Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-09-20 / 38. szám

# bari majd nem nyernek. Igy ez a klikk-szervezet önmagában hordja a csirát, a képességet, melyből fejlődhetik, az anyagot, melyből táplálkozhatik. De nem akarjuk, hogy félreért senek bennünket/Tudjuk, hogy egy 17000 lakossal biró város nem ké pezhet csupán egy kört. Maga a napi érintkezés elkülöníti az embereket. Maga a hivatalos foglalkozás is közreműködik itt, mint szétválasztó elem. Azután ilyen hatást fejt ki az atyafiság, sőt elismerjük, hogy a felekezeti különbség is némi részben joggal funkcionálhat ily elemként. Szóval, ha már egy kaszinóban is képződnek külön-külön napi kártyakompániák, akkor egy nagy városban az elkülönödés még inkább természetes. Ez a differenciálódás törvénye. Csakhogy egészséges viszonyok mellett ezt a differenciálódást kellene, hogy nyomon kövesse az integráció^ társadalomban kis dolgokban való ezt az elkülönödését kellene, hogy ellensúlyozza a nagyokban való egyesülés, az integráció. / Kártyázzunk kü lön, de jótékonyságot gyakoroljunk együtt, hogy hathatósabban tehessünk; táncoljunk külön, de a tanácsterem ben szavazzunk együttesen,/illetőleg elvek, s meggyőződések ne klikkek szerint; zsurozzunk külön, de legyünk egyek, ha nemzeti nagyjainkat ünnepeljük, ha országos mozgalmakhoz csatlakozunk, ha irodalom, művészet s színészet pártolásáról van szó. Szenti mentáiizmus azt kívánja, hogy mindenben összebujunk, s ölelkezzünk, hiszen végre is, az emberek közötti különbsőgek a társasóletben termédrága kelméket, a jelmezekhez és nem beszélnek róla, nem dicsérik, legfeljebb a direktor ur. Emiitette a leánynak, ez azonban a jó hideg, józan becsületességével monda, „Megteszem n kötelességemet édes anyám többet nem tehetek", — Az anya mérgesen feielt: „Én többet tettem érted, elhagytam a házamat, a kertemet, az uramat, itt élek az idegenbe, nincs minek örüljek, csak költöm a pénzt, többet mint szabadna". Emma oda megv hozzá és növendék lányos szűzi komolysággal felel: „Te jó vagy édes anyám megfizet érte az Isten". „De rosszul fizet, kínosan, majd én veszem kezembe a sorsodat." Kezébe vette, ismerkedett a hírlapírókkal, a gavallérokkal, esténkint a színház után mikor a leány kimerülten az ágyát kívánta, vonszolta ma gával a vendéglőkbe a hol szólt a zene és a mámortól égő férfi szemek tüzes nézése tapadt a karcsú leányalakra, azok a bizalmas meztelenítő nézések a mik környezik, JU utczán, a társaságban még a templomban is a nőt, hát ha még az színész leány is. A Varga Emma fásultan tűrte a falánk szemek insultusát és néha bágyadtan kérdé az anyjától: „Miért teszed ezt velem édes anyám ? Az öreg Vargáné egészen aljas asszony lett, olyan mint a többi a kik édeskés mosolylyal forgolódnak az öltözők festékbödönei között, a kiknek kopott fekete ruhája olyan furcsán tűnik fel az elegáns fehér szegfiis uracsok mellett akiket kísérnek, az öreg Vargáné nem hallgatott a leányára mert élni akart szinesen, gazdagon. Nem volt már anya, hanem más, gonoszabb a gyilkosnál, a hóhérnál, szennyeszetszerüleg kell, hogy kifejezésre jussanak, amit elkerülni nem lehet, de az is bizonyos, hogy ahol Pápáról van szó, ott minden pápai egy legyen. Azután szükségünk volna még mindezek felett egy kis demokracziára. A mi gazdagjaink gőgösek. Mi „arisztokraták" — igy hívják magukat. A diplomás, ha gazdag, a társaséletben elkülöníti magát a diplomástól, ha nem gazdag, de beveszi a társaságába a nem diplomást, sőt a műveletlent, ha ez viszont gazdag. Ez pedig nem egészséges állapot. Csak egy arisztokracia jogosult e világon, s ez : a szellem arisztokraci ája. Ha okos és tanult ember azt mondja : „én nem társalgóm szamárral és tanú lattanai" — helyesen cselekszik. A társalgás szórakozásra való, aki pedig szellemileg alattam áll, azzal nem tudok szórakozni, hacsak annyira nem ostoba, hogy nevethetek rajta. De ha gazdag ember azt mondja: „én nem társalgóm X-el, mert ő szegény" — buta gőggel cse lekszik, mert nem tekinti a társalgás célját. A szegénynek legfeljebb ne hitelezzen, ám de azért társaloghat vele. Pápán a gazdad embereknél ez az utóbbi irány az uralkodó és ez legalább is izetlenségnek mond ható. Még néhány előadás, s a színház kapui ezúttal hosszabb időre bezárulnak. Mezei Béla színtársulata a második színi év.adot töltötte el nálunk, s ha most az eredményeket keressük, amelyeket elérnie sikeL' "l J''L'l" ! sebb a sárnál, nem mondom meg, hogy mi. — A Varga Emmáról beszélni kezdtek, a szegedi újságok írtak a fiatal tehetségről kinek remek, iskolázott hangja és rutinus játéka van és a Bogdán bárót lehetett látni a vendéglőben az asztalnál egy örökké fecsegő öreg asszony, meg egy rózsaszín ruhás szomorú leány társaságában. Egyik este a Hoffmann meséi után pezsgőztek is. A gavallér bőkezű volt, virággal díszítette az asztalt, buja illatú tubarózsa csokrot helyezett a leány teritéke mellé és a mámorító levegőben a jégbehütött ital hatása alatt kipirult az Emma arca. Mert végre is fiatal erős leány volt, az érzékek ébredeztek, a vér lüktetett. Belecsalták mindazokba az örvényekbe a mibe a védtelen magános leányok hullani szoktak, gyújtott a mámor és mikor feleszmélt az édes anyja nem volt sehol. Kinek is kell, hogy elmondjam, mikép ölnek meg egy leány életet, elég csömört látunk, hisz abból áll az egész világunk. Az Emma is igy járt, más is igy jár, a ki szegény, jó és gyönge. Ismerjük százával az eseteket, tudjuk azt is hogy mikor a lány öntudatra ébred, keresi a mélyet az eltemető, megnyugtató örökös eltűnést, a halált. Emma is kereste, de mint annyi százan ő sem találta meg. A férfitől egyenesen a vízpartra ment. látta a zordon hideg folyó keringését, de a hullámok nem biztatták a nedves párák rászálltak a testére, a lelkére, fázott, remegett és ment haza. -— A szobába nem volt senki, de az asztalon egy bársony dobozban brilliáns kövekkel ékesítve „Mária szent képe". A leány felkiáltott, artikulátlan vad rült, ugy arra a felötlő jelenségre bukkantunk, hogy közönség és színigazgató ezideig még egyáltalában nem értették meg egymást. Az első itt töltött szezonban közönségünk bizalmatlansággal, tegyük hozzá, hogy indokolatlan bizalmatlansággal fogadta a társulatot. A bérletgyüjtés talán még soha sem járt olyan szegényes eredménnyel, mint akkor, később azonban, a társulat megismerésének irányában, nőtt a közönség bizalma s ez a második szezon már a legszebb eredménnyel járt volna, ha most viszont Mezei igazgató nem bizalmatlankodik a közönséggel szemben. Bizonyos, hogy nagy és teljes társul Bt csak nagy és teljes pártolás mellett élhet meg nálunk, de viszont a jó eredmény kockáztatása nélkül még ^sem szabad annyira redukálni a társulatnak ugy művészi, mint anyagi eszközeit, mint azt a most elmúló szezonban láttuk. Arra kérjük Mezei igazgatót, legyen rajta, hogy társulat és közönség megértsék egymást s az hasznára lesz neki is, mert meg fog róla győződni, hogy a páped szezonnak nem kell okvetlenül deficittel végződnie, sőt ügyes vezetés ós irányítás mellett jókora plusz is mutatkozhatik, a mint arra Komjáthy, Dobó és Pesti Lajos idejében akárhányszor volt példa. Kívánjuk, hogy a jövő visszahozza azt a multat. Az elmúlt hét előadásairól a következőkben referálunk : Vasárnap délutáni előadásul „A cigány báró" ment szép számit közönség előtt. Ez alkalommal újólag volt alkalmunk Solti Vilma remek koloraturájában gyönyörködni. Minden egyes énekszáma zajos tapsokra késztette a közönséget. A címszerepet Kalmár énekelte kifogástalanul, játékában pedig határozott javulást észleltünk. Beezlóy nimt Zsupán folytonos derültséget keltett, ugyszinte Nagy Imre, ki Carneró szerepében jóízű humorát adta közre. Cipra szereben Emyeyné ügyeskedett és mondhatni teljes sikerrel. Az előadás „este" is teljesen bevált volna. Este a nálunk annyira közkedveltté vált operette „A drótos tót" került szinre. Dacára, hogy ezen operette harmadszor ment ily rövid időközben, a nézőtér teljehang tört elő melléből, gyilkos, keserű átok hangja. Beszenyezték a hitemet, az ágyamba tették a Máriámat, az aljasok, a czédák. . . Hullott az ajkáról a káremlás, egész életének temérdek fájdalma tört ki egyszerre, az erőszak, a mi irányitorta, vezette, a mi jóságát, szűzi tisztaságát, a sárba temette. Sírt aztán, félénk babonás sírással, megreszketett, hogy a jó Isten minő átkot dob reá azért a nagy bűnért a mit vétett. A sirás után, ismét erőre kapott, vad indulattal, dobált, tépett össze mindent a mi a keze ügyébe akadt és néha odahullva az ágyra fuldokló hangon kiáltott bele a csöndbe „Oh a hitványok, ide hozták a Máriát." — Meggyógyult, rossz lett hatalmas lett. Színpadi sikereiről beszéltek a lapok, a lába elé hullott a város minden gazdag embere és ő kirabolta elvitte a vagyonukat. Kocsit tartott, melynek ezüst ' szerszámán grófi címer pompázott és csengő kaczajára vérhullára öntötte el a férfiak arczác és felénk remegés rázkódtette meg a fekér ruhás leányok testét, Ő voit a bűn a rombolás, aki nem szeret, aki csak öl. De ünnepek napján, midőn a tömjén füstős légben zsoiozsmák hangzanak s aranyos köntösben halad el a pap, mikor a fehér koszorús fogadalmat tévő szüzek színes csoportja vonul végig az utczákon. — Varga Émma bezárkózik a szobába, sirni. — Sir, vad keserű égő fájdalommal senkit be nem bocsát és az Öreg Vargáné dult arccal barangolja be az utcákat mindenkinek elmondja. „Az Emmának rohama van, hebeg . . . Istenem . . . az a sok fárasztó próba."