Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-03-22 / 12. szám

nárnak nemcsak a fizikai erejére, de a lelkére is és megbénítja azt, elveszi munkakedvét annak a biztos tudatában, hogy bármit kövessen is el, lehetetlen a kívánt czélt elérnie. Az ilyen túlzsúfolt osztályok nevelik a tanárt pedagógiai favágóvá. Tisztelem én már most azt a dicső liberalizmnst, amely az én esetleg jó közepes tehetségű fiamat, a kiből ha negyvened magával ülne az osztályában, lelkiismeretes tanára jóravaló, okos embert nevelne, csak azért kárhoztatja arra, hogy tudatlan fölületes fráterrá legyen, mert a szomszédaim 30 tehetségtelen és hanyag fiának méltóztatik a tanárt rendes munkájában megakadályozni. Vagy is : ha a szomszéd fia szamár, akkor maradjon az én fiam is szamár. Hát hiszen egyenlőségnek ez is egyenlőség, az igaz ; de nem kérünk az ilyen liberalizmusból. Különben egy egész sereg olyan országban, amelynek fejlett kultúráját és iskoláink kiváló mintaszerüsé gét mi egy évszázad múlva talán ha elérjük, nemcsak a középiskolai, de még az egyetemi tanulmányokra is csak szigorú felvételi vizsgálat alapján bocsátatnak a növendékek, még azon esetben is, ha szabályszerű előtanulmányaikat a legjobb bizonyitványnyal igazolják is. De halljuk, mit mond a liberálizmus? Azzal érvel, hogy nem lehet tudni, micsoda lángész rejlik esetleg abban a 14 éves fiúban, akit a kö— Az asztalon kell lenni, oda tettem. — Itt bizony nincs semmi. — Mondom, hogy ott kell lenni. E perezben belépett Mária, a mindeneslány, ki hallva az utóbbi szavakat, rögtön felvilágosítással szolgált. -- Azt a kékboritékos levelet tetszik keresni? — Igen, igen — rebegtem rossz előérzettél vezéreltetve. — Ott volt az kérem a földön oszt' nem volt papirom, hát begyújtottam vele. Ami ezután történt, arra tisztán nem emlékszem, annyit azonban tudok, hogy szó nélkül kirohantam, s rohanás közben fölJöktem a tejes fiút, ki az uzsonai tejet hozta s a lábas tartalma mind a földre került, ón pedig szobámba futottam és sirattam dicsőségemnek egyedüli bizonyítékát. Végre a várva-várt nap elérkezett. Nyári ruháimat becsaptam s kiváltottam a frakk-öltönyömet, Pohári Romualdtól kölcsönkértem egy pár lakkcipőt, bérbevettem egy czilindert s a reggeli gyorsvonatra ül tem. Felolvasásom kéziratát vadonatúj télikabátomba tettem, melyet felakasztottom a fogasra. Félnapi ut várt reám s délután kellett megérkeznem s eleinte mód felett unatkoztam. Képzelhető örömöm, midőn egy kis állomáson beszált egy elegáns úrinő. Szép, magas karcsú, asszonyka volt, szemeit fürkészőleg fordította rám, s miután látta, hogy utipodgyászom sincsen, velem szemben leült. Elhatároztam, hogy rövidesen megismerkedem vele, mert az unalomtól már szinte blazírt lettem. Alig vártpm, hogy a regényekben és utikalandokban előforduló bizonyos zsebkendőt leejtse, avagy melegségről panaszkodjék, de hölgyem szilárdan megmaradt hallgatása mellett. zépiskola negyedik osztályából a kereskedelmi vagy iparos pályára tereltek a ministeri rendelet alapján a lelketlen professzorok ? Hány nagy eszű embernél nyilatkozott meg a tehetség csak érettebb ifjú korában! Példák erre természetesen tucatszám állanak rendelkezésre. Akár mi is szolgálhatnánk néhány nyal. De ezzel szemben azt kérdezzük most már, ugyancsak a liberalizmus szent nevében, — hogy ugyan a liberalizmus melyik kátéjában vagy evangéliumába van megírva az, hogy iparosnak vagy kereskedőnek csak tökkelütött ostoba ember való ? Kérdjük továbbá, hogy ha a középiskolától elterelt nagyszámú, tehetség nélkül való tanuló közt tényleg akadna egynéhány olyan is, akiről később kitűnnék ; hogy kiváló észtelietséggel van megáldva: mi kára lenne akár a nemzetnek akár pedig az illetőknek maguknak abból,' ha ebben az országban nemcsak egyetlen egy, hanem mondjuk, fiz tucat Thék Endre-féle kaliberű iparos és kereskedő volna? Az igazi tehetség minden téren ervényesül; még pedig ugy a maga égyéni javára, mint a nemzetére is. Wiassics minister rendeletében nincs tehát semmiféle olyan mozzanat, nem foglaltatik abban semmiféle olyan intézkedés, melyet akár a liberálizmus, akár a szociologia, vagy akár a humanizmus nézőpontjából józan ésszel kifogásolni lehessen. Ellenkezőleg: más országban ünnepelték volna Wlassicsot azért a férfias elhatározásáért, hogy szembe nézett az ósdi felfogásból eredő előítéletekkel. De nálunk ? Nálunk szidják és kiátkozzák, mert a mi boldog országunkban lehet még nagyhangú jelszókkal hangulatot kelteni és olcsó dicsőséget aratni. Tanfelügyelő jelentése. Papp Sándor Veszprém"vármegye kir. tanfelügyelője f. évi márezius hó 10-én tartott vármegyei közigazgatási bizottsági ülésen beszámol f. évi február havi működé séről és az iskolák egész sorozatának meglátogatottságának behatóbb eredményéről, mely alkalommal említést tesz arról, hogy alapos vizsgálat alá vette az adász-teveli, borszörcsöki, dobai, farkasgyepüi, iharkuti, jákói, kéttornyulaki, kupi. nagy-szőllősi, n.teveli, német-bányai, noszlopi, oroszi, pápai, pölöskei, somlyó vásárhelyi, vecsei elemi iskolákat, a pápai ev. ref. tanítónő képző intézetet és a pápai iparos tanoncz iskolát. Ezek után áttér érdekes jelentésének más szintén fontos anyagának részletezésére és azt a következőkben adja elő : Megjelentem 17 községben, azok 25 tanintézetében, 44 osztályában és 118 tanfolyamán. Azonkívül megjelentem, mint elnök, f. évi február 4-én Papán az iparos tanoncz iskolai felügyelő bizottság által összehívott tanitóválasztásí ülésen, megtartottam mult hó 6-án a pápai állami tanítóképző intézetben az évközi igazgatói tanács ülést és megvizsgáltam a vallás- és közoktatásügyi I m. kir. minister úrtól nyert külön kiküldeI tésemben a Pápán az ev. ref. egyházkerület által a f. tanév elején megnyílt ev. ref. tanitónőképzőt és polgári leányiskolát, utóbbiak ugy belső mint külső szervezetük, toA következő állomáson öten szálltak be, ami nemcsak engem, de hölgyemet is boszantani látszott s alig vártuk a kalauzt, hogy meglássuk, milyen jegyük van az újonnan érkezetteknek s arczunk kiderült, amint láttuk, hogy csak a szomszéd állomásig mennek. A szomszéd állomáson alig tették ki az utazók a lábukat, utitársnőm sietett ablakot kinyitni. — Megengedi uram, — fordult felém oly édes mosolylval, aminőkről csak álmodni szoktam, — hogy kinyissam kissé az ablakot? Ezek az urak oly nagy füstöt csináltak ! — Oh, csak tessék, nagyságos asszonyom, azaz méltóztassék nekem átengedni e szerepet — rebbent el ajkamról a szó, örülve a sikernek, hogy megszólít s dicsérni kezdtem magamban azokat a szivarzó urakat, akik engem ily gyönyörű babával öszszehoztak. — Köszönöm, — felelt hölgyem, s még édesebben mosolygott. Gondolkozni kezdtem, hogy is szokták j a beszéd fonalát megkezdeni, mig végre ráakadtam a szokásos megszólításra. —• Messze utazik, asszonyom ? — Oh, én nagyon messzire, csak es1 téré leszek otthon. — Ah, bizonyára unalmas lehet egy ilyen ut. — Oli igen, kissé kevésbé. És ön V — En délben érkezem meg. Estére tudniilik egy felolvasást kell tartanom. — Tehát ön író ? — Az vagyok, asszonyom. — És miről olvas fel, ha szabad kérdeznem ? — A nő a költészetben, mint a szerelem kútforrása. — A tárgy szép és valószínűleg igen érdekes. —- Ha nem untatom — olvasnék belőle. — Sőt remélhetőleg élvezetes lesz reám nézve. Elővettem kéziratomat s olvasni kezdettem. A tárgy oly hévvel elragadott, hogy fel sem pillantottam s lelkesedéssel olvastam a szerelemről és költészetről s máiötödik oldalon voltam, midőn fellpillantottam s majd elállt lélegzetem, midőn utitársnőm — alszik. Abbanhagytam az olvasást és sértődötten mentem ki a szakaszból. A vonat egy nagyot zökkent és megállt. Végállomáson voltunk. A hölgy fölébredt. — Hol vagyunk, kérem ? — kiáltott fel. — Oh Istenem, nekem az előbbi állomáson át kellett volna szállni jaj, jaj ! most mi lesz velem ? — Nem olyan nagy baj az. Itt kiszáll és a legközelebbi vonattal vissza tetszik menni. — Dehogy tetszik, nem tetszik, — sivalkodott a hölgy és összekapkodva holmiját — jaj, jaj. mit szól majd az én Tibikém. az aranyos Munczikám. Tudom, a Kasztinak sem adnak ma enni, mert reám •zámitottak. — Ha nem veszi tolakodásnak, asszonyom, miután vonatom egy felóráig áll, félóráig áll, felajánlom kiséietemet addigra, talán az étteremben elszórakozhatnánk addig. — Dehogy veszem, dehogy veszem, de majd mit szól a Tibike, meg a Muncika, szegény Kasztor ? Kalapomat fejemre téve, kabátom a fiiSkébee hagyva, az étterem felé, mentünk. — Parancsol talán valamit ebédelni ? — kérdém, feléje nyújtva az étlapot, mig i én egy pohár sört rendeltem.