köztudatba átment tévhit, hogy a kereskedelmi pályára bárki alkalmas, hogy ezen pályához előképzettség nem igényeltetik és hogy arra a legelemibb ismereteket is nélkülöző gyermek léphet, ki más pályára absolute alkalmatlan. Tapasztaljuk, hogy maguk a kereskedők sem viseltetnek pályájuk, élethivatásuk iránt oly szeretettel és oly tisztelettel, mint azt más életpályán működő, küzdő és többé kevésbé boldoguló polgártársainknál látjuk és tapasztaljuk. Hogy kereskedőink jelentékeny része mennyire nem szereti azt az életpályát, mely neki nem is túlságos munkálkodás mellett boldogulást, megélhetést, nem ritkán tekintélyes vagyont és nem megvetendő társadalmi állást nyújtott és biztosított, azt bizonyítja azon sajnos körülmény, hogy kereskedőink a legritkább esetben szánják legkvalifikáltabb gyermekeiket a kereskedelmi pályára, de azokat középiskolai és egyetemi kiképzésben részesítvén, szaporítják az ügyvédi, orvosi és mérnöki pályán nyomorgó, vagy a közhivatalokban való elhelyezésre leskelődök számát. Ezen okból tűnnek el a kereskedelmi cégjegyzékekből a régi tisztelt, néha fényes nevek, ezért keressük ma hiába a kereskedő soraiban a kereskedelem patríciusait, ezért következett be a hajdan erős, nemes városi polgárságnak estalkonya. A jelzett hanyatlásnak második oka az, hogy a kereskedő és alkalmazottjai közötti viszony lényegesen megváltozott és hogy ezen viszonyban hiányzik a legnemesebb emberi érzés : a szeretet. A régi kereskedő családtagjának rencséra, teljes erőmmel az ajakra pályáztam s minden kivihetőt megtettem arra, hogy egy csókja birtokomba kerüljön. Nehéz volt a dolog, legmélyebb strateliai tudományomat kellett előszednem, ha boldogulni akarok. 8 én feltettem magamban hogy ha törik-szakad is de megnyerem a csatát. Hogy mivel, miként, az nem jő tekintetbe. Egyébiránt könnyű veremnél fogva nem csináltam a dologból lelkiismereti kérdést. De hogy mégis megnyugtassam magamat a „férj" fogalommal szemben : oda gondoltam a mire a jezsuiták szoktak (notabene más esetben), hogy a cél szentesíti az eszközöket. Czélom szent volt. Vagy ha ezélom maga nem is, de az, ami után törekedtem, szent kétségtelenül, a mennyiben Etel ajakát férjhezmenetele óta egyedül csak az a bajuszos ajak érintette, mely az oltár előtt nyert erre életfogytiglani felszabaditást. Oh tudtam jól. Eleget halogatta előttem ezt a puritán valót kétértelmű mosoly kíséretében ugy a nő, mint a férj is. E szerint Etelka ajka szent és sérthetetlen. Egyszerű tapasztalatlan asszonyka volt, kinek a modern légkör még nem mételyezte meg aranyos kedélyét, minden rózsaszínben és igaznak látó szemeit, aki egyedül férje szerelmének élt, aki otthon találta boldogságát s aki nem vágyott arra, hegy imádók légiója vegye körül és tömjénezzen bájainak néhány Istenben kiboldogult és már annó I-ben elcsépelt bókkal ami pedig a mostani társalgási modor legremekebb ékessége. Oh nem. Otthon ült családi körének élt. vezette a háztartást és bizalmasan csakis engem fogadott azon a réven, hogy férjének Lászlónak, gyermekkori barátja és a hivatalos életben is kollegája vagyok. Igyekeztem kihasználni ezt a természethivatásadta két előnyt minél mélyebben. Ha a férj hazulról elment (ami utóbbi időkben gyakran megtörtént, mivel egy kicsit ráunt az asszonyra) biztosra vehette Etel, hogy felkeresem. Sőt tudom határozottan, hogy várt is reám és neheztelt volna, ha egyszer elmaradok. Csupa szokásból. Értettem beszélni a nyelvén, kiismertem tökéletesen, kerültem az üres bókokat és mulattattam fesztelenül az én hányi-veti modoromban. Tetszett neki ez a bizalmas diskurálás és mint emlitém e szerint mindig szivesen fogadott. II. Tehát közelében ültem. Ábrándból, mosolyból r kifogyva beszélgetni kezdénk. — Édes Étel. ugy elnézem azt az aranyos ici-pici ajakát. — Ah, ez uj . . . Maga bókolni kezd. És mit néz rajta ? Hogy milyen boldog lehet az az ember a ki édességét élvezheti. — Na tessék ! Ón most egyszerre ismeretlen oldalról mutatja be magát. Az örökké víg kedélyt félredobva, melancholiába esik, szemeit forgatja és csókról beszél. Mit jelentsen ez ? Mit? . . . szóltam kidüllesztett szemekkel s kissé fölemelkedve helyemről. De mégis nem mondottam ki, a mit akartam, hanem tovább bámultam piros ajkait, milyen szépen összefutják azokat a finom rózsás, haránt csikós erecskék. — Beszéljen hát. — Édes Etel . . . Ugy-e nem bün, ha valakit szeretünk ? — Kétségtelen nem. — A szerelmet Isten oltja belénk ? — Az Isten. — S ha olyat szeretünk, akihez nincs jogunk, aki már le van kötve máshoz? . . . Szép mesterem mit szól hozzá? Ez se bün ? — Nem mert a szerelem ellen tenni hasztalan. — S ha valaki — önt szeretné. — Engem ?: — s erre hangos kacaj szűrődött át hófehér fogain. — S ugyan akadna-e még olyan szerencsétlen? S ha én volnék ? — Ön — ön, a nőgyűlölő? — Nos? — Eh félre a tréfával. Tudja hogy én egyedül Lászlóé vagyok. —• De édes Etel, engedjen meg. Lássa ha valaki egyedül a férjét szereti, csupán a férjét csókolja, az éppen olyan — bocsánat az összehasonlításért — mintha az illető Király-Forrás-Savanyuviz legtisztább, szénsavdus, lytihon tartalmú asztali és gyógyvíz.