Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-03-20 / 12. szám

Pápa városában, ha egy üdvös eszme vagy egy vállalat napirendre kerül, de kellő tőke hiányában nem tud nagygyá fejlődni, hasztalan mutatja ki az illető kezdeményező a biztos nyereséget, vállalatát Pápán uem ké­pes érvényesiteni, de azért a minden­váró közönségünk igenis követeli, hogy legyen már Pápán is valami nagy dolog, miből mindenkinek le­gyen bőséges haszna, ugy mint más városban — de ingyen. Maga a város, anyagi helyzeté­nél fogva nem képes ily vállalatokba bocsájtkozni, a pótadó szaporodik, a megélhetési viszonyok azonban nem javulnak. A közönség fél minden kez­deményezéstől, szóval nincs vállalko­zási szellem. Ez városunknak egyik legna­gyobb hibája ! Pápa bűnei. {Levél a szerkesztőhöz.) A Hét ez a mindig érdekes és mindig eredeti újság egy érthetetlen Ízlésbeli aber­rátio hatása alatt közreadott valami Jankó Zoltán ur tollából egy regényt, a melynek semmi köze sincs az irodalomhoz, melynek egész hangja a Marlitt és Beniczkiné ko­rát még megelőző limonád érzelgés nyö­szörgése és az egész a mi Önt meg engem érdekelhet belőle csak az, hogy az egész történetnek Pápa város a színhelye. Nem lehetünk büszkék az ügyre, mert az a di­lettáns a ki ez írásokat elkövette minden sorában az egész milieu rajzban csak azt üdvözölték egymást Irmuskával, mint régi jó ösmerősök. — Hiszen úgyszólván együtt nőttek fel, mert Várhelyi távoli rokonuk lévén s miután szülei korán elhaltak, a nya­rat s a szünidőket mindig náluk töltötte s igy fejlődött ki közöttük lassankint az a bizalmas, gyermekies vonzódás, a szerelem. Irmuska szivének teljes melegével szerette Várhelyit, ki kénytelen volt ezt észrevenni s miután tanulmányait bevégezte, ekkor ha­tározta el, hogy egy nagyobb külföldi uta­zást tesz s azalatt Irmuska is bizonyosan elfeledi amugyi is inkább képzelt, gyerme­kes szerelmét iránta. És most két évi távollét után Vár­helyi azzal a biztos tudattal jött vissza, hogy Irmuska eddig kivetette szivéből gyer­mekkori szerelmét, hogy teljesen elfelejtette őt. Azonban csalódott. Rosszul ismerte a női szivet. Szomorúan tapasztalta már az első találkozáskor, hiába uralkodott Irmuska érzelmein, hogy még most is szerettetik s bármilyen jól is esett volna más férfinak ez a boldog tapasztalás, Várhelyinek fájt, hi­szen nem akarta e gyermekleányt ámítani, mert ő nem szerette, ő másnak, más leány­nak képét hordta szivében. Várhelyi készakarva kerülte az Irmus­kával való egyedüllétet. Hiába határozta el már többször magában, hogy mindent el­mond őszintén a lánynak s kiábrándítja gyerekes szerelméből, míg nem késő, mi­kor találkozott vele, mikor lett volna reá alkalom, nem volt bátorsága hozzá. Irmuska reá emelte azokat az éjsötét fekete szeme­ket, melyekben annyi vágy, sóvárgás, annyi szerelem, hűség volt kifejezve, gyengének hápogja rólunk, hogy ebben a váiosban az egész szociális élet perficlia rágalommal és pletykával van áttelitve. Egyetlen költői sze­retetteljes bókot a helyi viszonyok egyet­len rokonszenves sugarát nem hajlandó ránk árasztani, hanem csodálatos „aláhuzottság­gal" egyre ezt a hibát a pletykának az in­diskretiónak bűneit emlegeti. Az „Árulkodó virágok" (ez a novella czíme) távol áll az irodalmi értelemben költői munkának nevezett irásműtől, mert egy iró a környezet rajzában megszólaltathatja tüzes gyűlöletét vagy égő szerelmét a me­lyet azon speciés iránt érez a melyből a mese kiindul, de egy hibának minden jel­lemzésre való törekvés nélkül való brutális ismételgetése még önképzőköri penzumnak sem válhatik be. Engem az iró kíméletlensége bánt csu­pán, hogy egy históriás múlttal bíró és'cso­dás geniéket termelt város neve fűződik ahhoz a fogalomhoz a mely pedig minden kis város jellemző bűne, a rágalmazás és gya­núsítás. Valami személyes bosszú vagy sér­tés indulatát látom abban, hogy az iró nem nevezte ócska történetének színhelyét Nád­udvarnak vagy más kis apokrif helyiség­nek, mert hiszen alakjainak primitívsége a legdurvább és kicsinyesebb környezetbe és beállítható. Ennek a rosszhiszemű történet­nek mégis meg volt a maga moralja a mit én szükségesnek tartok az őszinteség és kíméletlenség jelen hangulatában részle­tezni : hogy a villamfényes pápai utczák fe­csegő cáoportai között a komiszság temér­dek suttogása hangzik el. Hogy honnét származik ez a pervers kinövés levezethetem. Ebben a társadalom­ban minden jogczira nélkül creálódik egy csoport, a mely bizonyos előkelő allűröket öltve magára, elkülöníti magát a reális és becsületes életpályák szerény embereitől, érezte magát s szeretett volna a lányka lábaihoz borulni s ott mondani meg neki, hogy azt az igaz, lemondó szeretetet ő nem érdemli meg. Gyenge volt. Igy telt el már egy pár hét azóta, hogy Várhelyi megérkezett. Irmuska most még szomorúbb. Talán sejtette, hogy Vár­helyi nem szereti öt, hiszen a szerető szív olyan hamar észre vesz mindent. Egy szép reggel Irnruska szokásos reg­geli sétáját tette a parkban. Gondolkozva, mélázva, egyedül. Egyszerű reggeli ruha volt rajta, haja kuszált. Olyan kedves je­lenség volt így, egyszerű bájában látni a lánykát. Megmegállott. Egy-egy virágot sza­kított a sétány mellől, aztán tovább ment, mig egy kanyarulatnál Várhelyit látta maga előtt. Egy perczig szinte megdöbbenve ál­lottak szemben egymással. E találkozásra egyik sem számított. Végre Várhelyi erőt véve magán, látva, hogy a találkozást már késő kikerülni, köszöntötte a még mindig bámuló leányt. — Jó reggelt Irmuska! Már ilyen ko­rán itt? — Talán én is azt kérdezhetném ma­gától . . . Nekem állandó szokásom a reggeli séta. Aztán olyan fenséges is a reggel, a nap ébredése, egész felfrissíti az embert, szivét, lelkét gyönyörrel tölti el. Ha nem leszek terhére, együtt mehetünk talán ? A lányka karjába öltötte kezét s meg­indultak mint egy szerelmes pár. Szótlanul haladtak egy darabig. Végre Várhelyi, hogy megtörje a néma csendet, utazási élményei­ről kezdett beszélni. Egészen magukkal ra­részint luxuriósus költekezései, részint mo­dorbeli szabadosság révén külön helyzetet teremt magának és ennek a bizzarsága ré­vén társadalmi vezető faktornak és az át­lagos emberek fölött álló kiválóságnak érzi magát. Tulajdonképen maga az actiótlan­ság, a szellemi élet mozgalmától távol tartja magát, de részt vesz az úgynevezett gen­tryskedő duhajkodásokban, hűtlen lessz a fajához a vallásához, ahhoz a környezethez a melyhez tulajdonképeni anyagi és társa­dalmi helyzete fűzi és jár azzal az üresen jogos öntudattal, hogy ő előkelő. Ez a tó­nus, ez a magatartás a többi emberek lel­kében gyűlöletet támaszt. Gyűlöletet a mely elvakultságában romboló tőröket állit eléje és ha az utja nem kereszteződik közvetle­nül vele akkor a leg'légbőlkapottabb híresz­telésekkel igyekszik felhőt dobni az életére és megrontani azt az általa irigyelt boldog­ságot a mit a gyűlölt előkelőség élvez. Ez a komiszság képezi a levelem tartalmát és fájdalom ezeknek a baktériumai hálás ter­jesztő anyagra leltek a pápai társadalmi életben. Azok a poseoló alakok csak közönsé­ges Ízlésbeli és jellembeli fonákságot mu­tatnak de azok a rájuk törő ellenségek, a kik romboló bestiálitással sarat dobnak a hirnevükre, megrágalmazzák a hálószobájuk intim szent titkait, a kik vádakat hangoz, tatnak csodálatos vakmerőséggel, vádakat melyeknek minden szava pellengére állítás és a közmegvetés fertőjébe visz, azok gaz­emberek, gyávák, mert diplomatikus bur­kolt sima párfümos frásisokba bujtatják az insinuátiókat, a melynek az a lepletlen tar­talma: Hogy X asszony becstelen, hogy sze­retőt tart. Micsoda szörnyűséges perversitás a szenvedélynek és a gyűlöletnek minő elva­kultsága kell ahhoz, hogy valaki egy neki gadták az átélt szép idők s igy annál in­kább meglepte, megzavarta Irmuska, midőn naivul, de mégis remegve kérdezte : — Gondolt-e ilyenkor néha rám? Várhelyi szinte megijedt e kérdéstől. Habozott a felelettel. Nem akart kegyetlen lenni, de érezte, hogy meg kell mondani a valót. —• Mindig, nagyon sokszor, — szólt habozva. — Az ember olyankor, mikor tá­vol van mindazoktól, kiket szeret, bármilyen kedvesen telik is az idő a messzi távolban, ott az idegenben, szinte akaratlanul is min­dig távollevő szeretteire gondol, lelke ott keres megnyugvást. Es maga, Irmuska, gondolt e néha gyermekkori játszótársára? — Sokszor . . . örökké ! . . . Olyan bensőségteljesen mondotta ki a leányka e szavakat, mintha szivét, lelkét akarta volna beléjök lehelni. Aztán Várhelyire emelte szűziesen el­pirult arczát, könyezö szemeit. 0, hogy szerette volna keblére ölelni e kedves teremtvényt, lecsókolni könyeit s megmondani neki, hogy kimondhatatlanul szereti, aztán jöjjön, a minek jönni kell. De csak egy pillanatig tartott a varázs. — Eszébe jutott az a másik. Győzedelmeske­dett a józan gondolkozás. Minek ámítani még tovább is e lánykát, minek megcsalni. Küzdött magával. Sajnálta, szivéből sajnálta a szegény leányt. Erezte, hogy annak rom­latlan, tiszta lelkét, hitét, bizalmát, remé­nyeit semmisiti meg, mikor megmondja a valót, de érezte azt is, hogy ezek után kö­telessége szólani.

Next

/
Thumbnails
Contents