Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-03-13 / 11. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ : HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP, Márczius 15. Márczius idusa ! Vértelen diadalunk ötvenhatodik évfordulója . . . Egy pár fiatal ember s egy isteni nagy, fönséges égi eszme csinálta meg. Ünnepelünk téged, szabad sajtó ünnepe. Nélküled nincs jog, nincs szabadság, nincs igazság, nincs szabad, önérzetes, testvéries és művelt társadalom. Aranylap vagy te a magyar történelemben ; olyan fényes, olyan tiszta a melyhez még vér sem tapadt! . . . Fölszakadt sóhajok, fölszabadult vágyak, egy szabadság szeretetében héroszi nép, nemzet isteni aspirációi teremtettek meg. Piros fehér-zöld lobogó leng mindenütt. Szónokok dicsőitik a magyar szabadságharcz beRöszöntőjét. Élvezzük és ünnepeljük az igaz, az isteni szabadság születése napját, mely e napon virradt s mely azóta él és cím* TÁRCZA. atk o n u p i p. Oly hallgatag, borongó, Oly bus a rengeteg, Mint a reménye fosztott Tépödő, nagy beteg. De azért tűri büszkén S fáidalma szótalan. Egy árva vád se hangzik. Hogy fénye oda van. Csak néha hull az ágról Fehér, friss hótömeg. Ilyenkor tán az erdő Fagyott könnye pereg. Im alkonyul. Az égbolt Ölt tiszta rózsaszint, Mint a mikor magasból Milliónyi rózsa int. A sok szines virágszál, Mit elrabolt a tél, Tán mind az égbe szállott, Tán onnan int, beszél. megmaradt. Nem birta megfojtani golyó, kötél, zsarnoki vas és istentelen erőszak. A magyar nemzet történetének : 1848. márczius idusán, fölébredt a nemzet. Kipattant az eltemetett szabadság sírjának zárja ; Petőfi: „Talpra magyar !

u szózata bejárja e haza virányait és lángra gyújtja a honfiúi bánatban elhamvadt lelkesedést. És ezrek sietnek a csatasikra karddal, vérrel, élettel kiküzdeni azt, a mi legkedvesebb a népnek, a mi nélkül nem lélekzik, nem él nemzet, a szabadságot. Oh mert a szabadság az Istentől az emberi szívbe irt örökjog és törli étlen törvény, melynek számára a Teremtő az ember szivének mélyén örök oltárt emelt csak azért, mert a szabadság a legfőbb egyetlen létező és létezhető igazság. Mert Tacitus szerint : nA szabadság legfőbb kincse az ember nek." Márczius idusa, a hazaszeretet és szabadság mellett megteremtette, Mint hogyha a bus erdőt Biztatnák édesen : ' Leszállunk újra hozzád Tavaszi éjjelen. A biztatást megérti A néma rengeteg. Szellő csókolja arczon S hült szive megremeg. Az első lé^yoíí. Már vagy félesztendő óta udvarolt Bánlaky András a szép Balajthynénak, anélkül, hogy a legkisebb eredményig, a prózaivá vedlett szerelmi vallomásig tudott volna eljutni. Pedig nagyon szerették egymást kölcsönösen, s a tisztelet és becsülés, az ideális és érzéki szerelem sajátságos vegyülekével csüngtek egymáson anélkül, hogy ezt bármelyikük is be merte volna vallani. Még önmaguk előtt is rejtegetni iparkodtak érzelmeiket, s ha valahol találkoztak, akár a társaságban, akár az utczán, vagy egyebütt, minden alkalommal bizonyos erőltetett modort igyekeztek magukra erőszakolni. — Sőt olykor apróbb gorombaságokat is vaglétesitette a nemzeti létnek egy hatalmas — harmadik szegletkövét is, mint a melyen a magyar nemzet épülete. alkotmánya nyugszik, s e szegletkő : a nemzetnek testvéries egysége. Egység, — testvériség — nélkül, bármily nagy és jeles legyen is. fönn nem állhat a nemzet. Hisz ha a kősziklát a por és homokszemek összetartása teszi szilárd sziklává, a nemzetet a részeknek, a tagoknak szoros egysége alkotja nemzetté. A hol az egység — ott az erő és az élet, a hol a széttagoltság — ott a romlás, föloszlás és halál, mert csak egységes nemzet lehet egységes hazában egészséges, életerős, boldog, nagy és hatalmas. Mindez megtörtént azon az emlékezetes márciusi napokon. A nemzeti ébredés és élet ez uj ünuepén : a nemzeti föltámadás e húsvétján, a mely irva vagyon mélyen, igen mélyen a magyar szivekben : „föltámadt a nemzet halottaiból !" dostak egymás fejéhez, és ilyenkor szentül meg voltak arról győződve, hogy ők közönyösen viselkednek, és a találkozásuk is csupa véletlen. Ha az utczán mentek, szorosan egymáshoz simulva, némi csendben, de annál többet kifejező tekintettel, a mint időnkint egymásra pillantottak, az emberek utána fordultak. Az ismerősök pletykáltak és titkos kíváncsisággal várták, hogy mi fog ebből kifejlődni. A férfiak irigykedtek, az asszonyok figyeltek. Es mit szólt mindezekhez a férj ? — Egyszerűen nem vett észre semmit az egészből. Szorgalmasan járt a hivatalába, délelőttdélután, este megvacsorált és szó nélkül lefeküdt. Nem tünt föl neki a felesége szórakozottsága, halvány arcza, merengő modora. Szóval mint a kinek rendben a szénája, végezte dolgát a szokott nyugalommal és különben is megbízott a feleségében. A szerelmesek pedig csupa véletlenségből mindennap találkoztak, de azért még mindig csak az ideális, plátói szerelemnél tartottak. Csaknem elsorvadtak a nagy szenvedélytől, az asszony nem egyszer ájultan roskadt hazajövet a kerevetre, de szólni egyikök sem mert. A férfi, mert jellemes