Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.
1904-11-20 / 47. szám
nek a feladata lesz, hogy megbeszéljék azokat a védelmi intézkedéseket, melyekkel megakadályozhatják a piac mesterséges drágulását és amelyekkel orvosolni lehetne, vagy legalább enyhíteni azokat a bajokat, melyek tagadhatatlanul nagy csapásként nehezednek a város szegényebb sorsú polgárainak a vállaira. Tehetne a város tanácsa sok oly intézkedést, amelyekkel segíteni lehetne a drágaságon. — Kérelmezze a kormánynál a fontosabb élelmi cikkek fogyasztási adójának egy bizonyos időre való leszállítását. Szállítsa le a vágatási illetékeket és akadályozza meg minden körülmények között azt, hogy a kofák tovább is üzérkedhessenek az élelmi cikkekkel. Az összehívandó bizottságnak lenne feladata az orvoslatokat megbeszélni és a város polgársága jog gal el is várja a tanácstól, hogy a legsürgősebben intézkedjék élelmezési piacunk radikális rendezése ügyében és az árak mesterséges felemelése ellen minden lehető módon sikra szálljon. Reméljük, hogy ez mielőbb meg is fog történni. Társadalmi életünk hanyatlása. Hát lehet-e még ilyesmiről is beszélni városunkban, méltán fogja kérdezni mindenki ? folyton-folyvást égő szerelem, amit nem olt el a halál sem, amihez talán-talán csak a szénbánya lassú égését lehet hasonlítani. Összenő f i szivük és az estélyeken, a fauboi , T' germainei reczencziókon már széltében Deszélték, hogy Germaine a Lucien mátkája. És azok lettek, maguk sem tudták, liként. Egy cotillon alatt történt, hogy Germain véletlenül a Lucien kezében feledte a kez.t és Lucient elragadta a szive: — Germaine, szeretem! Szivemből szeretem magát! % — Tudom! — felelt egyszerűen a leány, és ez volt az eljegyzésük. A Germaine kézszorítása megérttette Lueiennel, hogy ez a vallomás az egész életre szól. Ugy-e ti, a mai kor nagyon romlott gyerekei, nem tudjátok azt megérteni ? Három szó, — egy kézszorítás — és két emberélet össze van kötve mindörökre . . . És akkor jött a háború . . . Jött a német mintazivatar, elárasztva csapataival az egész országot. Lucien, a lovas vadászok tartalékos hadnagya, szintén bevonult ezredéhez. Germaine a szivét érezte meghasadni, de nem tartóztatta egy szóval sem és égő nagy szemeibe sem jött könny, nehogy megnehezítse Luciennek a válást. — Mert nagyon szerette, büszke volt reá, az ő hősére s rajongó lelkében már látta diadallal, cserkoszoruzottan térni vissza . . . Ide most egy csillagot teszek: Hisz olyan sivár, élettelen a társadalmi élet, hogy mindeki csak magáuak él, szabad idejét ismerősei és rokonai szükkörében tölti el, nem tud semmit a közéletről, mert nincs a mi a társadalmat összehozza, öszszetartsa. Jogos-e vád avagy jobban mondjuk panasz. Tényleg maholnap nincs társadalmi élet nálunk, nincs olyan összejövetele a társadalomnak, a hol szórakozásra találna, hogy felfrissítve térhetne vissza a mindennapi élet egyhangúságába. Mert még az a kultur egyesületünk is alszik, a mely eddig összetartartani tudta a közönséget. Hogy a Jókai kört értjük alatta? mindenki tudja. Ez az egyesület, a milyen szép sikerrel kezdett működni, épp ugy aludt ki belőle minden élet. Már a mult őszön is alig adott életjelt magáról s ebben az évben is már november havában tartunk és még nem tartott egyetlen felolvasó estélyt sem. Hát ez nem járja. Mert az egyesületnek szép számú tagja van. a ki elvárhatná azt, hogy tagsági dija fejében legalább egy pár felolvasó estélyt végig hallgathasson. Felkérjük azért az egyesület vezetőségét, hogy tegyen legalább kísérletet oly irányban, és mederben, hogy az egyesületet életre galvanizálja. Figyeljetek reám! Mikor vőlegénye elment, Germaine és az édesanyja bezárkóztak a Grandpreskastélyba. A leány felvette újra zárdabeli fekete ruháját, nem viselt más ékszert, mint a jegygyűrűjét, annak nézésébe merült óraszámra, azt szorongatta sajgó szivéhez és az a parányi arany karika tündérméséket regél neki, forrásba hozza a szivét, elragadja messze, messze délkeletre s folyton suttogja a fülébe a Scheherezáde minden meséinél szebb románczait. Zongoráját, e kegves jó barátot is elhanyagolta, nagy ritkán siklottak át kicsi, fehér kezei az elefántcsont billentyűkön, hogy vigasztalást keressen a Liszt örökszép „Consolatiójában", vagy a Bach felszárnyaló, hatalmas múzsájában. A grófnő ós a vén cselédek tépéscsinálással töltötték a nap legnagyobb részét, — Germainenek ehhez nem volt türelme. Órákig bolyongott a hervadt park utjain, lesve a posta érkezését. Esténkint a falu lelkésze látogatott el a kastélyba, kedélyes bonhomiájával szórakozást, vigasztalást hozva a bánatos asszonyoknak. Egyszerre elmaradtak a Lucien levelei. Germaine kezdett nyugtalankodni s az öreg pap nélkül csakugyan kétségbeesett volna. — Ugyan, ugyan, kedves grófnő, — szólt az öreg — ki fog rögtön kétségbe esni'? Hát nem tudja, hogy: semmi hir, mindig jó hir! Lucien grófék be vannak zárva Metz alatt. .. nincs postajáratuk . . . És e kedves vén ember addig motyog, addig beszél, mig végre felcsillan a GerDejtársadalmi életünk más uton is kereshetne szórakozást. És pedig olyan szórakozást,' hol egyúttal filléreivel a jótékonyságot is előmozdi. taná. Ertjük alatta a műkedvelői szini előadásokat. Még néhány évvel ezelőtt jeles tagokból álló műkedvelői gárda volt városunkban. — S hogy nem halt ki ez a tehetség, mutatja az, hogy csak pár évvel ezelőtt is sikeres előadásokban gyönyörködtünk. Itt a tél, sok igényével, szükségletével, amelyeknek legnagyobb részét kielégíteni tudnánk egy pár műkedvelői előadás jövedelmével. Hogy egyébb humánus szükségletünkre rá ne mutassunk, itt van p. o. a népkonyha, a melyre ha valaha, a mostani télen pótolhatlan emberbaráti feladat vár Mert ha valaha volt, az idén sok lesz az éhező, szűkölködő szegény, Továbbá nemes J.elkü úrasszonyok szegény gyermekek felruházásán fáradoznak és e tekintetben szép eredményt is értek el, de kimerné állítani azt, hogy már minden szegény gyermek el van látva téli ruhával városunkban. Szóval a műkedvelői előadások ból minden humánus szükségletre lehetne juttatni valamit s elérnők azt is, hogy mulatva, szórakozva gyakorolnánk a jótékonyság nemes cselekedetét. maine szemében egy bágyadt mosoly, s abból a mosolyból kiragyog a remény. * Egy délután heves puskatüzelés tartós döreje verte fel a kastély csöndjét s a békés nyugalomhoz szokott lakosok izgatottan futottak össze. Végre lecsillapult a csatazaj és hirthozó is akadt. Egy csomó franctireur vakmerően rávetette magát egy félszázad bajor ulánusra s megfutamították őket. Egy pár halott és vagy husz sebesült maradt a földön. — Az Istenért — kiáltott Germaine — menjenek és szedjék össze szegényeket és hozzák ide. — Az ulánusokat is ? —r kérdé egy öreg paraszt — az ellenségeinket ? — Azokat is. Valaki szaladjon rögtön az orvosért! . . . Már-már minden beteget megvizsgált és ugy ahogy bekötözött a doktor, mikor egy gályákból készített hordágyon egy fiatal dzsidás tisztet hozott két ember halálra sebesülten. - Ezt már kár is volt behozni — szólt az egyik — hiszen már alig lélekzik. Germaine egy kis vendégszobába vitette a beteget s aggódva várta az orvos visszatértét. — Nos, doktor, életben fog maradni a tiszt? — Még nem tudom. A sebláz rendkívül erős. Ha ezt csillapítani tudnánk reggelig, akkor felelnék az életéről. A beteget nem szabad elhagyni egy pillanatra sem, azzal a minucziózus gonddal kell ápolni, amivel az anya a fiát, a feleség a
