Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-11-27 / 48. szám

leüthetnek olyan koromsötét az egész. Itt nem szabad fél éjjeli izzókat alkalmazni, hanem hadd égjen valamennyi ! Vagy talán meg várjuk, mig egy szörnyű gyilkosság történik ! ? Az éjjeli világítás különben tisztára nyomorult. Este 11 órakor minden utcában kialszanak az izzók, csak a sarkokon pislog egy-egy égő. Itt azt követeli a közönség, hogy legalább éjjeli 12 óráig minden izzó világítson, mert a korábban eloltott lámpák miatt teljes sötétség áll be s nem tudni, hogy melyik kapuzat alól éri a békésen hazaballagó polgárt egy örök n „alomra térítő ütés ! Ha egyszer drága, teljesen alkalmas világító művet létesítettünk, ne arra való legyen az, hogy egysét utcát kiállhatatlan fénybe borítsa, hanem szolgáljon a közönség érdekeinek, kényelmének és általános biztonságának. Halljuk hangoztatni, hogy a világítási bizottság, mely kilátásba helyezte sőt el is rendelte az izzók szaporítását, az idei telet a mostani helyzettel akarja kihúzni és esetleg megfigyelésekre szentelni, amit mi egyáltalában nem tudunk helyeselni. Az izzólámpák szaporításának már most meg kell történni. Tapasztalatot már ez érdemben eleget lehetett szerezni. Éppen a téli hónapok a legalkalmassabbak ezen változtatások s a további megfigyelések eszközlésére. Levél a szerkesztőhöz! A pápai „Uj párt" előkészitő bi zottsága felkért bennünket a következő „Nyilatkozat" közlésére, melyet az „Audeatur et altéra pars" elvénél fogva bizonyos tekintetben kötelességünknek is tartjuk közölni: A pápai „Uj párt" még semmi életjelt sem adott magáról, még meg sem alakult s máris ugylátszik, szálka azok szemében, akik ellenségei az önálló gondolkodásnak, a független meggyőződésnek. Erre vall az a koraszülött támadás, amely „Rovás" cim alatt a „Pápai Lapok" mult heti számában látott napvilágot s mely a gyanúsítások és rágalmak éppen nem tiszteletreméltó fegyvereivel kezdi meg a harcot az ellenzéki mozgalommal szemben. E gyanúsítások és rágalmak közül a pápai „Uj párt" előkészitő bizottsága első sorban visszautasítja azt a vádat, hogy akcióját a társadalmi béke feldulására irányítaná vagy hogy fellépése egyáltalán csak alkalprat is szolgáltatna a társadalmi béke feldulására. Vajmi alacsony gondolkodásra vall, ha a „Rovás" írója politikai ellentéteket társadalmi ellentétek, társadalmi viszály, mondjuk személyeskedések nélkül elképzelni nem tud. A „szereplési vágy" oktalan hangoztatása ép oly alaptalan rágalom, mint az előbbi. Az eddigi szabadelvű párt kebelében épenséggel nem volt nehéz bárkinek is, a kit szereplési ambíció sarkalt, bármiféle álláshoz jutni. Az „Uj párt" demokratikus szervezete viszont eleve is kizárja, hogy bárkit is ilyen állások elérésének vágya vezethetne ennek kebelébe. A harmadik rágalom nem annyira a pártot érinti, mint a városnak komoly és házat. Nevetséges. Azt mondták: mi magyarok magunk akarunk az országunkban urak lenni. Az ön lázadó őse valahol KisÁzsiában pusztult el. — Azt kellett hinnünk, hogy az az érzés, amely elszántan, daczosan, a fajszeretet lángolásában nézett reánk, át fog öröklődni apáról-fiura: de ön itt van, minderről mit se tud s a mi selyemgyerekünk. Igazán örvendek. Ön jól tánczol. Fölhívom önre a fenséges főherczegnők figyelmét. Most köszönöm s vegye figyelembe, hogy az én családomból heten estek el virágos ifjúságukban a mohácsi vérmezőn s látja, én vendégemül üdvözlöm a császárt. Mosolyogva, ékszerektől körülragyogva, elsietett. A fiatal báró nézett utána és semmiképp se tudott tisztába jönni se magával, se azzal a ragyogó asszony nyal. De valami megnevezhetetlen harag támadt föl a szivében önmaga ellen. Egy udvari méltóság állott meg előtte. Mária Stella Ludovika főherczegnő ő fensége tánczolni óhajt önnel. A fiatal báró, a selyemgyerek szeme megvillant és szilaj elhatározással fölkapta a fejét : — Nem tudok, szédülök, oda vagyok ! Két kezébe fogta a fejét és kisietett a teremből. Odahaza ruhástól belevetette magát az ágyba. Az inasát, aki erőnek erejével le akarta vetkőztetni, kirúgta. Aztán a salát mellére ütött, nagyot, erőset, hogy szinte döngött és megtántorodott. Egy pillanatra azt hitte, valami szörnyű álomkép gyötri. Fölrántotta az ablakot s kinézett az utczára. A kapun hintó fordult be. családja jött utána a herczegnő báljáról. Apja, anyja, nagybátyja, nagynénjei reszketve jelentek meg az ajtőban és azzal a rémes gondolattal néztek rája, hogy egy őrülttel állanak szemben. — Eh ! hát nem akartam tánczolni 1 Ez az egész! A nénjei ájuldoztak erre a kijelentásre. A fiu eszeveszetten folytatta : — Hát nagy botrányt csináltam, megsértettem a fenséges udvart, a kegy sugara kialudt. Vége. Küldjetek Kis-Azsiába. Ti pedig hajlongjatok tovább. Még azon az éjszaka elhatározta a báró-család, hogy a fiatal urat internálja Leányvárra, a család birtokára. Onnan többé ki se mozduljon ! — Reggel indulni fogsz ! - kiáltotta feléje az apja, reszkető ökleivel megfenyegette s kitámolygott a szobából. A fiu egyedül maradt. Még a szobát is rázárták. Hanem ha ki akarna ugrani az ablakun, hogy a fejét összezúzza a kövezeten, azt megteheti és jó is tán, ha megteszi. Talán meg is teszi. De előbb még beszélni akar azzal a szépséges asszonynyal, aki egy ördögöt keltett föl benne. Másnap megengedte az apja, hogy elmenjen a herczegnőhöz bocsánatot kérni. A herczegnő nem fogadta. Kíméletlenül megüzente, hogy a báró urnák nincs itthon. Amint a folyosón végighaladt: egyik szo bából a pianinó hallatszott ki. Valami csodálatos, búsongó dal, a fájdalomnak sírása hangzott ki a nyi'ott nblakon. Soha ilyen dalt nem hallott. Micsoda nép lelkében fakadhatott ? Mikor a födeles kocsiba beleült, egy kicsi csomagot talált abban. Fölbontotta. józan polgárságát. Különös és visszás dolog, hogy éppen annak a pártnak szószólója emlegeti a „kortesasztalokat", amely párt csak rövid pár héttel ezelőtt meggyőződhetett róla, hogy e városnak értelmes, higgadt és jó izlésü választóközönsége türelemmel meghallgat ugyan bármily jellegű politikai nyilatkozatokat, de a kortesasztalokat — faképnél hagyja. A „Rovás" lényegi tartalma egyébként az, hogy Pápán a képviselőválasztást akként kell intézni, hogy „az államkormányhoz való viszonyunk és összeköttetésünk meg ne zavartassék." Aki ugyanazon cikk más helyén fennen hirdeti, hogy „a város választó polgáraitól" öntudatos, szabad, független s a hazaszeretet legnemesebb érzésétől áthatott politikai pártállást vár, (igaz, hogy ennek az öntudatos, szabad stb. pártállásnak szerinte csak közvetlenül a választás előtt szabad nyilvánulnia!) annak akkora elvtelenséget, mint hogy városunknak a mindenkori kormány szekerét kell tolnia, még sem volna szabad hirdetnie. Az, hogy egy városnak feltétlenül és mindig kormánypárti képviselőre van szüksége, egy olyan, a köztudatba mesterségesen belevitt legenda, melynek a lelkekből való kiirtására a most alakuló „Uj párt" minden erejével törekedni fog. Hisz a parlamentáris kormány, mint a nemzet egyetemes érdekéitek képviselője, tekintet nélkül a polgárok és kerületek pártállására, egyenlő mértékben köteles minden várost gondozni. Nem vesszük rovásnak, sőt inkább mindenkor dicsőségünknek fogjuk tartani hogy a cikkíró által lenézett „faltörő kos" szerepére vállalkoztunk. Szükség van faltörő kosokra, hogy a mai alkotmányttipró kormányrendszernek fennhéjázó várát csekély tehetségünkhöz képest rombadönteni Bokréta volt. Az a bokréta, melyet tegnap a szép Eliza vállán látott. Volt ideje a másfél hétig tartó kocsiúton gondolkozni a szép Eliza útravaló ajándékán. A bokrétában volt egy oleánderág. Azt a legelső állomáson vizbe tette s ugy vitte Leányvárra a kezében. Ez történt 18i0 tavaszán. II. Leányvárott olyan egyedül érezte magát, mint a pusztai szálfa. Még a kasznárral sem tudott beszélni. Nem értette a nyelvét, pedig az a nyelv szép volt, az, amelyikből Kazinczy megcsinálta a magyar irodalom nyelvét. — Németek vagyunk — suttogta, s csak két magyar tulajdonságot tartottunk meg: a pazarlást és feledést. Pazarolni és feledni nagyon tudunk. Pazarolni lelkünk tüzét, kincseinket, vérünket, szeretetünket és feledni a bántalmakat, az ősók megalázását s az öröklött kötelességeket, óh ebben nagyok vagyunk. A szép asszonynak igaza volt. Este nem tudott benn maradni a szobában. Kiment a parkba s ott bolyongott a csillagos éjszakában. Egyszer az éjszakai szellő valami dalt hozott felé. Csak egyszer hallotta ezt a dalt, egyetlenegyszer, az Eliza palotájában, de megmaradt az emlékében és most fölfrissült. Vájjon ki rabolta el ezt a bánatos dalt ide az ingoványos rétségek hazájába a császárvárosból ? Ment a dal kútfejéhez, mintha mágnes vonzotta volna. Egy kicsi ház nyitott ablakából hangzott ki. A báró megállott a kis ház kerítése előtt, rátámaszkodott s hallgatta a hullámosan áradó hangokat. A dalt