Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-04-30 / 18. szám

hogy a vidéki sajtó a maga megkörvonalozott hatáskörében éppen olyan fontosságú tényező mint a fővárosi a magáéban. Sőt minden tartózkodás nélkül mondhatjuk, hogy jóval több. Mert mig a fővárosi lapok hasábjai csak magasabb fokú igények számára vannak nyitva, mig a fejlettebb sajtó nem képes a részletekre kiterjeszkedni addig, a vidék „élő lelkiismerete", amint a sajtót elnevezték, érzi tudja olvasóközönségének minden kívánságát, minden óhaját. Tudja a helyi viszonyok beható ismerete folytán a módját is annak, h( 0y miképen lehetne javítgatni, helyrehozni mindazt, a mit megkíván a jobb állapotba való helyezés A vidéki sajtó nagy hatással lehet az illető vidék egész társadalmi életalakulására. Ha szükség van magyarosodásra, ha kell egyik másik helyen iskola, ha a közigazgatás nehézségein egy hivatal létesítése segíthet vagy könnyíthet, ha bármily más nyilvános közeg visszaél a reá bízott kötelességgel, akkor előáll a vidéki újság és rámutat a hibákra és megjelzi azt a helyes irányt, melyet követve, legkönnyebben és leggyorsabban célt érhet a község, a járás, vagy az egész vármegye. Annak a sajtónak pedig minden más érdektől függetlenül, egyedül az igazság és a közjó legyen a vezér í elve. Ha ilyen elvtől engedi vezettetni magát, ha ez képezi minden törekvésének savát, borsát, akkor hivatásának magaslatáról könnyű lesz neki oda jutnia, hogy valóban vezére lehessen minden tekintetben annak a vidéknek, a melynek érdekeit védeni saját homlokára irta. Az igazság hatalma nagyon erős. Képes a legmakacsabb ellenséggel is szembeszállni. Ez a makacs ellenség pedig minden haladásnak k törője, mely ellen a hazug hiába viaskodik : mert az balítélet. Az a balitelet, mely csak ósdiságon rágódik és jónak csak az tartja, a mi a régi jó idők emlékének bélyegét viseU magán. A vidéki sajtónak a balitélettel, a rosszakarattal olykor nagy és kemény küzdelmei vannak, melyek szinte legyőzhetetleneknek látszana) Az egyedüli fegyver az ígaz^ . s a szeretet, a melyek segítségével minden ellentétet lehet elsimítani. Ez a két fegyver lesz oldalunkon ezután is, ha elindulunk abba az ütközetbe, a hol a műveletlenség, a butaság, a rosszakarat és az elnyomás ellen kell majd csatát vivnunk. A harc kemény lesz, de annál boldogitóbb lesz az a tudat, hogy ebből a hadviselésből győztesként kerülünk ki ! — Jól van — szólt a colléga •— gondolkozzék, de annyit mondhatok, hogy megbánja, ha nem jón el . . . Sok szép aszszony lesz ott, aztán a főnök ur is jó néven venné . . . Igen. A főnök ur. Es éppen ez a pont volt az, amely legjobban csábította Ádámot. Mert különben nem volt a dologhoz kedve. Ő csak délben ment el a vendéglőbe, ahol megvolt a kis sarokasztala mindig. Még azt sem kérdezte a pincér, hogy bort parancsol-e, vagy sört, kéremalássan. Csak hozta a három deci fehéret, meg a szódát hozzá. És olyan szépen megköszönte a három krajcárt. Kávéház? Sohasem volt kávéházban. Hiszen oda csak dologtalan emberek járnak. Ö csak mellette járt el és lopva nézegette a tükörablakokat, amelyek mögött újságot olvastak, kávét ittak az emberek. Asszonyok ? Hát tudja Isten, szép dolog az . . . Arra, az üllői-uton is jár mindig egy szép asszony, minden délben találkozik vele . . . És olyan jó szaga van a ruhájának, ha elsuhog mellette, a pici kis karja kiduazad a ruhából és olyan ábrándosan néz ... a lába meg akkorka, mint valami . . . szóval igen kicsike. Szép dolog az. Aztán baj az, ha az ember egyszer életében kirúg a hámból? Ugyan, ugyan . . Hát kinek tartozik ő felelősséggel ? Senkinek. Ki kérheti számon, hogy hol volt az éjszaka ? A házmesternek meg a szobaasszonynak meg rfogja mondani, hogy uri bankettre megy, csupa finom ember közé, jó társaság . . . Micsoda ? Semmit sem fog mondani! Nagyszerű! Kinek mi köze hozzá, ha elmarad ! A férfi legyen ura akaratának. Meg aztán a főnök ur is ott lesz. Asszonyok is lesznek. Belecsapta a tollat a kalamárisba és a mulatós felé kiáltott: — Kovács ur kérem ! — Tessék? — Elmegyek a bankettre! És hirtelen lebujt a fejével az irásai közé, mert nem kell ezt a kollégáknak látni, ha az ember elpirul . . . * Otthon elöször is tiszta gallért kért a háziasszonyától aki öreg volt és aki megjegyezte, hogy még csak szombat van. — Bánom is én, akármi van, csak adjon gallért. Az ilyen uri társaságba nem mehet az ember piszkos gallérban. Aztán asszonyok is lesznek. És még meg is krétázta, mert nem volt elég tiszta. Az a mosóné mindig kifordítja, hogy kívül van rajta az írás. Valahogy fölkászolódott, miután még be is tintázta kissé a fekete kabátját, ott. ahol kopottas zöld volt. Aztán nekiindult a bankettnek. — Természetes — gondolkozott az uton — hogy nem fogok odaülni, ahol az asszonyok vannak. Mert nem jó az, ha olyan nagyon szagos a ruhájuk. Ott valahol a főnök ur körül szorítok magamnak helyett messziről nézem az asszonyokat. Bort ne, iszom. . . majd csak nézem, hogy hogyan csíp be a többi, mert ez igen mulatságos. Majd én haza kisérgetem őket, Városunk pénzügyei. Városunk községi adóterhei mind súlyosabban nehezednek a lakosságra. A czivilizáció, a haladás szakadatlan vágya folytonosan reformokat követel, s bizony csak nagyon kevés város van abban a kedvező helyzetben, hogy a modernizálás legtöbbnyire költséges eszközeit rendes bevételeiből fedezhesse. Ha már most az a kérdés merül föl, hogy teljesitjük-e azokat a követelményeket, a melyeket a haladás szinte természetszerűen állit elibénk, akkor is, ha azok kivitelére megfelelő rendes bevételi forrásokkal nem rendelkezünk, vagy pedig mellőzzük, mert azok ujabb és ujabb terheket jelentenek a közre, mégis azt kell felelnünk, hogy a haladás elől képtelenség, sőt esztelenség lenne elzárkóznunk. Csatornázás, utak, középületek, városrendezés, kövezés, stb. mind-mind olyan követelmények, a melyeket részben a közegészségügy, részben az üzleti — és általán forgalmi érdekek parancsolóan követelik. Kétségtelen, hogy csak a mel lőzhetlen kiadások sok fejtörést okoznak a városunk vezető fórfiainak, annál is inkább, mert a legnagyobbrészt pótadó utján lehetséges a pénzalapot előteremteni. A rendes mód persze az, hogy a szükséges tőke egy öszszegben szereztetik be valamely pénzIgen. A kávéházban mindjárt fekete kávát, fogok inni, hogy ne álmosodjam el és elhozatom a nagy francia újságot. Istenem, istenem, talán már el is felejtettem azt a kis franciát . . . Tényleg egy mondatot se tudnék konstruálni. És? szépen elérkezett a vendéglőbe, amelynek a kerthelyiségében már nagy patkóban fehérlett az asztal. A sarokban magányosan szomorkodott az ő rendes kis asztala. Mintha szemrehányásokkal illette volna: — Ejnye Ádám, hát hűtlen lettél ? Szép, öreg, szép . . . lumpolsz . . . Csak belékeveredett a zajongó nagytársaságba, ahol tényleg voltak asszonyok is. De az már igazán nem volt szép, hogy némelyik kolléga nem vett fekete ruhát. Aztán elszorult a szive, hogy látta azt a sok embert, aki között szegény ugy elveszett. Otthon, a tükre előtt, amikor kiegyenesedett. olyan volt mint egy miniszter a fekete kabátjában, a fényes fehér gallérjában. Itt, e sok cifra dáma, fecsegő ur között elenyészett, szinte nevetséges volt az ő eleganciája. Aztán leültek mind és Ádámot megfogta a mulatós: — Ide Ádámka, a szép asszony mellé. Csak üljön le. Vér Ádám — Müllerné nagyságos asszony. — Van szerencsém. És már hozták is a bort, meg az ennivalót. — Igyék, Adámka! — A szép asszonyok egészségére! És a azép asszony mélyen belenézett