Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-05-08 / 19. szám

zása, hanem losszhiszemü de dallamos szavú agitátorok orátiói által elvakult és félrevezetet tömegnek az örvénybe rohanása, abba az örvénybe a melyből őket nem menti ki a socialista szövetség strájkra buzdító segélydija az a pár fillér a melyet strájk tanya esaplárosa dug zsebre, a mely romlást hoz a nélkül, hogy a gyűlölt tőkét megrázkódtatná. A gyári munkásnak a gyárhoz való viszonya egy szerződésen alapul a mely szerződést két jjzan, higgadt annak megkötésekor „beszámítható állapotban levő fél" kötött meg. Ez a szerződés bizonyos obligatiót ró mindenik félre, hogy annak intézkedéseit, ha csak a viszonyokban és körülményekben jelentékeny alakitások, változások vagy rázkódtatások be nem állanak respektálni tartoznak és íme csak egy derült rügyfakasztó májusi éjszaka, egy pár felekezeti gyűlölettől égő agitátor meg egy pár börtön után áhítozó proletár kellett ahhoz, hogy minden sociális vágy gazdasági hullámzás nélkül a munkaérték és a kereskedelmi viszonyok jelenlegi szörnyű baisses idején'a pápai szövőgyári munkások az alapszerződés minden cardinális intézkedéseit félretenni akarták és egy a jelen viszonyok között egyáltalán nem indokolt pontozatsorozattal lépjenek a hüledező meglepett munkaadó elé. Az agitátoroknak kényelmes feladatuk volt, itt van a zsidó tőke a mely hivatalból rosszszagu és a másik érv a dohánygyári munkások kedvezőbb helyzete. Az első motívumra jó embernek nincs észrevétele, a másik érv azonban méltó a polémiára. A dohánygyári munkások egy olyan üzemben szolgálnak, a mely az egész testet, az egész organismust a legnagyobb mértékben igénybe veszi és consumálja. A munkájuk a legnagyobb felelősséggel jár, a dohánylevél fojtó szaga ránehezül a mellre, besápasztja az arcz rózsáit, másrészt a mit produkálnak sokkal értékesebb és általános gazdasági keresettségénél fogva rentabilisabb czikket képez mint a szövőszékek alkotásai. A szövőgyári munkások tevékenysége nem követel akkora testi áldozatot a mely indokolná azt, hogy a munkaidő leszállittassék, a mi pedig t- bérkérdését illeti, elis; merjük, hogy a fizetés nem generosus, de másrészt a szorgalomnak és képességnek tere nyílik arra, hogy fokozatosan elérje azt a becsületes honorálást a mely a mérsékelt de solid igények kielégítéséhez szükséges. A bérmunkás nem gazdagodhatok me^ sem a phisikai sem a szellemi hivatások körében alkalmazottak nem lesznek hitbizomány tulajdonosok, ők csak arra tarthatnak jogot, hogy munkájuk megadja azt a létminimumot a mely szükséges ahhoz, hogy erejük legyen reggel folytatni a küzdelmet és legyen egy vasárnap délután mikor pihenhetnek, mikor élvezhetjk a lelki frissülést a család körében. Van azonban a strájkoló tömegnek egy igazságos követelménye is, de ezt nem teljesítheti a cseh gyáros, azért az 500 emberért, hanem teljesítheti Pápa város az egész munkásságért a mely fogyasztási mérlegén es gazdasági forgalmán oly nagyot lendít a lakásviszonyok rendezése. A munkabér és a lakbér nivellálása egy végtelenül morális és fontos csatornázásnál, villanyfénynél sürgősebb közkérdés mert a sötét utczáknál borzalmasabb látvány a sápadt, ínséges arczok szenvedése, már pedig a jelenlegi szinte zsarolásig menő lakbérárak még akkor is fakasztanak nyomort hr. a Perutz testvérek a béremelésre hajlandók lennének is. A 80—90 frtos szobák nem állanak arányban a bérmunkás j anyagi erejével és azért minden morálisan és melegen érző ember a munkás negyed felállítását sürgeti. J Ha az intézeteket, szervezeteket és magánosokat nem lehet sikerrel bizditani a munkás házak építésére ugy a városnak a maga erejéből kell az építési vállalkozás rizikóját vállaira venni a mely rizikó bigyjék el semmivel sem nagyobb mint volt a vízművek és közvilágítás vállalatáé. Építeni kell olcsó, de egészséges anyagból egy házcsoportot a mely megállapított apró részletfizetés mellett a lehető legrnéltányosabb, hogy ugy mondjam előállítási áron adjon lakást a munkásnak és ezen vállalkozásnak teljesen aethikai alapon minden kereskedelmi nyerészkedése motívumokat mellőzve kell létesülnie, mert ezt a bőkezűséget, a teljesen ehhez a városhoz forrott annak kenyerét, húsát, fűszerét fogyasztó munkás csoport megérdemli. A szövőgyár igazgatósága becsületes igyekezettel tanulmányozta a munkások mer morandumát, megígérte az étkezohelyek létesítését, a népkonyhát (20 filléres ebéddel), hozzáfogott a nyugdíj intézet alapításához 1000 korona maga zsebéből adott tőkével, egy szóval a józan munkaadó körültekintésével járt el, a ki teljesen értékelni tudja azt a nagy tételt, hogy demoralizált hadsereggel nem lehet csatát nyerni. Szép frázisokkal nem lehet existentiák sorsát intézni, azok a proletárok a kik a „communalék" zsoldjából élve mérgezik a tömegek erkölcsét szépen megszöknek, mikor felgyújtották a harmonikus béke épületét mennek máshová rombolni, és amikor a strájktanyákból mámoros fővel tódul ki a jogokért küzdő munkás sereg, előttük áll a ködös, a bizonytalan útvesztő és rájuk mered torz vigyorgással a vész. Ez írásunk tulajdonképen csak a jövendőre vonatkozik mert a májusi vihar elvonult és a szövőgyár kürtje vígan harsog fel ismét, a munkások elfoglalták helyüket a szövőszékek mellett, csak sóhajtoznak, hogy a lakás drága, a lakpénz megöl. Aliquis. Jókai Mór. Az utolsó daliát, Magyarország hőskorának a 48-as időnek utolsó vezérét elragadta egy tavaszi nap. Olyan tartalmas ragyogású élet még nem vibrált a mi földünkön soha. A magyar névnek olyan dicsőséget még férfi nem szerzett, mint a pápai főiskola növendéke a zöld füzet a „Tavasz" munkatársa, Jókai Mór. Pápai tanár nevelte a lelkét, a jó öreg, dallamos szívű Vály Ferencz az ő tanítása aczélozta meg a gyenge testű komáromi fiu szervezetét ugy hogy egy esztendő allatt képes volt három előkereste a pénztár kulcsát s remegve nyújtotta át a titkárnak. — Rendben van e minden ? — kérdezte ismét ridegen s éles sasszemeivel majd keresztülszúrta a remegő leányt. — Rendben van titkár ur, azaz ugy hiszem. Nem tudom, mindjárt megnézem. Akadozva beszélt, szédülés fogta el s ha meg nem támaszkodik a zöld léczkeritéshez, ájultan rogyott volna össze. Arcza oly fehér volt, mint a szép illuzió-ruha. — Szegény Geszti Róza ! 0 tudta jól, hogy pénztárában hatvan korona hiány van. A majáiisi szép ruhát a postapénztárból fizette ki. Vámossy titkár ur komoly, hivatalos arczczal fogott a rovancsoláshoz, mindenekelőtt megszámlálta a pénzt, azután elővette a naplókat, lezárta és egybehasonlitotta. Egyszerre Vámossy fölnézett az irományokból s rekedt, elfojtott hangon kiáltott a szegény leányra : — Kisasszony ! A pénztárban hatvan korona hiány van ! A leány hirtelen, mintha álomból ébredt volna, fölnyitotta sötét szempilláit, arcza kigyúlt, majd ismét halálos sápadtság váltotta föl a pírt. — Erti-t kisasszony ? — ismételte a titkár — hatvan korona hiányt találtam ! Hová lett az a pénz ? — Nem tudom 1 rebegte a leány — nem tudom ! — Nem tudja? Miféle beszéd ez? — Nem tudom, titkár ur ! — ismételte Róza, s remege fogózkodott az asztalba, a zokogás fojtogatta s alig tudta visszatartani hogy hangosan ki ne törjön. — Azonnal fizesse be, mert különben felfüggesztem! » — Uram ! Titkár ur — szólt a szegény leány kétségbeesetten, — legyen kegyelmes irántam! Megfizetem. Jövő havi fizetősemet benthagyom, egy fillérrel sem maradok adósa a postakincstárnak. Bocsásson meg nekem most az egyszer ! Esedezem, bocsásson meg! — Elköltötte ? — kérdezte Vámossy s merészen ránézett a leányra. — Elköltöttem. De visszafizetem, viszszafizetem minden hiány nélkül ! Vámossy izgatottan állott föl helyéről, fekete szemeiben vad szenvedély lángja villant meg, lehajolt a térdelő leányhoz és hévvel emelte föl a földről, erős, csontos karjaival átfogta hajlékony derekát s vadul szorította keblére. — Lihegő ajkával gyors egymásutánban csókolni kezdte a sápadt arczot, a piros ajkakat, az aranyos fürtöket. Geszti Róza első pillanatra azt sem tudta, mi történik vele, agya kábult volt, mintha a részegség gőze járta volna át. Az a rettenetes félelem fogta el egész valóját, hogy most elveszti kenyerét s ki lesz dobva a világba minden támasz nélkül. Valóságos önkívületbe esett. — Kisasszony, hallgasson meg engem, — suttogta a titkár eltikkadt hangon, — ön el van veszve, ha reám nem hallgat ! Nemcsak kenyerét veszíti el, de be is zárják a sikkasztásért. En megmenthetem. -— Nekem csak egy tollvonásba kerül az ön megmentése. Mit akar inkább, börtönt-e, vagy tovább is nyugalmas, boldog életet ? — Becsuknak ? — szólt a leány zokogva, — Istenem, meghalok a szégyentől. — No lássa, Jegyen okos leány, hallgasson reám, és én akkor meg fogom menteni. Ismét átfogta a zokogó leányt s lázas izgatottsággal szorította keblére, csókjaival majd megfojtotta a már is félig alélt szegény leányt, ki végső erőmegfeszitéssel igyekezett védekezni a gyalázatos ember támadása ellen. Másnap reggel nem nyílt ki a postahivatal ajtaja. Az öreg sánta jegyző odasántikált nyolez óra után a postahivatalhoz s minthogy bezárva találta, erősen megzörgette az ajtót. A dörömbölésre semmi feleletet nem kapott. Később, ugy tíz óra tájban ismét a postára ment s minthogy még akkor is zárva találta, az odahívott községi bíró és irnokja jelenlétében feltörette a p o s ta h i val a 1 aj taj át. A kis hivatalos helyiségben minden a legnagyobb rendben volt. Az ágyon feküdt a szép postáskisasszony, egyik kezében kis revolvert szorongatott, másik kezével leszorította a szivéből kibugygyant vért. Olyan szép volt halva is, mintha csak aludt volna. Mellette a kis asztalkán kusza vonásokkal irt papirkát találtak, csak ennyi volt ráírva: „Ruhám fehér, lelkem tiszt i. de azért mégis meg kell halnom ! Miért ? Ne kérdezzék !" Vámossy Aladár, postaigazgatósági titkár ur pedig éppen ugyanezen órában jelentette főnökének, hogy a vadvölgyi postahivatalt megvizsgálta s mindent a legnagyobb rendben talált.