Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-07-02 / 27. szám

talatra jutunk, hogy egy-egy nagyszabású kongresszuson elhangzó frázisokból nem lehet megélni és a kongresszust megelőző ismerkedési estély vacsorájából vagy az ezt követő, tósztokkal fűszerezett ünnepi ebédből a vidéki ipar és vidéki iparos nem tud és sohasem fog jóllakni. Sőt azt merném mondani, hogy ezek a különféle országos iparügyi mozgalmak azok a bizonyos bábák, amelyeknek sokaságában elvész a gyerek, vagyis a vidéki ipar és vidéki iparos osztály érdeke. A hazai iparnak két ellenséggel kell megküzdenie és pedig a modernség csörgő sapkájával és az ósdiság vaskalapjával. A modernség csörgő sapkája alatt az u. n. elvi betegség rejlik, mely abban nyilvánul, hogy a honi ipart csak elvben pártoljuk ; hazafiasságtól repedésig duzzadó mellünket ököllel verjük és hangos torokkal szavaljuk a hazai ipar támogatásának szózatát a forucnon — elvből, de ennél tovább nem megyünk, ennél többet nem teszünk, tettekkel példát nem mutatunk. Az ósdíság vaskalapja alatt pedig valóságos statárium rejlik, mely ha hazai ipartermékekről van szó, rögtön sujt és öl. Merje csak a kereskedő igen bizonygatni valamely árujáról, hogy az hazai gyártmány, mindjárt kész a rögtön Ítélet: no az meg is látszik rajta. Ezen kettős ellenség legyűrésére, ezen előítéletek megszüntetésére csak egy mód van és ez a mód, a vidéki iparkiállitások, vagyis valamely vidék ipartermékeinek egy megfelelő keretben való együttes bemutatása, jobban mondva a nagyközönségnek, az előítéletek alaptalanságáról, szemléltető uton való kioktatása. Majd ha a nagy közönség egy mozaikszerű összeállításban látja helyi iparosainak szaktermékeit és látni fogja, hogy e termékek anyag, kiállítás, csin és ízlés tekintetében mi I kívánni valót sem hagynak hátra, önmaguktól fognak lerombolódni az előítéletek barrikádjai és az elv sem marad a puszta és üres szólam mellett, hanem a tettek terére lép. Csak mostanában indított akciót valamelyik vidéki város az iránt, hogy aláírások utján kötelezze magát a vidéki lakosság saját ipartermékeinek I fogyasztására. A gondolat nem rósz, de nem célhoz vezető, legalább ez ; idő szerint még nem és pedig épen az általam fentebb felhozott indokok' nál fogva nem. Előbb meg kell csinálni a helyi kiállításokat és majd ha ezek utján megismerkedünk a saját iparkapitáli. sunkkal, magától fog jönni a helyi j ipar pártolás is, íziben fellendül, felélénkül a széleskörű honi ipar támogatása is és pedig természetszerűleg önmagától, nem mesterséges uton. E helyütt tehát ismételten rámutatunk egy nagyobbszabásu iparkiállitás rendezésének szükségességére és korszerűségére. Nem látom ! be miért huzódozunk ettől, akkor, 1 mikor iparosaink bárhol állítanak ki valamit, elismerés és dicsőséggel megrakodva térnek vissza ; miért ne bizonyíthassa be a pápai iparos annak az ellenkezőjét, hogy senki se próféta a saját hazájában és miért ne mutathatná meg azt, hogy van ő is a saját szűkebb hazájában olyan próféta mint bárki más. Nem hiszem, hogy iparosaink maguk is nem volnának áthatva az iparkiállitás hasznosságával és üdvös voltának tudatától és érzetétől és érthetetlen, hogy miért nem lépnek ez irányban akcióba akkor, amikor a saját jól felfogott érdekük követeli ezt. Ismételten és újólag felemeljük saját külön helyi iparunk és iparosaink érdekében, bár gyenge és szerény," de önzetlen szavunkat; vajha meghallanák azt a Fő-tér 253 számú ház I. emeletén. Az érettségi eltörléséről. Nagyon is aktuálisnak tartjuk jelenleg ezen témával foglalkozni, mivel iskolai év vége felé közéig és főiskolánkban most fejeztettek be az érettségi vizsgálatok. Tanintézeteinkben részben véget értek, részben pedig folynak a vizsgák a tanuló ifjúság eme rettegett rémei. De minden vizsgát, legyen az még a későbbi tanulmányok súlyosbított szigorlatai, messze túlszárnyal irgalmatlanságában, félelmetes következményeiben a matúra. Minő léleknélküli, az ifjúság meggyötrésében kedvét lelő oktató réme lehetett az, ki az érettségi felesleges, kárhozatos nyűgét zúdította a tanuló ifjúság fejére. Hány szerencsétlen áldozatot követelt e céltalan examen. Statisztikusok kiszámították, hogy az érettségi miatt elkövetett öngyilkosságok 70%-át képeLetérdeltem mellé, azután nem tudtam mitévő legyek. Egy csudás szép leány feküdt előttem, ki annyira elbájolt, hogy érinteni sem mertem, csak néztem szép szőke haját, mely vállaira leomlott, fehér arcát, halvány ajkait, melyek félig nyitva voltak s gyöngyfogait engedték láthatnom. Amint igy bámulom, hirtelen vágyat éreztem e halvány ajkak csokolására s nem bírtam ellen állni. Lehajoltam és megcsókoltam. Ekkor ugy tünt föl, mintha felnyitná szemeit és szemrehányólag nézve reám : azt hiszem, hogy csak képzelődtem, mert mikor újból ránéztem, teljesen eszméletlenül láttam magam előtt. Végre elhatároztam, hogy a közel levő házba viszem. Remegve vettem karjaimra és a ház felé siettem. Oda érve ijedten berontok az ajtón, ahonnan egy öreg asszony épen kifelé igyekezett. Meglátva terhemet elsikoltá magát s nem tudta mit tegyen rémületében. — Ugyan ne gondolkozzon asszonyom — mondám —- küldjön gyorsan orvosért, hisz a kisasszony magánkívül van. Erre kiment, hogy intézkedj en. Mikor visszajött megkérdeztem a szép ismeretlen kilétét. — Hogy ki ? — válaszolá —- Messze földről kellett az umak jönni, ha nem tudja kit mentett ki a vízből; a mi kisasszonyunkat Köszeghy Erzsikét, a vidék leggazdagabb és legszebb leányát. — Hogy szép azt látom — szóltam, miközben fokozódó gyönyörrel néztem a szép leányt, ki még mindég eszméletlenül feküdt a pamlagon. — Istenkém a kisasszony meg sem mozdul és az öreg doktor tekintetes ur még most sem jön . . . Pergett a jó öreg nyelve, ki tudja meddig, mikor hallgat el, ha nem sürgetem, hogy vesse le már szegénykéről azt a vizes ruhát, talán megkönnyebbül kissé. Az asszony engedelmeskedett, mire én kifelé indultam. Mily csodálatos is a fátum — gondoltam — első napja, hogy itt vagyok, már is mily érdekes kaland jutott osztályrészemül. Ereztem, hogy nem holmi futó kaland marad, mert szivem dobogott még a gondolatnál is, hogy közelebbről is meg fogok ismerkedni a szép leánnyal. Már éifél elmúlt, még mindig különös esetemre gondoltam, mig végre Morphius hatalmába kerültem. A történtek után pár nap mult el. Uj állásom időmet annyira igénybe vette, hogy a legjobb akarat mellett sem tudakozódhattam a leány hogyléte felöl. Egy este mikor lefeküdtem, elhatároztam, hogy másnap akármi történjék meglátogatom Kőszeghyéket, hisz azt sem tudom, hogy jól van-e már az én szép ismeretlenem. A boldog tudatban, hogy holnap látni fogom őt, nemsokára elaludtam. Pár órai alvás után felébredtem. Szobámban valami zöldes fény derengett. Gondolkodni kezdtem, hogy mi lehet az és hogy honnan jön. Mielőtt kitalálhattam volna, az ajtó kinyilik és Köszeghy Erzsike lebeg be fehér ruhába ugyancsak zöldes fénnyel körülvéve. Egy liliomot tartott kezében s felém jött szomorú mosolygással. Pár lépésnyi távolságra tőlem megállt. En meglepetve néztem de szólni nem voltam képes, kivált mikor megszólalt az ő csengő hangján: Uram eljöttem, hogy megköszönjem áldozatkészségét, hogy kimentett a vizből, de azt hiszem jobban tette volna, ha ott hagy a patak alján, akkor nem szenvedek annyit. Oh hisz ugy szerettem a kis patakot, sokáig elhallgattam vidám csobogását s nekem ugy tetszett, mintha hozzám szólnának a habok, mintha mondták volna: — Oh jer leányka, jer le hozzánk, elringatunk, mesélünk neked szépeket. Akkor este is ugy húzott valami lefelé ós én elmerengve belebuktam. De ön nem hagyott ott. most már úgyis mindegy. Köszönet, még egyszer köszönet. Meghajolt kissé liliomával és eltűnt. — Megállj — kiáltók és utána nyújtom kezemet, de csak az üres levegőt markoltam meg. Felébredék . . . Hát álmodtam tört ki belőlem a meglepetéstől hangosan, ha nem való, ugy tovább tarthatott volna, mondtam és újra aludni próbáltam, de hiába. Felkeltem és az ablakhoz ültem. Minden miin sá iáit) Király-Forrás-Savanyuviz legtisztább, szénsavdus, lythíon tartalmú asztali és gyógyvíz.