Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-06-26 / 26. szám

P SL i Jl 8 KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Erzsébet-liget. Pápa város polgármestere nem Wagnerista. Miért ? Azért mert ténykedésének műveleteit harsona

} nagy-dob és cintányér nélkül végzi. Bizonyos tekintetben mintha nem is egészen modern ember lenne. Miért ? azért mert nem szereti maga részére a reklámot. Valóságos ellentéte igen sok országos politikai gazdának. Miért ? azért mert azok sok szót vetnek

} de kevés eredményt aratnak. Pápa város polgármestere pedig kevés szót vet, de annál több eredményt arat. Még úgyszólván az e^e ugy búcsúzott el, mint a kinek egyéb mondani valója sincsen, reggelre ébredve előttünk áll egy ujabb eredmény, egy ujabb meglepetés. Ilyen ujabb eredménye a polgármester cselekvésének, ilyen ujabb meglepetése szemeinknek az : Erzsébet-liget. Nos hát ti kétkedők, kik fejcsóválva fogadtátok az eszmét, merésznek sőt vakmerőnek tartottátok az ötletet és gúnyosan mosolyogtatok annak hallatára, hogy a Wittman gulyájának legelője helyébe egy uj városrész emeltessék, megnyugodott már kebletek annak látására, hogy a merésznek tartott eszme, a vakmerőnek hitt ötlet, a többször gúnyosan megmosolygott gondolat mintegy varázsütésre megvalósult; a gulya kolompja elhallgatott, a pásztor furulyája elné mult és a falusi idill helyét a városi ideál, a népesség szaporodása, a forgalom emelkedése folytán szükségessé vált területi terjeszkedés foglalta el ? hogy amit oly sokan hiu ábrándoknak, oly szivesen kivihetetlen tervnek tartottak, az veneny-automobilszerll gyorsasággal alakult ki és testesült meg szemünk láttára ? íme előttünk áll az uj városrész hatalmas gyáraival, pompás villáival, rendezett utcáival, csinos házsoraival és annak minden zugát elfoglaló la kosságával ; teljesen beigazolva a terjeszkedés halaszthatatlan szükségességét és indokoltságát. íme készen és mindnyájunknak rendelkezésére áil az uj városrésznek, sőt többet mondok, az egész városnak kiegészítő részéül, az Erzsébetliget. Tegnap éppen oda bemenőben, találkozom városunknak egyik érdemekben megőszült, mindnyájunk szeretetét és nagyrabecsülését méltán kiérdemelt, volt vezető emberével. Öcsém — mondja ő —- hiszen ez valóságos csoda. És igaza van. Mert csakugyan csoda számba megyen az a gyorsaság, mellyel ez a terület ily etén-képen átalakult és csoda számba megyen az a méla csend és fölséges nyugalom, amellyel e területnek felforgatása, kertészeti elrendezése, beültetése, utainak kikerekitése, elkészítése és járhatóvá tétele megtörtént. Csoda számba csak az nem megyen, majd ha e liget szépséveivel, tiszta és portalan levegőjével, jó utaival, utainak kifogástalan tisztaságával, kényelmes pihenő helyeivel, ép ily gyorsasággal válik e város közönségének legnépszerűbb sétálóhelyévé. Hangsúlyozva ismételem amit már fentebb mondottam, hogy e bájos liget nem az uj városrésznek, az Erzsébet városnak, hanem az egész városnak kiegészítő része. Ősidők óta érzett hiányt van hivatva e sétahely pótolni ; mert nem találunk a mappán még egy váiost, mely a közönség örege aprajának egyformán és egyaránt rendelkezésére álló és igazán üdülést o^ TÁRCZA. Bohémek. Késő deczemberi reggelen még sűrű köd fekszik a nagy város fölött. A téli nap fagyos sugarai gyöngék ahoz, hogy áttörjék ezt a vastag, nedves burkolatot. A metsző hideg behatol a fűtetlen hónapos szobába, a bohémtanyára is, amelynek lakói rettegnek a fölkeléstől. Ketten feküsznek egy rozoga ágyon, de a szétnyűtt lábatlan divánra is jutott hálótárs. Mind a hárman ugy összegémberedtek a takarórongyok és kabátok alatt, hogy az ember csak az alakjukat látja. Mozdulatlanok, mint a tuskók, pedig tettetik az alvást. Ha valamelyikük kidugná fülét a takaró alól, ugyancsak megborzongatná hátát a hideg, amelynek rémséges voltát mutatja az ablak, ujjnyi vastag kemény jégvirágaival. Nagysokára megszólal valamelyik az ágyban, olyan a hangja, mintha a pinezéből jönne, tompa és borizü. — Lajkó ! . . Alszol, Lajkó ? A divánon fekvő alak megmozdul, de óvatosság okáért nem szól. Az előbbi hang folytatja: — Légy oly szives, add ide a székről a kabátomat, hozzád közelebb van. Az este titokban összegyűjtöttem az estély után megmaradt szivar és czigaretta-végeket, ha nincs más — tudod, a vegyes dohány igen kitűnően ízlik. — Kivált pipában, — mordul ki a másik ágyban fekvő a takaró alól. — Add hát ide Lajkó a kabátomat, hadd gyújtsak rá. Papirosom van. A divánon fekvő alak nem mozdul. A másik kettő pedig nem hagy neki békét, mert; tudják, hogy nem alszik. Kérik, parancsolják, fenyegetik, szidják, hiába ! Lajkó nem mozdul. -— No ez már röégis csak komiszsng tőled ! — hangzik az ágyból mérgesen — én mindig elcsalom Eleonóra bátyját kártyázni, hogy zavartalanul együtt lehess kedveseddel s te még ezt a kevés fáradságot is sajnálod tőlem. Ez hat. A feketehajú, barnabőrü Adonisz leugrik a divánról, előveszi a saját zsebéből dohánytárczáját s társainak nagy böszuságára és irigységére, borzasztó lassúsággal sodorja meg a hosszú aranyszálakból czigarettáját, majd gyufát keres, nagynehezen rágyújt, akkor aztán az ágyba dobja a kért kabátot — bagókkal. Edus — mert igy hívják a kabát tulajdonosát — igazi bohémemberhez méltó türelemmel szedegeti ki a maradék hüvelyekből a dohányt, mig hálótársa, akit Aladárnak hivnak, előkotorja valahonnan az ágy alól kis angol pipáját. A következő pillanatban már vidáman füstöl a három jó barát. Az átkozott idő szeszélye vörös karikákat rajzol szemeik köré s halvány kékeszöld színűre festi arczukat, de ők azért nagyon vidámak. Szó nélkül eregetik a bodor füstkarikákat s a hideg szoba csakhamar illatos lesz és igy természetesen egy kissé barátságosabb is. A három fiu belebámul a kékes halvány felhőbe, amely ott lebeg a szoba menyezetéhez közel fölöttük, s szivük, elméjük ezalatt elkalandozik messze világokba, más más égtáj felé. Máskor arról gondolkoznak ilyenkor, hogy honnan fognak reggelit szerezni. Ma szokatlanul komoly gondolatok lepték meg mindhármukat. Mint vihartépett faágacskák az édes anyatörzsre, ugy gondoltak vissza gyermekkoruk tündértanyájára, a honnan könyörtelenül elragadta őket a sors keze és elhozta ide . . . ide, ebbe a világba, amelytől talán egy pillanatnyi undor támad bensejükben, de . . . — Mesélj valamit, Edus — szólalt meg hirtelen Aladár, a festő. Vagy mi fölött gondolkodol ? — Álmodtam szépet, — válaszolta mélabú an a költő. — Álmodtam én is. — hangzott a divánról a zenész, Lajka szava. — Álmodtam én is, — sóhajtott Aladár . . .