Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-11-20 / 47. szám

A műkedvelői előadások létre­hozásához pedig nem kívántatik egyébb, minthogy valaki ne sajnálja a fáradságot összetoborozni a gárdát, a közreműködők pedig áldozatot hoz zaunk, egy kis fáradságot a jótékony­ság oltárára. Tanulhatnánk a helybeli iparos ifjúsági kör és kath. legényegyeület­től, a melynek tagjai, a derék iparos segédek, mindig összetudnak hozni egy szini előadást, a hányszor az egyesületnek egy kis pénzre van szüksége. Vegye azért kezébe valamelyik úrinő a műkedvelői előadások ren­dezését rövid idő alatt múlva már si­ker fogja követni fáradozását. Mindezeket csak azért mondtuk él most a tél kezdetén, mert társa­dalmi életűnk sivársága szinte eli­jesztő. Városunk minden téren halad. Van aszfalt járdánk, villanyvilágitá sunk, többrendbeli gyáraink, de emel­lett a város társadalmi élete olyan szegényesen fest, akár csak valami falusi társadalom élete. Mert ha igy haladunk, a társadalmi összejövete­lek egyedüli tere és alkalma nálunk i>:, mint a falukon, a névnapok és disznótorok lesznek. Ismételjük azért, adjon társndal­munk már valami életjelt magáról. Theologusok estélye, — 1904. november 17. — A pápai ev. ref. theologiai hallgatók önképzőköre csütörtökön a Griff szálloda nagytermében rendezett hang verseny nyel egybekötött tánczmulatsága fényes sikert aratott. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy minden olyan egyesületet vagy kört, mely a maga helyes célját megfelelő élénk tevé­kenységgel és kitartással igyekszik megva­lósítani. teljes elismeréssel és méltánylással kisérjük. És ez a kör hivatottságának min­den tekintetben megfelel és annak vezető­sége, mely szakavatott kezekben van, meg is ragad minden alkalmat, hogy a kör iránti érdeklődést a társadalom körében ébren tartsa és fokozza. Erről győződtünk meg ezen rendezett hangverseny alkalmával is, mely minden te­kintetben kiválóan, sőt fényesen sikerült. A Griff szálloda nagyterme megtelt diszes kö­zönséggel és a nyolc pontból álló hangver­seny műsora helyes műérzékkel és tapin­tattal volt egybeállítva. A közreműködők egytől-egyig megfeleltek a várakozásnak és nagy élvezetet szereztek a hallgatóságnak és kik tüntető tapsokkal jutalmazták a ki­érdemelt siker. A hangverseny műsorát az ifjúsági' zenekar nyitotta meg, kiváló precizitással eljátszva Gáthy Zoltán zenetanár vezetése alatt és ugyancsak saját átdolgozásával „Sevillai borbély" opera nyitányát. A tapsok elhangzása után Csizmadia Lajos a theologia igazgatója ült a felolvasó asztalhoz és „A felebaráti szeretetről" rend­kívüli érdekes értekezletével lebilincselte a hallgatóság figyelmét. A felolvasást zajos tapsokkal honorálták. Ezt követte Horváth Mici és Vikár Erzsi négykezes zongorajátéka, kik Liszt Ferenez „Magyar rhapsodia II"-ját bámula­tos technikával adtak elő. Nem vonunk le Horváth Mici kisasszony alapos készültségü játékából semmit sem akkor, amidőn Vikár Erzsi művészi játékáról különös elismerés­sel emlékezünk meg. A szűnni nem akaró tapsok után Végh János főiskolai senior Ábrányi Emil „Kere­sem az Istent" czimü költeményét szavalta el oly hatással, melyet városunkban eddig­elé még nem volt alkalmunk tapasztalhatni, Vég a főisk. legkiválóbb szavalójának van elösmerve, de ily fényes sikert egy szava­latával sem ért mint ez alkalommal. Tom­boló tapsvihar követte a szavalást, mely mindaddig tartott, mig Végh a dobogón újra meg nem jelent és többszöri haj Ion­gással meg nem köszönte az ovációt. A tapsok csillapultával egy vonós né­gyesben gyönyörködtünk, melyet Gáthy Zoltán (1 hegedű) Rácz Dezső (II hegedű) Fazekas Mihály (viola) és Losonczy Gyula (gordonka) remek kivitelben adtak elő és zajos elismerésben részesültek úgyannyira, hogy kényrelenek voltak ráadásul egy „Ma­gyar Ábránd "-ot eljátszani. Ezután Bogdán János II. p. n. éneké­ben gyönyörködtünk, ki „Tárogató keserve" cimü dalban kellemes baritonját érvényre hozta. A zongorakiséretet Horváth Mici ki­váló ügyességgel végezte. Farkas Dezső vig szavalata után, mely hangos derültséget keltett, a főiskolai ifjú­sági énekkar „Szárnyat ölts fel" gyönyörű dalt énekelte és ezzel a hangverseny mű­sora véget ért. A hangverseny végeztével a székek kihordásával és pódium elbontásával a termet táncképessé tették és kezdetét vette a tánc, mely rendkivüli kedélyes hangulatot teremtett. Az első négyest 28 pár táncolta. férjét, a menyasszony a mátkáját ápolja s minden órában bevétetni vele a cseppeket, amiket előírok. Van ilyen megbízható em­bere, grófnő ? — Van, mert magam fogom ápolni. — Ön, grófnő ? — Igen, doktor. — Látja, az jutott az eszembe, ki tudja, hátha Lucien beteg, vagy meg van sebesülve s egy német leány őt is oly gonddal ápo ja, mint én e fiatal embert, s ki tudja, talán neki is van oda­haza mátkája, aki félve, remélve, opedve lesi a vőlegényéről érkező híreket. Az orvos meghatottan hajolt meg a leány előtt s távozott. Germaine pedig helyet foglalt a beteg ágyánál s megkezdte virrasztását. Egyszerre a sebesült megmozdult s alig hallhatólag susogta: — Megértettem az orvos szavait, a grófnő nemes jóságát — köszönöm annak a nevében, aki odahaza reám vár, s aki számára talán Ön meg is fog menteni. — Maradjon csendesen, hadnagy ur — önnek nyugalomra van szüksége, ne beszéljen —- Nem, én a halál küszöbén állok, s nyugodtabban halok meg, ha megkönnyifem lelkiismeretemet. És nem hallgatva a Germaine tilta­kozásaira, folytatta : — Oh, a háború esélyei borzasztók, kegyetlenek . . . Landsbergből kémszem­lére voltam kiküldve Eberbach felé. Egy kis erdő előtt leszállítottam lovaikról az embereimet s gyalog, nesztelenül, mint a kigyók haladtunk zz erdő széle felé. Egy­ezerre egy francia lovastisztet pillantottam meg, amint egy fához támaszkodva látcsö­vével vizsgálta a tájat. Nagyon el yolt merülve vizsgálódásaiban, de az is lehet, hogy levert hazájára gondolt, vagy a menyasszonyára. És én nyomorult gyáva módjára le­lőttem. Értsen meg grófnő, nem szemtől­szemben, mint férfi férfival lojális küzde­lemben, de hátulról, meglepve. Szótlan feküdt a földre s mig csekély kísérőit ulá­nusaim szétverték, én rettenetes szégyen­érzettel közeledtem aldozatom felé, — szép fiatalember volt — niit adtam volna, ha visszatarthatom elszálló lelkét? Bűnbá­nattal, kifejezhetetlen részvéttel hajoltam a haldokló fölé, aki reám vetette megtört szemeit. — Pram — érzem, hogy meghalok — ha majd vége lesz a háborúnak — adja tiszti szavát, hogy megteszi, amit most kérek öntől . . . — Esküszöm, hogy megteszem ! (Ekkor Germaine egy kanál orvosságot adott a betegnek, aki folytatta.) — A francia tiszt erőtlen kezeivel fel akarta gombolni dolmányát, — kitalálva szándékát, segítettem neki. — Itt, a nya­kamon függ egy medalion, — susogta — igérje meg. hog3 T elviszi a mátkámnak lel­kem minden gondolatával, utolsó csókom­mal . . . s aztán kiszenvedett anélkül, hogy nevet mondhatott volna. Az arczképes kis érem ott van az egyenruhámban — talán a grófnőnek könnyebb lesz a tulajdonosra akadni . . . Ekkor a dzsidás tiszt mintegy végkep­pen kimerülve hátra hajtotta a fejét s let­hargiába esett s már nem hallotta a Ger­maine feleletét : — Elvégzem a megbízást! Aztán előkereste a kis ékszert és mi­kor meglelte, kezeivel homlokához kapva megtántorodott, szivet képtelen elviselhetet­len fájdalom csavarta össze, megismerte a Lucien címerét s alatta a saját arczképét. Szemeiből némán peregtek a könnyek. A sebesült felhördült és Germaine végte­len gyűlölettel nézett a betegre. — Nyomorult, gyáva, orgyilkos, és te azt hiszed, hogy innen élve szabadulsz? — kezei görcsösen vonaglottak. körülnézett, mintha fegyvert keresne, egy pillanatban ugy látszott, hogy ráveti magát a betegre s kis kezeivel megfojtja. A sebesült katona elhaló hangon súgta: — Szomjas vagyok. Germaine elfordult tőle s szemei egy kis fekete kereszten akadtak meg. Némán odaborult eléje s imádkozni kezdett: — Mi atyánk ne vigy minket a kísértetbe — — bocsásd meg a mi vétke­iiikent, mint mi is megbocsátunk . . . — Szomjas vagyok! . . . — nyöszö­rögte a katona. — Legyen meg a te akaratod ... — s aztán felállt és inni adott a szenvedőnek s ápolta reggelig egy irgalmas nővér áldott jóságával, egy halálra gyötört mártír ren­geteg szívfájdalmaival. Reggel megérkezett az orvos s elége­detten konstalálta, hogy a sebesült tul van a veszélyen s mikor szemeit a grófnőre ve­tette, akkor látta, hogy a tegnap még ében­fekete fürtök egy éjjel alatt hófehérre váltak . . .

Next

/
Thumbnails
Contents