Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-02-08 / 6. szám

elkényezteti gyermekek tulcsigázott igényeit? Én nem tudom. A kezesek, kik a boldogultért barátságból jótállottak, hiszen — nem fogják teljesíteni. Ime, a miért sokan elszegé­nyednek! A világítási bizottság ölése, Közvilágításunk megvalósítására kikül­dött világítási bizottság f. hó 2-án ülést tartott, amelyen végre valahára dönteni kel­lett volna az ajánlatok felett, de nemcsak, hogy nem történt döntés, de az ülésből ki­folyólag hozott határozatokból, arra a meg­győződésre jutunk, hogy ha a világítási bi­zottság nem szakit azzal a bizonyos Pató Pál politikával, ugy városunkban a közvi­lágítás kérdésének megoldását csak álmod­tuk. Nem tudunk sehogyse megbarátkozni lglauer István szakmérnöknek változatos ajánlataival. Egy izben az égig magasztalja a Ganz-gyár ajánlatot és perhorreszkálja a Schuckert-cég költségvetését, most egy­szerre pedig frontot csinál a Sebükért cég­nek és kijelenteni, hogy a Ganz-gyárral kötendő szerződést nem ajánlja. Ily körülmények között nehéz a vilá­gítási bizottságnak a vállalkozó-cég megvá­lasztásában dönteni. Nem akarunk elébe vágni azon határozatnak, melyet a világítási bizottság hozott és mely szerint egy bizott­ságnak adott mandátumot arra nézve, hogy a Ganz vagy a Schuckert cég telepei fe­lelnek-e meg városunk viszonyainak, de igenis mármost nem helyeselhetjük azon határozatát, hogy a polgármester egyidejű­leg intézzen kérdést a Schuckert-céghez, hogy nem-e volna hajlandó a telep felállí­tását ós üzembe ti tartását oly ár mellett teljesíteni, mint amilyet tett a Ganz-cég. Ezen az alapon kérdést kelleni intézni a többi vállalkozó céghez is, kik pályáztak, jóllehet nem tartjuk helyesnek ezt a for­máját a nyilvános alkuvásnak, akkor, mi­dőn a cégek nyilvános pályázat utján tet­ték meg ajánlataikat, Amidőn még újólag kijelentjük, hogy nagyon is éber figyelemmel kisérjük a fej­leményeket és elvárjuk, hogy a döntés csakis városunk jól felfogott érdekében tör­ténjék, adjuk rövid kivonatban az ülésben hozott határozatot: Az ülésen jelen voltak : Mészáros Károly polgármester, dr. An­tal Géza, Bermüller Alajos, Preund Ferenc, Galamb József, Hanauer Zoltán, Harmos Zoltán, dr. Kőrös Endre, Krausz József N. dr. Lővy László, Matkovich Pál, Saáry La­jos, Sült József, dr. Steiner József, Török János, Wéber Rezső és Csoknyay Károly b. tagok és lglauer István mérnök. Polgármester a bizottsági ülést meg­nyitja s előterjeszti, hogy a villanyossági szükebbkörü ajánlatok a kereskedelmi mi­niszterhez felterjesztettek, ahonnét ázol: anélkül, hogy megbiráltattak volna, vissza­érkeztek azzal figyelmeztetéssel, hogy a ma­gyar ipar és munkaerő védelme a kötendő szerződésben biztositassék. Egyidejűleg elő­terjeszti, hogy az ajánlatot tevő cégek fel­hívattak arra is, hogy az üzemben tartás költségére nézve is tegyenek ajánlatot, ajan­lataikat eme cégek beadták, melyeknek is­mertetésére felkéri lglauer István fmérnököt. lglauer István az ajánlatokat ismer­tetve, kijelenti, hogy ajánlattevők reális szá­mításokat nem tettek, hanem egyszerűen az adott watt-áram fejlesztéséhez megkívántató szénszükségletét, személyzeti költséghez Azután jönnek az ujabani kölesö­nök. A takarékpénztár . . . apró köl­csönökre kevés kamatra . . . Fáj az ember lelke valóban, mi­kor látja a takarékpénztárakban fi­zető emberek szomorú arcát. Sok mindent lehet azokról leolvasni. Hány és hány álmatlan éjszakát okoznak ezek a törlesztési napok . . . A telekkönyv, a kezesek, bíró­sági okmányok a takarékpénztár köny­vei tudnak mondani . . . Adtatok a népnek olcsó kölcsönt. Megtanítottátok őket a váltót forgatni és elfogadni. És a nép fel is használja az előnyt. Hány ember van ma, aki nem adós ? És a mi a fő, hány ember hasz­nálta e kölcsönöket anyagi helyzeté­nek megerősítésére avagy előnyére. Sok embernek egész életpályája az iránt való aggódásban telik el, honnan és hogyan vegyen kölcsönt, régibb adósságának törlesztésére. Az egyik adósságot fölcseréli a másikkal. S midőn ez a rövid élet végző­dik a családfő még a ravatalon fek­szik, mikor a hitelezők jönnek fog­lalni. A bánatos özvegy, siró árvák csak a temetés után veszik észre, hogy ők mily szegények. Hova. lesz most a az a megszo­Kott életmód ? Ki fogja teljesíteni az — Mióta Isten nekünk adta a földet, mindig áhítattal, tisztelettel hajoltunk meg szent neve előtt. Mióta a haza fogalmát is­merjük, mindig készséggel, önfeláldozással adóztunk oltárán és most idegen szóra rá­törünk istenünkre, hazánkra és eladjuk lel­künket az ördögnek ? — Nem adjuk ! Nem adjuk ! — tört a lelkesedés a kijózanult népből. — Ma­gyarok vagyunk ! székelyek vagyunk ! Vesz­szen az idegen ! És e pillanatban bizonyára életükkel lakolnak a gaz bujtogatok, ha idejekorán meg nem mentik irhájukat. — Ez már beszéd ! — szólt köiiyező szemekkel az Öreg matróna. — Ismét ráis­merek az én székely népemre, amelyre oly büszke voltam idáig. Áldjon meg az isten. S amint áldólag kiterjeszté karjait, a nép odarohant és csókjaival halmozta el. Aztán egy öreg székely vált ki a tö­megből s oda állt a nagyasszony elé. Hát instálom, ha már a nagyasszony vissza terelt minköt a romlás útjáról es végigverve áldott szavával, tegyen meg ér­tünk valami nagyot. — Hát mit kívántok — Hát instálom. Itt megakadt a szé­kely, mintha röstelné mondókáját és meg­vakarta a fejét. — Hát biz én röstellem is kimondani mert nem asszonyi munka. — Ez sem volt asszonyi munka, amit tettem és mégis megtettem. — Igaz. Áldjuk is érte, amíg élünk. Visszahoza az eszünket, mely megfutamoda. Visszaadott drága szülötte földünknek, mely­től csakhogy el nem terelének azok a gazok. — Jó, hogy ram hallgattatok! — Mig élűnk, meghallgatjuk mindig. — Jói van, köszönöm bizalmatokat. Beszéljetek. — Arra kérjük, hogy jöjjön el velünk az igazgatósághoz. A nagyasszony első perezben megdöb­bent a kimondott szótól, de a másik perc­ben szinte férfias erélylyel felelte : .— Induljunk. S mikor egy negyedóra múlva az igaz­gatósági épületet körül vette a zajongó tö­meg s a remegő hivatalnokok kinéztek az ablakon, egy asszony, egy tisztes matróna állt az áradat közepén s a megszelídült, megszégyenült tömeg tisztességtudón, ka­laplevéve várta a szót. Márayné érezesen, szinte fiatalosan megszólalt: -— Jöjjenek ki mind ! En, Máray Ta­másné. felelek mindenről! E hívásra megjelentek a hivatalnokok. Egy hang se éljenzett, de az ellen­szenv moraja sem hallszott. Csöndes, nyu­godt volt a tömeg, mint vihar után a ten­ger . . . A nagyasszony előre lépett s rámuta­tott a sokaságra: — Íme, ez az én népem, a józan, tisztességtudó székely, az igaz hazafi, mely kész meghalni hazájáért bármely perezben. Zugó éljenzés kisérte szavait. A nagyasszony látható megelégedéssel nézett végig a zajongó tömegen, — aztán folytatta. — A Mindenható isten, ki egy pilla­natra félrenézett e népről, most újólag áldva ' terjeszti föléje kezeit, béke szállt a háborgó lelkekbe, holnap munkába áll valamennyi. Az igazgató a kiáltott izgalomtól sá­padtan lépett most elő a hivatalnokok kö­zül és komor hangon kérdé : — Mi a kívánságunk ? — Semmi, — felelte Márayné. — Ne­kik semmi. Ök munkába állanak és dolgoz­nak tovább, de van nekem. — És ez ? — Azt akarom, ne ismétlődjék ez a kinos, áldatlan dolog többé, mert ki tudja, lenne-e erőm még egyszer közibük menni s még egyszer idehozni őket. Azt akarom, hogy egyszersmindenkorra tisztázva legyen ez az ügy. Tehát megkövetelem, hogy e tisztes székely néppel, mely nem a pokolból ke­rült, hanem Árpád ivadéka, emberséggel, méltányossággal bánjék az igazgatóság. Kitörő, szűnni nem akaró lelkes éljen szakította meg szavait. — Es aztán tul felől meg azt mon­dom nektek, édes fiaim, -- fordult a muiv kasokhoz, — hogy bottal verjétek ki az országcsalókat, kik el akarják bódítani a fejeteket. Béke legyen, dolgozzatok és be­csüljétek meg, aki nektek kenyeret ácl. A nép lelkesülten vette körül a tisz­tes matrónát, ki jóban, rosszban osztályo­suk volt és kezeit csókokkal halmozták el. — Igy legyen, azt mondom ! Ezzel kocsijába szállt s a munkások lelkes éljenzése közt elhajtatott. De ezzel aztán véget is ért az első (és reméljük utolsó) székely sztrájk, a nép i dolgozik és szereti földjét, és hazáját.

Next

/
Thumbnails
Contents