Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-07-02 / 27. szám

zik azon szerencsétleneknek, kik önkezükkel óhajtják megjavítani a sorscsapásoktól tönkretett életüket. S vájjon szüksége van a társadalomnak ezen modern tömeggyilkos guillotinra ? Nem lehetne az érettségi kárhozatos tortúrája nélkül is megállapítani, vájjon ki méltó arra, hogy magasabb stúdiumokkal gazdagítsa elméjét s ki szorítandó vissza a középiskola szük padsorai közé ? ! Az élet tapasztalati ezer és ezer esetben beigazolták, hogy nem mindig az iskola adja mértékét a nagy tehetségének, söt ellenkezőleg rendesen ugy alakultak a viszonyok, hogy azok, akik az iskolában a hátulsó padsorokban kucorogtak, az életben előkelő vezérszerepet vittek, viszont az első emminensek szegényes viszonyok között tengették életöket. Nem mi vagyunk az elsők, kik a matúra felesleges volta mellett kardoskodnak s valószínű, hogy nem is mi leszünk az utolsók. Mindenesetre annyi eredménye a harcnak máris van, hogy az érettségi vizsgálatok vizsgarendje hovatovább veszít nehézségéből és szigorából, amely egyenes ut a matúra végleges eltörlésére. Maguk a tanférf'fak látták be legelőször a matúra könyörtelen igazságtalanságait, midőn a törvény által megkötött kézzel irgalmatlanul el kellett buktatniok azt a tanítványt, kinek képességeiről nyolc évi tapasztalat után adtak bizonyítványt. Hiszen hányszor fordul elő az, hogy az érettségin elbókik oly diák, ki nyolc esztendő keresztül, ha nem is volt emminens tanuló, de középszerűen felemelkedett. A tanár ilyenkor ferde helyzetbe jut önmagával, de a diákon segíteni nem tud, mert lángpalossal áll háta mögött a hatalom kiküldött ellen- 1 őrzője : a kormánybiztos. Hol van az igazság ilyenkor ? A j diák nyolc évről tud felmutatni bizo- í nyitványt arról, hogy a középiskolai 1 tanulmányokat sikerrel végezte, a matúra pedig reá süti a szégyenteljes bélyeget, hogy mindezek dacára mégis éretlen. Nem kell csodálkoznunk ilyen esetekben tehát, ha a pellengére kitett tanulóban a keserűség elveszi azt a csepp megmaradt józan öntudatot és észt is, melyet a matúrára való készü- j lés és maga a vizsga tortúrája benne meghagyott, s hálával akarja kiengesztel ni a reá zuduló sorsharag csapását. A szülő pedig kétségbeesésében a poklok lenekére kívánja az egész tanári testületet. Pedig az ártatlan, mert öt is a törvények bilincselő hatalma j készteti cselekvésre. Ezért egyetlen orvosság az anomália ellen a matúra eltörlése. S ha nem is érezzük magunkban i Gassandra jós tehetségét, bátran merjük állítani, hogy a modern eszmék térhódit; is a a közoktatásügyben is rövidesen azt fogja eredméuyezni, hogy a matúra, a középiskolák eme félelmetes • mumusa el fog tűnni a jól megérdemN lett semmiségbe. Tanfelügyelői jelentés. — Veszprémvármegye népoktatási állapota. — A kir. tanfelügyelő a vármegye közigazgatási bizottságában előadott május havi jelentésében az Ajka, Ihászi-Marczaltő, Hereiül, Kislőd, Kádárka, Kövesgyűr, Márkó, Szentgál, Pápa, Veszprém községekben teljesített iskolalátogatásairól beszámolván, jelentését következőkben folytatja : Voltam 13 községben, 17 különböző alsó és felsőfokú tanintézetben, 2 óvóintézetben, 5 évzáró vizsgálaton, két t.anitóegyesületi gyűlésen, úgymint a pápai és csóthi rkath. esperesi kerület tanitóköre, Pápakovácsiban és a „Magyar Pestalozzi-társaság" vidéki gyűlésén, mely Pápán volt megtartva, gyűléseket tartottak még május hó folyamán a veszprémi rkath tanitói-kör Lepsényben, a somlyóvidéki tanitó-egyesület Pápán és a pápai ev. ref. tanitó-egyesület szintén Pápán. Az 5 tanévzáró vizsgálat közül, a melyeken jelen voltam, kizárólag kiemelem az ihász-mérczaltői állami elemi iskoláit, a szentgáli és kádártai ev. ref. elemi iskolákéit. Tanítási eredmény, rendtartás és vezetés tekintetében nagyon megvoltam elégedve az ajkai izrael, pápai felekezeti tanitónőképzőkkel, kivált tanítási eredmény tekintetében az ev. ref. tanitónóképzővel és a veszprémi izr. polgári leányiskolával. Jelen voltam a Kislődön újonnan felállított rkath ovoda impozáns felavatási ünnepségén is. Kiemelem, hogy az állami elemi isko Iákat még folyton larogatják a tankötelesek, öröm látni, hogy falu helyeken mikép járnak még ilyenkor is a tanulók iskolába, reméljük, hogy a jó példa mindinkább vonzani fogja az egyéb jellegű iskolákat, illetve azok fentartóit is az üdvös követésre, jó akaratú gondoskodással és egy kis erélylyel bizony, ellehet érni ezt a példás célt ; erre való tekintettel 7 községben megvizsgáltam az iskolalátogatási rendtartási kimutatásokat is. Megtartattak május hóval a falusi iskolák túlnyomó részében a nyári vizsgálatok, van azonban még elég elemi iskola, kivált a nagyobb községekben és mindenekelőtt a városokban, a hol az évzáró vizsgálatok csak junius hó folyamán lesznek megtartva. Vannak népesebb pusztáink is, a hol a tanítást május végéig kihúzták, söt vannak, a hol folytatják juniusban, ilyen pélcsendes volt, csak a park fái suhogtak rémesen. Már lassankint kezdett világosodni, de még vívódott a hajnal az éjjel . . . végre legyőzte és diadalmas pirral került a horizon fölé. Az egész táj csakhamar bibor fényben úszott, a fecskék elhagyták fészkeiket és hangos csevegéssel köszöntötték a reggelt. A többi madarak, bogarak is előkerültek és vidáman röpködtek, mozogtak. Én is áhítattal üdvözöltem e szép temészetet, melyben minden éledt és virult. Amint igy hallgatva szemlélek, egyszerre a lélekharang esendült meg. Összeborzongtam . . . Vajon ki halt meg? Ah mily kár tavasszal halni meg, e szép ragyogó világból leszállni a hideg, sötét földbe, nem érezni többé az éltető meleg napsugarakat, nem látni többé soha e szép virágokat! Már a nap magasan járt az égen, mikor végre öltözködéshez fogtam. Az óra ütése eszembe jutatta kötelességemet, hogy hivatalba kell mennem. Az éjjeli különös álmomra gondolva elhatároztam, hogy délben tiszteletemet teszem a kastélyban. Alig vártam, hogy a hivatalból szabaduljak, Kőszeghyék felé tartottam. A parkban egy szolgával találkoztam kitől megkérdeztem, hogy hol találhatom a kisaszszonyt.— Az égben — felelt az szomorúan. Hogyan — kiálték megrémülve —- meghalt? — Fájdalom ugy van —• válaszolt újból. •— Ma reggel öt órakor szállt el fiatal lelke. Én szinte megdermedve áltam ott, álmomra gondoltam, mit akkor nem bírtam megfejteni. Alig tudtam szóhoz jutni, de mégis megkérdtem a szolgát, hogy nem-e tudja, hogy mi volt az oka, ^szegény leány halálának. — Négy nappal ezelőtt beleesett a folyóba, miközben agyrázkódást kapott. — Felelt készséggel a szolga. — Nem tudtam egy sóhajt elnyomni, mialatt a szolga oly különösen nézett rám és folytatta: Az öreg kulcsásné beszélte, hogy egy ur fogta ki a vizből és az ő lakására vitte, később hazahozták a kastélyba, de ez alatt a négy nap alatt, nem igen volt eszméleténél és ugy mondják, hogy nagyon sokat szenvedett szegény. Mikor lesz a temetés, kérdém, mialatt egész testemben remegtem. — Holnap délután négy órakor. — Köszönöm — feleltem és távoztam. Nem tudtam hova megyek, fejem zúgott, gondolkodni se tudtam. Megálltam egy fához támaszkodva. Ugy fájt a szivem azért a leányért. Sokáig álltam ott, végre elhatároztam, hogy megnézem. Megfordultam es újra a kastélynak tartottam. Beléptem ... a termet csak a gyertyák világították meg. A szép halott magasan feküdt aranyozott koporsójában, de a koszorúk, melyekkel a résztvevők elhalmozták egészen beárnyalták. Két apácán kivül, kik a halott mellett imádkoztak, nem volt senki. Szívszorongva léptem közelebb, hogy a halott arcába lássak. A szenvedés nem változtta meg vonásait, ép olyan volt mint mikor álmomba megjelent. Csak néztem, néztem, nem akartam elhinni, hogy ez a szép leány örökre halott, azt hittem, most is álmodom, vártam, hogy fölébredjek . . . Amint igy elmerengve álltam, egy gyászba öltözött nő jött be, a szép halott anyja. Nagyon hasonlított a leányhoz, ugyanolyan szőke haj, fehér arc, szabályos orr, vékonyan metszett száj, csak az a szende üdeség és báj hiányzott már róla. Mikor a koporsóhoz ért, szinte lecsapta magát rá, nem sirt, csak csókolta leányát hosszan, hevesen, szinte őrjöngve. Beszélt hozzá lázasan, de érthetetlen szavakat. Borzasztó volt ezt a jelenetet nézni. Olykor felsikoltott, hogy csak ugy viszhangzott a nagy fekete terem és nekem dermesztő hideg borzongatta szivemet. Az irgalmas nénikék velem együtt nézték e megható jelenetet Szegeny aszszony észre se vette, hogy még valaki rajta kivül is van a teremben, csak beszélt, sikongott, sőt néha még kacagott is. Attól lehetett tartani, hogy megőrül szegény fájdalmában. Nem tudtam tovább ott maradni, rá néztem bucsuzóul a leányra, ki már boldogan feküdt ott, megváltva minden földi szenvedéstől és nyugodtan pihen. Hazatértem a sok izgatottságtól és felindulástól egész éjjel lázam volt, ugy hogy másnap is ágyban kellett maradnom a szegény lányt se kísérhettem ki átolsó útjára csak koszorúmat küldtem helyettem. Felépülésem után siettettem visszatérhetésemet. Nem is birtam volna ott maradni, Akár mikor az ablakhoz léptem, mindig látni véltem a bokrok között a leány fehérruhás alakját, majd a gyászba öltözött anyát ki valóban is ott keresgélt a fák között. Szegény talán azt hitte, hogy fellelheti meghalt kincsét, kit szeme láttára temettek el. Rövid idő múlva visszahívtak állomásomra. Azóta pár év elmúlt, de még mindig nagyon gyakran gondolok szomorú kalandomra; arra a szép szőke leányra, kit megszerettem és meghalt mielőtt megismertem.