Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-03-20 / 12. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ : HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R M i H könyvkereskedésében. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. Nincs vállalkozási szellemünk! Szélcsend uralkodik jelenleg közügyeinkben, mindazonáltal egy bizonyos körülmény kötelességünkké teszi, hogy ébren tartsuk a figyelmet közügyeink iránt, mely sajnos mindig aktuálissá lesz akkor, midőn ujabb és ujabb tervek megvalósításáról van szó, mely városunk haladását és fejlődését van hivatva előmozdítani. Mostanában Pápán nagyon sokat beszélnek szálloda építésről, Kossuth Lajos-uteza nyitásról, uj postaépületről, csatornázásról, de erről csak beszélnek és mint a jövő reményét emlegetik. A közönség nem tesz sem mit, nem érdeklődik, hogy létesüljön, szóval nálunk nincs vállalkozási szellem. Városunk nagy közönsége folyton panaszkodik, hogy nincs ipara, nincs kereskedelme, mindenkit hibáztat e miatt, csak azt nem látja be, hogy önönmaga a hibás. A maga sorsa intézésére s jövője elkészítésére mit sem tud tenni. Várja a sült galambot, hogy a szájába repüljön. Csak néhány dolgot sorulunk fel. Arról van most szó, hogy a Kosuth Lajos-utca megnyitásával két uj monumentális épület volna nyerhető, ahol esetleg a postaépület, takarékpénztári helyiség és gyönyörű magánlakások volnának nyerhetők. Kiszámították, hogy nagyon jól behozná a befektetést és az illető vállalkozók biztos kamatot kapnának. A terv kész volna, a befektetett töke is meghozná a polgári hasznot és mégsem látunk mozgató erőt, mely ezen vállalkozást elősegítené. Tűrhetetlen állapot uralkodik a városházánál, a szűkeknek bizonyult hivatalos helyiségek miatt. Beszélnek róla, hogy a szomszédos takarékpénztár házát akarják megvenni és a takarékpénztár ezáltal egy monumentális épület építését tervezi, de eb ben is csak tervezeteket látunk és marad minden amint volt. A szálloda kérdését is régen kellett volna már megoldani, de ebben is a vállalkozási szellem hiányát kell konstatálnunk. Kiszámították ezen épitkezés rentabilitását, de azért ez is várat magára, mint számos intézmény, melynek jövedelmezőségét nemcsak a papíron, hanem de facto megállapították. Összetett kezekkel nézzük, miként biztosítják maguknak a körülöttünk lévő városok a fejlődés előfeltételeit, látjuk, hogy milyen féltékeny gonddal őrzik megszerzett jogaikat, s hogyan igyekeznek az érdek láncaival magukhoz kötni a vidéket. Mi pedig ugyanezen idő alatt vitatkozunk, hogy melyik ujitás volna jobb ; hónapokon keresztül fogyasztjuk egymás erejét a célra nem vezető vitatkozásokban, a végeredmény pedig, hogy a tervek, maradnak tervek. Miért van ez igy és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a felvetett terveket létesíteni ? Tapasztalatból mondhatjuk és ebben teljesen meggyőződtünk, hogy TÁRCZA. A ledőlt oltárkép, Mosolygó arczczal, vérző szívvel járok Az emberek közt némán, egyedül, Jövőmre csak a multak szerelme vet Egy-egy bus árnyat gyászemlékül! Megtört vágyakról zokog már csak dalom, Melyek megölték legszebb álmaim, Mert nem tudok már repülni szabadon, Merengő lelkem tépett szárnyain. Sírom keresztjét hordom görnyedetten, Mert égfelé tört rajongó lelkem, Mikor tovatűnt szép ifjúságomért Egy lány szerelmét igérte nekem. Oh, mert daloltam én is egy leányról, Csengő rímekbe fontam szép nevét, Es nem tudtam, hogy tulcsengi az arany Dalos Provencenak minden énekét ! . . . . . . Virulj csak rózsa, majd földre hullsa [te is! Mikor lehull a lombhervasztó hó, S leszel, mi vagyok és voltam egykoron; Koldusszerelmet esdő álmodó! L e á n y á 1 m o k, Gyönyörű nyári reggel volt. A nap első sugarait lövelte szét az ébredező természet fölött. A fák galyai között alig kandikált át leskelődve egy-egy piczinyke napsugár. A virágon, a fűszálon, a csillogó harmaton megtörött a nap sugara s a harmat ezer színben játszott, mint valami drágakő. — A nap mind jobban és jobban emelkedett ki a hegyek mögül s ontotta sugarait szerteszét. A lombok között megszólaltak a madarak, s madárcsicsergés, bogárzsongás, zümmögés összevegyülve a gyenge szellő által hozott virágillattal, az ember lelkét édes, elandalító álomba ringatta el. Irmuska már kora reggel kint volt a kertben s a nagy és díszes park százados fái által köritett utakon elgondolkozva, mélázva sétálgatott, gyönyörködve a feleséges látványban, mely mint egy tündérkép tárult szeme elé. Vagy tán nem is ügyelt most semmire? Nem. Pedig gyermekes, ábrándos lelke máskor ugy el tudott gyünyörködni a természet szépségeiben, a madarak dalában. S most mindez nem érdekli, sőt mintha untatná. Lassan haladt a fővényes utakon, nem ügyelve semmire, mi körülötte történik. — Sáppacit arczárói lerí a szenvedés, a néma fájdalom s azok a fekete karikák ott a szemek körül, álmatlanul átvirrasztott éjszakákról beszélnek. Pedig olyan szép, olyan fiatal, olyan kedves. Nyílni készülő virág, feslő rózsabimbó. Körötte minden, minden életről, boldogságról beszél s az ő lelke halni vágyik. Milyen különös is a való élet. Menynyivel más, mint az, melyet gyermekésszel, ábrándos szívvel szövünk, s hogy fáj, mikor ábrándjainkat, reményeinket veszi látjuk és megtanuljuk, hogy midaz, mit a boldogságról gondoltunk, csak álom, elérhetlen tündérálom. Csendes mélaságából kocsizörgés zavarta fel. Észrevehetően összerezzent, arca még sápadtabbá lett s mintegy elaléva dőlt kisérőnője karjaiba. De csakhamar magához tért és mintegy bátorítólag szólott önmagához. — Nem, ma nem szabad gyengének lennem. — Talán rosszul van, Irmuska, — szólott aggódólag társalkodónője. — Nem ! 0 dehogy vagyok, — szólott vidáman s még mosolyogni is próbált, a mi azonban sehogy sem sikerült. Így értek fel a kastélyba, hol már az újonnan érkezett körül volt a család aprajanagyja. Várhelyi Aladár, fiatal és dúsgazdag fiatal ember volt a vendég. Szívélyesen