Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-10-09 / 41. szám

szerint is, ez lett volna a beszámolónak egyik kardinális tényezője és ha tényleg tudott volna ilyesmi — mult, jelen vagy jövőben tervezett alkotásokról beszámolni, ugy egész biztossággal mondhatjuk, hogy a politikában elért meddőséget pótolta volna ezen közügyekbeni szerepléséről tett nyilatkozata es a választók bizalmát teljesen kivivta volna magának. A mi választóközönségünk igen türelmes és azon városok közé tartozik, kik oisz. képviselőjüknek minden alkalommal megadja tiszteletének köteles adóját, bizalmának kifejezést is ad, de viszont teljes joggal elvárhatja, hogy a mandátum átvételekor tett Ígéreteknek is eleget tegyen. Ezen ígéretek beváltását a beszámolóban vártuk. Hat éves mandátumára hivatkozott a képviselő ur, de hogy közügyeinknek mily szolgálatot tetrt és hogy a jövőben mily közhasznú : fézmények előharcosa akar arról absolute nem tett említést. Közügyeinket nem is érintette, pedig Pápa város képviselőjéből első sorban ez érdemben vártuk voh?a a beszámolót. Nem politikai frázisokra, hanem a közügyekbeni tevékenységre fektetjük a fősúlyt évS tényleg, választópolgárságunk elégületlenségét nagyrészt ezen mula^z tásnak tudjuk be. Nem megszólalási viszketegség— Tekintetes ur, ezt a legszebb piros almát, a kis Ilonkának adja ám. Egy napon azután hiába kerestem az öreg asszonyt az utczasarkon. Egy fiatal leányka ült a gesztenyés kályhácska mellett. — Talán az unokája Borcsa néninek ? No mindegy, megkérdezem, hogy mi lelte az öreget. — Szegény Borcsa néni nagyon beteg. Nem hiszem, hogy soká viszi. A szomszédban lakom s elvállaltam a gesztenyeárulást helyette, mondta a leány. Egészen elszomorodtam. Szegény öreg asszony, hát beteg. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hátha meglátogatnám. Hamar megkérdenem a czimét. Másnap délután üt óra fe'é már künn jártam a Ferenczváros egyik elfeledett, keskeny utczácskájában. Meglátogatom Borcsa nénit. Hideg, barátságtalan, sötét téli délután volt. E.'.y apró földszintes házikó előtt álltam meg. Itt lakik hát Borcsa néni. Beléptem. Barátságos, ódon bútorzatú Hzobácska volt. Borcsa néni az ágyon feküdt, A gyér világitásnál csak akkor ismert fel, amikor már az ágya mellett álltam. Fel akart ülni ágyában, de erőtlenül visszahanyatlott. Könnyek peregtek végig beesett arczán. — Jaj, a tekintetes ur! Meglátogatott engem, a szegény öreget. bői, hanem a közhangulat megnyilatkozása teszi kötelességünkké, hogy erre figyelmeztessük orsz. képviselőnket azon alkalomból, amidőn beszámolójáról teszünk említést. Igenis kötelességmulasztás vádja érne bennünket, ha ezt nem tettük volna és épp Hegedűs Lóránt képviselőnkkel szemben. Tudtunkkal még két évig tartó mandátummal rendelkezik és ezen idő teljesen elégséges arra, hogy ezen mulasztást pótolja és a választók bizalmát minden tekintetben kiérdemelje. Beszámotót lehet egy orsz. képviselőnek akkor tartani, araikor akar és ahányszor akar, de csak legyen miről beszámolni. A mostani beszámolóról sajnos, nem mondhatunk egyebet, mint amit cikkünk élére körülbelül jeleztünk, hogy: Nesze semmi, fogd meg jól! Pollatsek Frigyes. Kétségbeejtő állapotok. Biztatnak bennünket gazdasági életünk felvirágoztatásával, az ipar és kereskedelem érdekeinnk megvédésével, a közterhek apasztásával, a megélhetés eszközeinek megszerzésével. Nos mit találunk mindezekből ? Hol vannak azok az alkotások városunkban, a melyek a polgárság boldogulását előmozdítják ? Mikor lesz kevesebb az adózó polgárság vállaira rakott közteher ? — Ne, ne Borcsa néni. csititottam. Eljöttem megnézni, mit csinál. Hoztam egy kis bort, ez majd hamarosan talpraállítja. — Köszönöm a jóságát, tekintetes uram. Áldja meg az Isten érte. De már nekem végem. Nem segit már rajtam semmi orvosság. Én meghalok. Megszán végre az Ur, s magához veszi szegény bűnös szolgálóját. — Ugyan, Borcsa néni, vigasztaltam. Dehogy hal, meg. Egészséges lesz. Ismét ott fog ülni az utczasarkon. No hiszen szép is volna. Mit csinálnék én akkor, ki küldene az én kis Ilonkámnak piros almát, ropogós cseresznyét. Szomor u mosoly vonult végig beesett arczán. A szemei szinte égtek, piros lázfoltok tüzeltek az arczán. Néha egyet köhintett nehezen, kínosan. — Jobb nekem, tekintetes ur, ha meghalok, higyje el. Mióta várom már a megváltást! Majd hirtelen megragadta a kezemet, — Tekintetes ur, 'érzem, meghalok. Hivasson papot, hamar. Hadd gyónjam meg neki az én nagy bűnömet. Mit gondol, tekintetes ur, megbocsátja az Úristen a vétkemet ? Nagy lázas szemei ijedten tapadtak rám. — Nyugodjék meg Borcsa néni, elküldtem már a papért. Azután nem is lehet magának oly nagy vétke. Mind oly kérdések ezek, amelyekre megnyugtató választ hiába keresünk. Az örökös biztatásokban pedig egyáltalán nem találjuk meg már azokat a garanciákat, a mik a helyzet javulására vezetnek, s a város lakosságának nehéz viszonyait ugy alakítanák át, hogy e város kebelében mindenki egyaránt jól érezze magát, s megtalálja benne boldogulásának feltételeit. A közterhek viseléséből tagadhatatlanul bőven kijut Pápa lakosságának a maga része, a kereseti viszonyok azonban a legnyomorultabbak s a megélhetés a legnehezebb. És ez nem gáncsoskodás, nem üres szó, hanem szomorú valóság. A nehéz viszonyok súlyát érzi a várós minden egyes polgára, ezt sem szép szóval, sem lármával letagadni nem lehet. De hát vájjon ezek dacára tett-e városunk valamit, ami lényegesen javítaná a polgárság helyzetét ? Történt-e már valami intézkedés arra, hogy forgalmunk emelkedjék, piacunk élénkítése és olcsóbbá tétele érdekében történt e valami, vagy iparunk pártolását komolyan előmozditotta-e ? Határozottan azt mondhatjuk, hogy észrevehető haladás nincs nálunk. Az utóbbi időben megfogyott piacunkat a drágaság és nagy vámok miatt kerüli a vidék, az iparpártolásról meg szó sincs. A magyar ipar és vele a helyi ipar pártolása iránt megindított országos mozgalom egy gyenge fuvallata hozzánk is elhatott, a nagyhangú felhívás is megjelent, a város közgyűlése általános lelkesedéssel határozta el, hogy a helyi ipar pártolását elő fogja mozdítani. Néhány perez múlva újra megszólalt. — Soká jön az a pap nagyon. Elmondom a bűnömet a tekintetes urnák, nem akarok ugy meghalni . . . anélkül, hogy meggyóntam volna. Megfogta a kezemet s beszélni kezdett. — Hogy a jó uram alig négyévi házasság után meghalt, egyedül maradtam a világon, szegényen. Egy leányom volt, gyönyörű szőkehaju gyermek. Szép, tiszta kék szeme volt, olyan, mint a menyboltozat. Milyen szelid volt, milyen ártatlan, s mi lett belőle . . . Dolgoztam érte éjjel-nappal szakadatlan, hogy jó életet teremthessek neki, s vehessek neki sok szép ruhát. Mert azt nagyon szerette. Az is volt az átka. Mikor tizenhét esztendős lett, beadtam egy varró-iskolába. Nem nagyon szeretett varrni. Egyáltalában nem szerette a munkát, csak dalolt, kaczagott egész nap, olyan volt, mint egy kis dalos madár. Közben mindig szépült. Tizennyolcz esztendős korában olyan szép volt, hogy az lítczán csak u»y futott, utána a nép. Egyszerre azután elkezdett nagyon czifrán, módosan öltözni. Minduntalan volt egy uj kalapja, szép arany gyűrűje. Ha kérdeztem, honnan vetted ? Azt mondta : — Jaj mamám lelkem, egy gazdag nagyságához viszek mindig ruhát, az adja nekem ezt a sok holmit, amit már ő nem hord, mert nagyon szeret.