Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-02-08 / 6. szám

nem bir zöld ágra vergődni a kérdés megoldásában, hanem még most is a sötétben tapogat, akárcsak ma bizták volna reá a kérdés megoldását. Hát ez nem megy tisztelt bizott­ság ! Igaz, hogy a képviselőtestület elfelejtette határidőhöz kötni a bi­zottság jelentésének beadását, de hát ez nem ok a hallgatásra, mert a köz­gyűlés nemis gondolhatott arra, hogy a kiküldött bizottság tárgyalásait két év alatt sem lesz képes befejezni. i Azt véljük látni, hogy a bizott­ság fázik a javaslat megadásától, félve és megfontolva teszi meg lé­péseit és bár a megfontolás ellen semmi kifogásunk nincsen, sőt sok tekintetben dicséretre méltó, mégis szemrehányással illetjük a bizottságot, mely két teljes év leforgása alatt posotiv eredményt felmutatni nem tudott. Ha tehát kérve kérjük a bizott­ságnak minden egyes tagját, hogy végre valahára tegye meg a kezde­ményező lépést, tesszük ezt azért, mert a város nagy közönsége türel­metlen és várja a kibontakozást. Pollatsek Frigyes. Miért szegényedünk? Nagy a szegénység. Ez a mai világ szomorú közszólása. És fájda­lom ! akár akarjuk, akár nem ; el kell Ebben az előkészült talajban csirát hajtott minden eldobott szó. „Miért az urakké minden és miért nem a miénk? Miért dúskálnak ck jólétben, mi a nyomorban ? Egyebet nyomornál és nélkülözésnél nem ismerünk. Ez nem igaz­ság. Ezen segíteni kell". Igy beszélt a betolakodott idegen és a nép romlatlan lelkébe mint ölő méreg csepegett bele minden egyes szó. Megszé­dült a józan ész, a néha kezdte abbanhagyni munkáját, a korcsmák megteltek elégedet­len, nagyhangú proletárokkal. Mindenki, aki csak ismeri a székely nép virtusát, tudja, hogy nagy baj az, mi­kor a székely valaminek fejjel megy neki. A mádéfalvi íiirész- és parquettgyár és terepei szövőgyár napok óta szünetelt, a munkásokat nem lehetett kicsalni a korcs­mákból, hol nagyban folyt az izgatás. Az alispán beteg lett e hírre, a főis­pánnak halaszthatatlan dolga akadt a fővá­rosban, a szolgabírót megugrasztotta, a lá­zongó nép s a gyár igazgatósága csendő­rökkel vétette magát körül Senkise mert tenni, cselekedni, való­ságos pánik uralkodott az egész vonalon. A hir eljutott Máray Tamásnéhoz is, ki mostanáig békében, tisztességben élt öz­vegyi portáján, mely úgyszólván központja volt az Olt-vidéknek, hol a ragályos baj most íelütötte fejét. — Hát nincs egy erös férfikéz, mely szorosabbra fogja a gyeplőt? — kérdi mély megilletődéssel a nagyasszony tiszttartójától, ki éppen referált a bajról. — Nincs. Mindenki ész nélkül kapkod erre-arra és nem mer belenyúlni a méh­kasba, nehogy rárohanjon a raj. Mindenki más nyakába szeretné hántani a dolog vé­gét, nehogy ő legyen az áldozat, — felelt a tiszttartó leverten. — És ha igy tart, magunk kell, hogy learassuk a búzát, mert ha a székely egyszer megbolondul, vége akkor az okos beszédnek, nem bir azzal többé még az Ur isten se ! tisztes matróna elgon­ineg fejét, majd rövid kiadta a parancsot, hogy bámulva, határozatlanul A fehérhajú, dolkozva csóválta gondolkozás után fogjanak be. A tiszttartó maradt helyén. — Nos, mit bámul ? Menjen és fogas­son be. Csau: nem engedem, hogy idegen gazok megrontsák a józan székely nép fe­jét. Ha nem találkozik a sok nagyszájú férfi közt egy igazi férfi, hát elmegyek én, az asszony, a gyönge, de az én népemből sen­kisem,csinál bolondot. És ahogy szólott, ugy tett. Bátran, feltartott fejjel, remegés nélkül ment a be­pálinkázott nép kőzé, hol őt, a vidék jói­tevőjét, a szegények istápolóját ellenszen­ves moraj fogadta. Márayné mély megilletődéssel nézett végig a részeg tömegen de nem hátrált meg, bátran lépett a rajongó tömeg közé és szólt: — Hát itt vagyok, fiaim, köztetek. Eljöttem, hogy mint eddig, ugy most is jó­ban, rosszban osztozzam veletek. Mi bánt, mi fáj" mi a sérelmetek ? — Ne hallgassátok, ne hallgassátok ő is ur és rosszatokat akarja, — rúgott ki a tömegből egy-egy rikácsoló részeg hang. Ugy ? Rosszatokat! Es ezt nekem az ismernünk, hogy e közszólásban ke­serű igazság vau. S jól lehet a külszín meglehetős fehér fátyollal borítja le a legsöté­tebb képeket is, a rideg valóság csak­hamar meggyőz arról, hogy az a fetil­j szín csak csalfa déli báb, melynek ! hinni annyi, mint keserűen csalódni. Igaz, ma több cifra ruhát, kényel­mesebb életet, csábosabb élvezeteket, fényesebb lakomákat, bálokat, köz­vacsorákat látunk, mint láttak pár évtizeddel az előtt az öregek; de több elégedlen arccal, meghasonlott szívvel és a kenyérért való küzde­lemben kifáradt, megtört, elbukott egyénekkel találkozzunk. Az elszegényedés szomorú ké­pei a ma a teljes valóságában kell megitélnünk. Ha behatolunk a családok szen­télyébe. a földmives kunyhójába, az iparos műhelyébe és a hivatalnok bé­relt lakosztályába, meglepetve fogjuk j észrevenni, hogy ott ís, itt is sze­génység virraszt az emberek elége­detlensége felett. Pedig a külszín talán éppen el­lenkezőt beszél. Ez a szomorú tapasztalat önkény­telenül előtérbe hozza a kérdést: hol keressük annak okát amiért sokan elszegényednek. S a következtetések logikai lán­colata rávezet az okozat okfejére is. Sokan elszegényednek ; mert so­kan nem képesek egyensúlyt tartani a kiadás és bevétel között: Mert nagyon sok ember nem akar megelégedni azon körrel, melyben hi­vatásának élnie kell: mert a becsületes munka jutal­mát nem állásuknak megfelelő élet fentartására fordítják, hanem elká­bulva a korszellem elveinek csalogató mámorától könnyelmű kiadásoknak, sőt pazarlásoknak adják át magukat. az a magyar ember baja,' hogy sze­ret jól élni: nem akarja tudni, hogy mi a szükség : nem tud takarékos és számító lenni. A mi népünk csak a mával tö­rődik! Kihagyja a számításból a hol­napot. Ma éljünk, mulassunk rango­sán, mert uia van fizetés, munka, jó termés, holnap mikor a föld megta­gadta gyümölcsét — mit tegyünk ? Kölcsönözzünk ! ! Kölcsön pénzt könnyen lehet kapni. Uzsora nélkül, tisztességes ka­matra törlesztésre, hosszú határidőre. Ámde azt feledik, hogy az első kölcsön már öntudatos takarékossá­got, szerényebb életmódot követel ... A takarékosság elmaradt, az életmód a régi . . , Mert a világ igényeit teljesíteni kell ám. A mama nem enged a fényes ruhákból. Aszó kott lakomáknak, kávés délutánoknak meg kell ezután is lenni. Hja a világ­nem akarja látni a fájó könnyeket, még a báli ruhákon sem. Mi köze ahhoz a világnak? én székely népem mondja, melynek, tisztest, ségtudásáért a tüőbe tettein .volna' kezemet. Szép ! Rám törtök]? Tegyétek. Itt vagyok hatalmatokban, akár meg is ölhettek, egy­magam vagyok, gyönge" asszony, ezer erös férfi ellen. Látom, hogy egészen megvagy­tok rontva, elfelejtkeztetek Istenről, becsü­letről, tisztességről, elfelejtitek, hogy széke­lyek vagytok, húnutódok, melyekről még el­lensége sem mert idáig gazságot mondani. Most idegen országkerülők mérget csepeg­tettek szivetekbe s ti elvakultan törtök ön­magatok ellen. Szégyeljétek magatokat ! A nép megütődve, megszégyenülve húzódott hátrább. — Hát nem gondoljátok meg, székely atyámfiai, hogy ezeknek a gaz bujtogatók­nak sem országuk, sem hazájuk s titeket csak azért uszítanak egymás ellen, hogy ők aztán annál könnyebben halászhassanak a zavarosban ? — Igaza van a nagyasszonynak ! — tört ki a népből az elkeseredés. — Eljönnek ezek a csavargók ide éhesen és ti enni adtok, eljönnek rongyo­san és ti felruházzátok, fel az idegent, az ellenséget, a lázitót és azalatt rátörtök jó­tevőitekre, ónön véretekre, kenyéradóitokra. — Igaza van, igaza van I Le az ide­genekkel ! —- ordított a tömeg. A nagyasszony körülnézett és most már szeretettel simogatta végig jóságos sze­meivel a megdöbbent, józanuló tömeget. — Hat azt akarjátok, — szólt szo­morú neheztejéssel, — hogy szégyeljem magam, amiért én is székely vagyok ? A nép némán, szemlesütve, szégyen­kezve hallgatott.

Next

/
Thumbnails
Contents