Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-04-30 / 18. szám

intézettől s a törlesztést eszközlik a községi jövedelmekből. Ezen községi kölcsönök felvételi és visszafizetési módjairól már igen sok szó esett a városok vezető emberei részéről s a tervek eléggé elágazók voltak mindig. Felmerült pél dául az a törekvés, hogy a községi kölcsönök kedvezőbb lebonyolítására egy-egy központi pénzintézetet állítsanak fel a városok, továbbá hosszú ideig tartotta magát az a terv is, egyegy körzetbeli város és kisebb község alakítson e célra pénzintézetet, s ugyancsak megbeszélés tárgyát képezte az is, hogy a városok mint szövetkezeti tagok alakitanának egy nagyobb központot, mely aztán a tagok garanciája mellett esetleg egy tekintélyes pénzcsoporttal karöltve igyekeznék a támasztott hiteligényeket kielégíteni. Mindezen tervek jórészt csak a papíron maradtam meg, mert kivitelük meglehetős nagy pénzügy-teknikai akadályokba ütközött. Mostanában ismét élesztgetni próbálják a már elaludni készülő ideákat. Uj csapáson in ujabb mozgalmak sem haladnak, de ennek dacára mégis figyelemreméltó minden ez irányú kezdeményezés. Nevezetesen arról van szó, hogy a'városok két irányban igyekszenek anyagi terheik viselésében némi könynyebbséget biztosítani maguknak. Egyrészt ugyanis községi bankok felállítását tervezik, másrészt pedig arra akarják kérni a kormányt, hogy a pénzintézeteket a városi hitelügyletek lebonyolításánál mentse fel az adó és illetékek fizetésének kötelezettsége alól. A mi az első részét illeti a törekvéseknek, t. i. hitelügyleteiket saját pénzintézettel bonyolítsák le, — aligha sikerül kedvező irányba terelni. Nem mintha kivihetetlen, vagy viszszatetsző lehetne ez a törekvés. Szó sincs róla. Az eszme maga tetszetős, a kivitel elé azonban ezernyi akadály tornyodul, a melyeknek eltüntetése éppenséggel nem állana arányban a nyerendő előnyökkel. Igy először is az alakulás formája igen problematikus, másrészt a támasztható igények elbírálása oly számos eltérésre vezetne, amelyeket az u. n. hivatalos vezetés keretében alig lehetne kiegyenlíteni. Számot kell vetni még a pénzpiac ingadozásával, s azzal is, hogy a hitelnyújtás feltételeinek ebből származó folytonos hullámzását a hivatalos vezetés soha se követhetné a megkívántató agilitással. Végre is alaposan szemügyre véve ezt a fontos kérdést, lehetetlen figyelmen kivül hagynumí, hogy a meglevő pénzintézetek nemcsak szívesen foglalkoznak kommunális kölcsönök lebonyolításával, hanem igyekeznek a legkedvezőbb feltételeket is szabni, mert erre egyrészt a természetszerűen fellépő verseny készteti őket, másrészt pedig azzal számolnak, hogy ezek az üzletek mérlegeik legbiztosabb tételeit alkotják. Mindaddig tehát, míg ezek a pénzintézetek a pénzpiac viszonyaihoz simulva igyekszenek a városok hiteligényeit kielégíteni, addig nem lehet okadatolt semmiféle ellenszenv velük szemben. Más kérdés, ha a szolid üzleti kereteket túllépni akarnák, ámde e részben megvan kötve mindig a kezük a rögtön felléptető verseny által. Mindezeket figyelembe véve, sokkal jelentőségteljesebb az a másik terv, mely azt célozza, hogy a városokat mentesítse a kormány azon adó- és illetékfizetések alól, melyek kölcsöneiket terhelik. Ezen törekvés megvalósulása tényleges megtakarítást eredményezne, s mindenkép indokolt, hogy ezen méltányos kérés teljesedésbe menjen. Az bizonyos, hogy a' városok vezetői csak kötelességüket teljesitik, midőn a pojgárok terhein lehetőleg könnyíteni akarnak s az államnak ezt a nemes törekvést lehetetlen közömbösen szemlélni. A városok rendszerint hasznos beruházásokra fordítják a felvett kölcsönöket s ezek a beruházások, akár a közegészségügy, akár a helyi ipar, vagy kereskedelem ícilenditése, esetleg támogatása törvényének, alakjában véve kihatnak az állami gazdálaz Ádám szemébe a koccintásnál. Ő csak irigyelte, hogy máséba is belenéz-e és majdnem sirt, amikor latta, hogy tényleg belenéz. — Ilyen érzés lehet az —• gondolta — ha megcsókolják az embert. Mert néi jobb érzés nincs is a világon . . . Aztán csöndes, elégedett mosolyra húzódott az ajaka: — Hát még ha felesége van az embernek ... az mindig igy nézjá . . . — Nagyon naiv fiu volt Ádám, pedig már ősz szálak is csillogtak a hajában. A cigány cincogni kezdett, majd hogy valaki tárgyalt a prímással, belevágott egy szotnoru nótába. A prira vitte a szót, a többi cimbalom, brácsa, bőgő után zudult a vontatott szomorúságával. Es csodálatos hangulat szállott Ádám lelkére. Itne, egy pillanat alatt belekerült abba az illatos, kavargó, káprázatos színekkel ékes világba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Valami végtelen szomorúság ülepedett a lelke mélyére és ő nem tudta, hogy azt a szomorúságot mi okozza. Csak élvezte azt az érzést és nézte a szép asszony gyűrűs pici kezét, mely ott nyugodott az asztalon. Mennyi pici vonás, ránc van ezeken a hússá vált rózsaszirmokon ... Itt kicsi, rózsaszín gömbölyödés, harmonikus vonalka, ott fehér simaság, udeseg . . . Gödör is van rajta, apró, hullámos vonalú, mintha valami virágnak a titkos, szirom védte kelyhe lenne, amelyben az illat születik. Oh, ha abba a kicsi gödörbe illeszthette volna sivár ajakát, amely még nem érzett édesebb mézet a méhcsinálta mézj nél; ha megsimogathatta volna, az arcához szoríthatta volna azt a hullámvonalas, dombos kis kézfejét, ő aki a bársony puhaságát is csak ünnepen élvezte. Biztos volt | felöle mámoros fejével, hogy monten megozakad a szive, ha az a szépséges királynő csókra nyújtja a kezét . . . Istenem, hát az a néhány pohár bor okozta volna, hogy az alatt a rövidke pár perc alatt elyan szerelmes lett, mint valami húszesztendős diákgyerek? Aztán hirtelen elkapta a pillantását a kicsi kézről és a pohár felé nézett. Mert még gyanakodnának, ha látnák, hogy azt bámulja . . . , Hát titka is volt már, édes fájó titka az Ádám szürke lelkének. Ijedten nézett körül, hogy nem figyeli-e valaki és örült, mikor látta, hogy senki sem vet rá ügyet. Mindenki mulat, lármázik, még annak az édes, kacér asszonynak a férje is, ott a túlsó végén. Hogy oly sokáig el tud maradni a felesége nélkül. Mintha megbillent volna az egész életének az egyensúlya, ugy érezte. Hát itt marad reggelig, mulat, tönkreteszi magát, hisz ugy se látja többet az ő szép asszonyai, soha többet! És nem bánja, ha elalussza az időt, nem megy többé hivatalba, elzüllik és csapszékben íogják összeszedni minden este. Mert összeroppant, megdőlt az egész világ, amiért férje van az ő szép asszonyának. Es elhatározta, hogy őrüljön haljon belé, de megcsókolja azt az asszonyt. Föláll, átöleli és megcsókolja. Aztán verjék agyon, dobják ki, nem bánja. Majd csöndesebb lett a lelke. Ravaszul lehajolt az asztal alá, mintha leejtett volna valamit és len, ahol idegesen, a cigány nótájának a taktusára mozgatta aprócipős' lábacskájat az asszony, finoman, ugy bogy még ő is alig érzte, megcsókolta a térdén a suhogós selyemszoknyáját. Talán nem is ért hozzá az ajaka, de neki elég volt a tudat, hogy megcsókolta. Aztán fölkelt és szó nélkül, köszönés nélkül ment hazafelé. Csak kiment a kertből az utcára, senkise kérdezte, hová megy. Es ment a sötét éjszakában, a házak tövében, majd hogy nem súrolta a falat tintás, kitisztogatott kabátjával. Mit bánta, ha meszes is lesz, hiszen csak azért volt érdemes élni, hogy azt az asszonyt lássa az ember. De tovább nem birta. Ment, sietve ment hazafelé és amint a széles, lámpavilágos, kávéházas utcából az ő kis utcájába fordult, ahol a sötétségben mezsze pislogott a lámpa. Adám előbb szepegett, majd rángatózni kezdett az ajka széle, aztán kitört belőle a sirás keservesen, nagy, sűrű könnyekkel, amelyek végigsiklottak az arca barázdáin, a szürke bajuszán és lehullongtak a gondosan kitisztogatott fekete kabátjára. Es nagyon sirt Adám, az adóhivatalnok, akár csak valami bolondos, szerelmes husz éves diák . . .