Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-02-08 / 6. szám

nem bir zöld ágra vergődni a kérdés megoldásában, hanem még most is a sötétben tapogat, akárcsak ma bizták volna reá a kérdés megoldását. Hát ez nem megy tisztelt bizottság ! Igaz, hogy a képviselőtestület elfelejtette határidőhöz kötni a bizottság jelentésének beadását, de hát ez nem ok a hallgatásra, mert a közgyűlés nemis gondolhatott arra, hogy a kiküldött bizottság tárgyalásait két év alatt sem lesz képes befejezni. i Azt véljük látni, hogy a bizottság fázik a javaslat megadásától, félve és megfontolva teszi meg lépéseit és bár a megfontolás ellen semmi kifogásunk nincsen, sőt sok tekintetben dicséretre méltó, mégis szemrehányással illetjük a bizottságot, mely két teljes év leforgása alatt posotiv eredményt felmutatni nem tudott. Ha tehát kérve kérjük a bizottságnak minden egyes tagját, hogy végre valahára tegye meg a kezdeményező lépést, tesszük ezt azért, mert a város nagy közönsége türelmetlen és várja a kibontakozást. Pollatsek Frigyes. Miért szegényedünk? Nagy a szegénység. Ez a mai világ szomorú közszólása. És fájdalom ! akár akarjuk, akár nem ; el kell Ebben az előkészült talajban csirát hajtott minden eldobott szó. „Miért az urakké minden és miért nem a miénk? Miért dúskálnak ck jólétben, mi a nyomorban ? Egyebet nyomornál és nélkülözésnél nem ismerünk. Ez nem igazság. Ezen segíteni kell". Igy beszélt a betolakodott idegen és a nép romlatlan lelkébe mint ölő méreg csepegett bele minden egyes szó. Megszédült a józan ész, a néha kezdte abbanhagyni munkáját, a korcsmák megteltek elégedetlen, nagyhangú proletárokkal. Mindenki, aki csak ismeri a székely nép virtusát, tudja, hogy nagy baj az, mikor a székely valaminek fejjel megy neki. A mádéfalvi íiirész- és parquettgyár és terepei szövőgyár napok óta szünetelt, a munkásokat nem lehetett kicsalni a korcsmákból, hol nagyban folyt az izgatás. Az alispán beteg lett e hírre, a főispánnak halaszthatatlan dolga akadt a fővárosban, a szolgabírót megugrasztotta, a lázongó nép s a gyár igazgatósága csendőrökkel vétette magát körül Senkise mert tenni, cselekedni, valóságos pánik uralkodott az egész vonalon. A hir eljutott Máray Tamásnéhoz is, ki mostanáig békében, tisztességben élt özvegyi portáján, mely úgyszólván központja volt az Olt-vidéknek, hol a ragályos baj most íelütötte fejét. — Hát nincs egy erös férfikéz, mely szorosabbra fogja a gyeplőt? — kérdi mély megilletődéssel a nagyasszony tiszttartójától, ki éppen referált a bajról. — Nincs. Mindenki ész nélkül kapkod erre-arra és nem mer belenyúlni a méhkasba, nehogy rárohanjon a raj. Mindenki más nyakába szeretné hántani a dolog végét, nehogy ő legyen az áldozat, — felelt a tiszttartó leverten. — És ha igy tart, magunk kell, hogy learassuk a búzát, mert ha a székely egyszer megbolondul, vége akkor az okos beszédnek, nem bir azzal többé még az Ur isten se ! tisztes matróna elgonineg fejét, majd rövid kiadta a parancsot, hogy bámulva, határozatlanul A fehérhajú, dolkozva csóválta gondolkozás után fogjanak be. A tiszttartó maradt helyén. — Nos, mit bámul ? Menjen és fogasson be. Csau: nem engedem, hogy idegen gazok megrontsák a józan székely nép fejét. Ha nem találkozik a sok nagyszájú férfi közt egy igazi férfi, hát elmegyek én, az asszony, a gyönge, de az én népemből senkisem,csinál bolondot. És ahogy szólott, ugy tett. Bátran, feltartott fejjel, remegés nélkül ment a bepálinkázott nép kőzé, hol őt, a vidék jóitevőjét, a szegények istápolóját ellenszenves moraj fogadta. Márayné mély megilletődéssel nézett végig a részeg tömegen de nem hátrált meg, bátran lépett a rajongó tömeg közé és szólt: — Hát itt vagyok, fiaim, köztetek. Eljöttem, hogy mint eddig, ugy most is jóban, rosszban osztozzam veletek. Mi bánt, mi fáj" mi a sérelmetek ? — Ne hallgassátok, ne hallgassátok ő is ur és rosszatokat akarja, — rúgott ki a tömegből egy-egy rikácsoló részeg hang. Ugy ? Rosszatokat! Es ezt nekem az ismernünk, hogy e közszólásban keserű igazság vau. S jól lehet a külszín meglehetős fehér fátyollal borítja le a legsötétebb képeket is, a rideg valóság csakhamar meggyőz arról, hogy az a fetilj szín csak csalfa déli báb, melynek ! hinni annyi, mint keserűen csalódni. Igaz, ma több cifra ruhát, kényelmesebb életet, csábosabb élvezeteket, fényesebb lakomákat, bálokat, közvacsorákat látunk, mint láttak pár évtizeddel az előtt az öregek; de több elégedlen arccal, meghasonlott szívvel és a kenyérért való küzdelemben kifáradt, megtört, elbukott egyénekkel találkozzunk. Az elszegényedés szomorú képei a ma a teljes valóságában kell megitélnünk. Ha behatolunk a családok szentélyébe. a földmives kunyhójába, az iparos műhelyébe és a hivatalnok bérelt lakosztályába, meglepetve fogjuk j észrevenni, hogy ott ís, itt is szegénység virraszt az emberek elégedetlensége felett. Pedig a külszín talán éppen ellenkezőt beszél. Ez a szomorú tapasztalat önkénytelenül előtérbe hozza a kérdést: hol keressük annak okát amiért sokan elszegényednek. S a következtetések logikai láncolata rávezet az okozat okfejére is. Sokan elszegényednek ; mert sokan nem képesek egyensúlyt tartani a kiadás és bevétel között: Mert nagyon sok ember nem akar megelégedni azon körrel, melyben hivatásának élnie kell: mert a becsületes munka jutalmát nem állásuknak megfelelő élet fentartására fordítják, hanem elkábulva a korszellem elveinek csalogató mámorától könnyelmű kiadásoknak, sőt pazarlásoknak adják át magukat. az a magyar ember baja,' hogy szeret jól élni: nem akarja tudni, hogy mi a szükség : nem tud takarékos és számító lenni. A mi népünk csak a mával törődik! Kihagyja a számításból a holnapot. Ma éljünk, mulassunk rangosán, mert uia van fizetés, munka, jó termés, holnap mikor a föld megtagadta gyümölcsét — mit tegyünk ? Kölcsönözzünk ! ! Kölcsön pénzt könnyen lehet kapni. Uzsora nélkül, tisztességes kamatra törlesztésre, hosszú határidőre. Ámde azt feledik, hogy az első kölcsön már öntudatos takarékosságot, szerényebb életmódot követel ... A takarékosság elmaradt, az életmód a régi . . , Mert a világ igényeit teljesíteni kell ám. A mama nem enged a fényes ruhákból. Aszó kott lakomáknak, kávés délutánoknak meg kell ezután is lenni. Hja a világnem akarja látni a fájó könnyeket, még a báli ruhákon sem. Mi köze ahhoz a világnak? én székely népem mondja, melynek, tisztest, ségtudásáért a tüőbe tettein .volna' kezemet. Szép ! Rám törtök]? Tegyétek. Itt vagyok hatalmatokban, akár meg is ölhettek, egymagam vagyok, gyönge" asszony, ezer erös férfi ellen. Látom, hogy egészen megvagytok rontva, elfelejtkeztetek Istenről, becsületről, tisztességről, elfelejtitek, hogy székelyek vagytok, húnutódok, melyekről még ellensége sem mert idáig gazságot mondani. Most idegen országkerülők mérget csepegtettek szivetekbe s ti elvakultan törtök önmagatok ellen. Szégyeljétek magatokat ! A nép megütődve, megszégyenülve húzódott hátrább. — Hát nem gondoljátok meg, székely atyámfiai, hogy ezeknek a gaz bujtogatóknak sem országuk, sem hazájuk s titeket csak azért uszítanak egymás ellen, hogy ők aztán annál könnyebben halászhassanak a zavarosban ? — Igaza van a nagyasszonynak ! — tört ki a népből az elkeseredés. — Eljönnek ezek a csavargók ide éhesen és ti enni adtok, eljönnek rongyosan és ti felruházzátok, fel az idegent, az ellenséget, a lázitót és azalatt rátörtök jótevőitekre, ónön véretekre, kenyéradóitokra. — Igaza van, igaza van I Le az idegenekkel ! —- ordított a tömeg. A nagyasszony körülnézett és most már szeretettel simogatta végig jóságos szemeivel a megdöbbent, józanuló tömeget. — Hat azt akarjátok, — szólt szomorú neheztejéssel, — hogy szégyeljem magam, amiért én is székely vagyok ? A nép némán, szemlesütve, szégyenkezve hallgatott.