Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-04-23 / 17. szám

Nézzük csak a napi lapokat, a rendőri kirek és a törvényszéki rovat bő anyaggal szolgálnak elmélkedésünk igazolására. Ezeknek a laphasáboknak megtöltése bizony nem kis gondot és nem csekély munkát adna a szerkesztőségeknek ha a világon csupa Vajda Jánosok lennének. Réges régen meg vagyon irva : hiúság az élet megrontója. Erre a bölcs mondásra csakugyan áll az a másik klasszikus mondás : Verba volánt, scripta manent, azaz, hogy a mondott szó elrepül, az irott megmarad, mert hát ez bizony csakugyan csupán irott malaszt marad. Ellenben nem áll ez a britt poétának a mondására: Falsehood the Name is Woman, hiúság, asszony a neved, mert manapság a hiúság nem annyira az asszonyok tulajdonsága, mint inkább a férfiak büne. Legújabb időben sokat irnak a lapok egy veszedelmes járványról, az u. n. nyakszirt vészről. Pedig hát ez a nyavalya nem uj, csakhogy gyógyíthatatlan. Ismeretes nyavalya ez már nagyon, csakhogy minálunk a neve : hiúság, mert a hiúság már igen sok embernek, férfinak, asszonynak egyaránt a nyakát szegte. * De ah ... mi szép, mi isteni az ünnep csendje és a hangulat, mely a csend nyomában a szívben kél . . . és most megszólal a harangok mélyre ható kedves harmóniája ... az Isten házában felhangzik az ájtatosság szava az ima, az ének szívhez szóló melódiája . . . öröm, boldogság sugárzik a hivő arcokon . . . ah mintha nem is ezer meg ezer ajak rebegne imát, hanem mintha csak egy szív, egy lé lekből törne elő: Alleluja, áíleluja. És ezen harmonikus egészében a lelkek ájtatosságban való egybeolvadásának, szivemben remény kél, lelkemben biztató sugár tör utat, hogy eljövend még az idő, amidőn az egyéni és társadalmi élet megrontójának hét ördöge a szivekből kiűzetni fog és az emberek ekként megtisztult egyéni lelki világában is meglessz a világ renddel való harmónia. Majd ha ez az idő eljövend nemcsak az egyházi, de a világi életnek is meglessz a feltámadás ünnepe. Hitel és drágaság, Drágaság vau mindenfelé. A megélhetés egyre nagyobb és nagyobb nehézségekkel küzd. Az élelmiszereknek ára egyre fokozódik s magasabbra szökken. Áremelkedéssel találkozunk mindenfelé. A lakás, a piac, a napi fogyasztás cikkei méreg drágák s a múltban uralgott viszonyokkal össze sem hasonlíthatók. Mikor városunkban az Erzsébettelep létesült s a házak egymásután felépültek, azt kellett feltételeznünk, hogy enuek szükségszerű következménye a lakbér csökkenése lesz. Az anyavárosban összeszorult lakók egymásután foglalták el az uj lakásokat, de emellett az anyavárosban nem állott be a lakásbőség s nem következett be annak lakbér csökkentő hatása. A lakásbér nem szállott le, s ha nem maradt meg a réginek, akkor csak emelkedett. Ehhez járul a piacnak s különösen az élelmiszereknek a megdrágulása. Ezeknek az ára 20—30 százalékkal emelkedett, sőt a krumpli drágább mint a narancs. A mészárosok egyre a húsár felemelése miatt zaklatják az elöljáróságot és a kép viselőtestületet. Ma már egy korona 20 fillérről beszélnek kilónként s e mellett a hus minősége megmaradt a rég-. vagyis állandóan rossz. Nem túlzás az, hogy ily viszonyok között a megélhetés egyre ne hezebbé válik, különösen városunkban, a hol a tisztviselők nagyszáma a piacra van szorulva s mindent készpénzzel szerez be. Az állam tavaly segített ugy a hogy a tisztviselőkön, a mi mindenesetre azzal járt, hogy anyagi erejük megerősödött. Ámde ez a megerősödés nem nagy jelentőségű. A fizetésemelésnek rugója épen az volt, hogy a tisztviselő fizetéséből megélni nem tudott. A fizetésemelés azonban nem állott arányban a megélhetés követelményeivel és szükségleteivel, ugy annyira, hogy annak előnyeit a tisztviselő nem érzi s a mai roppantul megdrágult viszonyok között nem is érezheti még a legszerényebb tisztviselő sem. A kapott többletet elnyeli a roppantul nagy drágaság s a tisztviselő ma is csak ott van, a hol volt; alig birja fedezni az élés— Igen. — Mit mondott? — Semmit. Nagyon izgatottnak látszott. — Fiatal ? — kérdezte Gaston egyre nagyobb kíváncsisággal. — Igenis, fiatal és csinos és nagyon előkelőnek látszik. — No jó, bocsásd be. — Kinyílt a szalon ajtaja és de Lourel kisasszony lépett be. — Rendkívül örvendek, kisasszony — kezdte tökéletes udvariassággal. — Tessék helyet foglalni. — Köszönöm, uram. Néhány pillanatnyi kinos csönd után a fiatal leány mintha nekibátorodott volna. — Nagyon jól tudom — mondta — hogy a látogatásom meglepte . . . — És pedig nagyon kellemesen s ha ... A leány egyetlen finom mozdulattal félbeszakította ezt az udvariaskodást, aztán igy szólt: — Kérem, uram, az én helyzetem amúgy is elég kinos s egész lélekjelenlétemre szükség van, hogy eljárásomat megmagyarázzam. Ismeri Balcourtnét? — Igen, kisasszony. — Jól ismeri ? — Azt nem mondhatom éppen, de azért a legjobb barátságban vagyok vele és az urával. — Es ma este náluk vacsorázik? — Igen, kisasszony. — Nos hát ... én is meg vagyok hiva ma estére . . . Gaston Tilloy megint valami bókot akart mondani, de a leány egy mozdulattal megakadályozta. Gaston erre várta, hogy de Lourel kisasszony folytassa, de a fiatal leány a helyett különös arccal nézett rá. — Engedje meg kisasszony — szólalt meg végre Gaston, mikor a némaság kissé kinos kezdett lenni — azért tisztelt-e meg csak látogatásával, hogy megkérdezze, Balcourtnénál vacsorázom-e ma ? — Nem, uram . . . Azaz, hogy igen ... mert tudtam, hogy ott vacsorázik. Már a mult csütörtök óta tudom. Ugyanakkor a szüleim is kaptak meghívást. — Akkor hát előnyben van kisasszony mert én csak az imént kaptam meg a meghívót ... de hát az mindegy. És mivel most már biztosan tudja . . . De Lourel kisasszony ebben a pillanatban meredten nézett Gastonra, aztán folytatta — És . . . ön tudja, hogy miért hívták meg ? — Igen, kisasszony, véletlenül tudom mert különben tizenhármán lettek volna az asztalnál. — Nem szép öntől, hogy a kérdésemre tréfával, sőt hazugsággal felel. — De esküszöm . . . kisasszony . . . A leány azonban félbeszakította. — Ne esküdjék, hamisan esküszik! — De kérem, kisasszon}', a puszta valóságot mondom. — A valóságot ! . . . Talán el akarja velem hitetni, hogy nem tudja, hogy nem tudja, hogy házasságról van szó. Jobban mondva, a mi házasságunkról. — Micsoda ! A mi házasságunkról ? . .. Össze a. .nak bennünket házasítani? — Igen, azt akarják. Bizonyítékaim vannak rá. Hát nem felháborító ? Gaston ránézett de Lourel kisasszonyra és nem találta éppen felháborítónak a gondolatot. — De hát ki mondta ezt önnek, kisasszony ? — Nekem semmit sem mondtak, jle beszélgetéseket hallottam . . . Semmi kétség és ez az ebéd szóval arra való, hogy összehozzanak bennünket. — Csakugyan? — Igen ... És mivel tudom, hogy a szüleimet nem lehet lebeszélni arról, amit egyszer a fejükbe vettek s másrészt nem akarok önhöz feleségül menni . . . — Ugyan! — Amint látja, őszinte vagyok . . . — Az már igaz . . . — Éppen azért egyszerűen arra szántam el magamat, hogy fölkeresem önt s arra kérem, hogy a meghívást ne fogadja el. Akkor aztán magától elmúlik az egész dolog. Gaston nem tudta voltaképpen, hogy mit feleljen. Kissé bizonytalanul kérdezte : — És . . . hm . . . tulajdonképpen miért is ne lehetne ön a feleségem, kisasszony ? — Először is, mert nem ismerem . . . — Ez mindenesetre alapos ok ... De hátha megismerne ? — Csakhogy én nem is akarom megismerni, uram ! Gondolja csak meg, milyen rettenetes volna a helyzetem, ha csak a legcsekélyebb rokonérzés támadna is bennem ön iránt . . . Mikor ön olyan heves, ingerült természetű. — Micsoda? Heves, ingerült természetű vagyok'?