Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-03-20 / 12. szám

nem tetsző viselkedést mutató férfit vagy asszonyt egyéni antipátíáfcól izgatva sárba ránt prostituál és szétrombolni akar. Egy hivalkodóan diszes toillett egy irigylésre méltó asztragánköpeny a kisvárosi gonoszságot már gyűlöletre gerjeszti és megindítója lehet családi boldogságot duló drámáknak, a melyet rágalmazó hirek gyújtottak lángra. Pedig ebben a mi városunkban a házasságtörés egy igazán, ritkán előforduló cásus. Ez a mi levegőnk a józanságnak és önzésnek atmospherája. A pápai asszoy nem rendelkezik a beteges fair tástikus sentimentálizmussal, nincsenek érzelgős hangulatai érzelgős ábrándképei igényel, mégis a Galeotto suttogása minden merészebb mosoly, minden jobb szabású ruhához a leggaládabb glosszákat füzi. A férfi és a nőbarátság legártatlanabb nyilvánulását elkeseríti a rágalommérge és ennek pressiója alatt lesz tompává és kétségbeejtően sivárra a mi salonaink tónusa. A férfiak bizonyos szorongó érzéssel egész az unalomig honett discrétióval közelednek az asszonyhoz és vissza fojtják az érzésük a szellemük rz ötletességük hangját és bizonyos kiczirkálmazott „conventionális" eszmekörben mozognak. így a társadalmi élet egy kellemetlen teherré válik, melytől a férfiak a csapszekbe a nők pedig vagy a melancholiába vagy a kölcsönykönyvtárak kopott Montepin Xavér kalandos színes és hazug világába menekülnek. A rágalom Damocles kardként függ az egymást megértő az egymással harmonizáló lelkek felett elriasztja és elzsibbasztja az érzést, pedig a szerelem a szivek lobogó virágos tüzes poésise csodásabb nemesebb és tisztább valami minden Conventiónál minden társadalmi tekintélynél. Ezt a szerelmet öli el csirájában, a gonoszságnak az az orv támadása, mely mj

m

, immmm

mi

M

jiii

m tjmmnm, • Ji••^••iwiNi

.gj

gi

.i jiwJiin mmign

a.tpam, A hársfáktól köritett lugasig értek. Leültek. Vidám fécsképár csiripelt fejők felett a fán. A napnak egy-egy piczinyke sugara alig-alig lopta be magát a sűrű gályákon keresztül. Egy darabig szótlanul ültek. A férfi mélyen elgondolkozva. a lányka félénken remegve, mintha sejtette volna a férfi gondolatait. Szinte lehetett hallani szive lázas dobogását. — Az elmúlt szép idő, gyermekkorom jut eszembe, mikor itt járok a százados fák között, — szólt végre Vásárhelyi lassú, vontatott hangon. — Mily boldogok is voltunk akkor. Játszva űztük a lepkéket, s naphosszat kergetődztünk itt a nagy parkban. Boldog gyermekkor. Milyen más az élet ! —• Mi lelte ? — kérdezte ijedten Irmuska. — Semmi, édesem. Én azalatt a két év alatt, mig oda voltam, nagyon sokat tapasztaltam, sokat szenvedtem. Kérdőleg nézett reá a leányka. — Ne kívánja tudni. A maga tiszta, romlatlan lelke nem erti még, mily rosz

1 szak az emberek, milyen sivár, önző a világ. Mennyivel más, mint a milyennel^gyermekes, ábrándos szívvel gondoljuk. En is másnak hittem, másnak gondoltam s nagyon, nagyon csalódtam. Ez fáj nekem. — Nem értem. Hát nem boldog? Nem megelégedett? — Boldog? Hát van-e igazi boldogság ? Nincs! Az csak olyan gyermekkori álom, tündérálom, melynél annál fájdalmasabb a valóra ébredés. — Lássa, engem éppen ezek az álbecstelenséget lát minden kézszorítástan randevút minden köszöntésben az a galádság- a mely apákat keres és a melyet nem lehet megkorbácsolni mert egy ember személyében sohasem jelentkezik. Ezekkel az insinuátiókkal terhes, Pápa levegője és én hiába dühöngtem az „árulkodó virágok" cimü kiállhatatlan novellán, annak milieurajza a valóságnak megfelel. Aliqius. A szabadság ünnepe Pápán. A szabadság, egyenlőség és testvériség dicső emlékét Papa város közönsége ez idén még nagyobb fénnyel és több lelkesedéssel ünnepelte meg, mint valaha. Ünnepet ült e korszak-alkotó nap fordulóján városunk apraja és nagyja, mindenkinek szivét lángra gyújtotta a hazafias lelkesedés meleg érzése és a szabadságliarezi események nagy alakjainak héroszi tettei. Az utcasorok házairól nemzeti lobogók lengtek és lelkesítettek. Március 15-ének megünneplésében legnagyobb szerepe mint minden évben a főiskolai ifjúságnak volt, melynek példáját ez évben számos egyesület is követte. A lefolyt ünnepségekről a következőkben számolunk be : A honvéd-szobor előtt, Az ev. ref. templomban reggeli 9 órakor megtartott istentisztelet után, ahol Bácz Kálmán főgymn. vallástanár mondott szép imát a főiskolai tfjuság az intézet udvarában gyülekezett és hosszú tömött sorokban a honvéd szobor elé vonult, hogy ott a kegyelet adóját lerój ja a hősök emlékezetének. A „Hymilus" eléneklése után Olé Sándor I. p. n. egy alkalmi ódát szavalt el nagy lendülettel, mire Horváth Lajos IV. p. n. lépett az emelvényre s hatásos, gyújtó emlékbeszédet mondott a nap jelentőségéről. A hallgatóság elragadtatva gyönyörködött a szónok gyönyörű s az egész tért betöltő érces hangon előadott lelkes beszédmok, a jövő tündérálmai boldogítanak, hagyja meg ez álmokat nekem, én hiszem, hogy azok valóra válnak, — szólt hévvel a leány s szinte öntudatlanul magragadta a Várhelyi kezét. Várhelyi, mintha villanyütés érte volna összerezzent a kéz érintésétől. A lány mintegy eszméletét vesztve> nem tudott tovább uralkodni érzelmein s ráborult Várhelyi széles mellére és ő feledve mindent, boldogan zárta, karjaiba a kedves leányt és ajkaira egy hosszú, szenvedélyes csókot nyomott. Egy csók mindkettő magához téritette. És mégis, bárhogy akarta Várhelyi, nem volt ereje, bátorsága kiábrándítani e gyermekleányt. Az a csók égette ajkát, szivében feléledtek a gyermekkor boldog perczei s végig gondolta egész életét. De csak egy perczíg tartott a varázs. Szivében annak a másik leánynak képe volt bevésve, kit, bármilyen gyenge is volt most, szivének teljes érzetével szeretett. És mégis csak küzdött magával, de nem tudott határozatra jutni. Másnap kora reggel Várhelyi csomagoltatott és elutazott. Egy levelet hagyott hátra Irmuskának, melyben elmondta mindazt. mit személyesen nem volt ereje elmondani neki. Elmondta, hogy nem akarja ámítani, hiszen ő mást szeret s különben hiszi, hogy az Irmuska szerelme is csak olyan múló ábránd, gyerekes leányálom, melyet elfelejt 'csakhamar. Végül kérte, hogy váratlan elutazását mentse ki szüleinél. Mikor Irmuska végig olvasta a levelet, szótlanul összerogyott, mintha villám ben s a szónokból kitörő hazafias hév és lelkesültség megihlette az egybegyűlt nagyszámú közönséget is s hatalmas éljenekkel adott kifejezést lelkesedésének. A beszéd végeztével a főiskola koszorúját helyezték a szoborra. Utána Varga Antal VIII. o. t. szavalta nagy hatással a „Talpra magyar"-t és végül a „Szózat" eléneklésével véget ért az ünnepély. A színházban. A városi színház falai között az idén is fényesen zajlott le a nemzeti ünnep, melyet a ref. főiskola lelkes ifjúsága rendezett. Már napokkal az ünnepély előtt az összes jegyek el voltak árusítva és a rendezőség kénytelen volt számos pótszéket felállítani. Az ünnepély esti 7 órakor vette kezdetét, melynek műsorát a főiskolai zenekar egy „Nyitány" eljátszásával kezdte meg. Gáthy Zoltán szerző mesteries vezetése alatt. Ezután Szabó Zsigmond képzőtársulati ifjúsági elnök lelkes megnyitó beszédben méltatta a márciusi napok nagy jelentőségét. A gondosan kiállított és szép előadással interpretált emlékbeszédet zajosan megéljenezték. Majd Olé Sándor I. p. n. kellemes hangján szépen előadott alkalmi óda elszavalasa után következett az ünnepély legfőbb száma Rudnyánszky Gyula „Petőfi" cimü színmüve. Sajnáljuk, hogy erről vajmi kevés jót mondhatunk. És ez nem a szereplők hibája, mert hisz azok, különösen a darab hőse Petőfi (Szabó Zsigmond) mindent elkövettek, hogy szerepükbe életet leheljenek, de mindenek dacára, hatást nem voltak képesek elérni. Igen csudálkozunk rajta, hogy épen dr. Kapossy Lucián, vezetése alatt, kinek aesztetikai jó ízlése közismert, hogyan hozhattak szinre egy ilyen az irodalmi érték minden kis jelét nélkülöző férc munkát, melyben sem a történeti hűség, sem a logika szabálya, sem a cselekvések ós elhatározások lélektani megokolása nem található fel. Ami hatott s az érdeklődést mégis felszínen tartotta, az egyedül a darabban szereplő műkedvelő hölgyeknek köszönhető. érte volna. Sokáig volt így mozdulatlanul a szoba padlózatán. Végre magához tért. Ugy jött első pillanatban, mintha az egész történet, a levél, minden csak egy lázas, agyrémes álma lett volná mig nem a mellette heverő összegyűrt levél megmondta, hogy minden való, minden igaz. — Az volt, leányálom, gyerekes álomi — susogta magában. E naptól kezdve Irmuska hervadt napról napra. Hiába volt a szülők vegtelen szeretete, az orvosok minden igyekezete, tudománya, minden nap közeledett egy lépéssel a sir felé. Nemsokára aztán ágyba döntötte a nehéz kór. Olyan volt ott a hófehér párnák között, sáppadt arczával, mint egy hervadó rózsabimbó, melyet nyiltában rideg fagy talált. Hiába volt minden. Ábrándos, tiszta lelkét, mely mindent szépnek, jónak látott, megölte az első csapás, az első csalódás, melyre nem volt elkészülve. Szenvedéseitől nemsokára megváltotta a halál. A temetésre eljött Várhelyi is. A súlyos csapás, melyért önmagát okozta, megtörte egészen. Egyedül volt a kedves halottal. Ráborult a ravatalra s könyező szemekkel beszélt a halotthoz : — Jobb is neked így. Tiszta lelked nem e sivár világba való volt. Aludj, álmodj tovább a boldogságról, melyet itt ugy is hiába keresnél . . . Es a halott arcza mintha mosolygott volna. . . .