Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-09-06 / 36. szám

tőleg az alsó piedesztál fél magasságúban álljanak a föld szinén. A tűzcsapok ezen fekvése figyelembe vétetessék az esetleges járda újításoknál is. Igen fontos nyilatkozatot tett felülvizsgáló főmérnök azon panaszokra nézve, melyek utóbbi időben városunkban napirenden vannak. Köztudomású dolog, sőt már a közgyűlésen is interpellátió tárgyát is képezte azon anomália, hogy városunk számos nagymennyiségű viz szivárog ki és ennek orvoslása kérelmeztetett. Erre nézve Zarka főmérnök az csőárkknak felszakitásából meggyőződött, hogy a csövek tömítése kifogástalan és ex az anomália csakis a város végleges csatornázása után lesz megszüntetve, amennyiben ezen elárasztássok csakis a talajvíz emelkedéseinek a következménye. Tény az, hogy ezen talajvíz emelkedése csakis a vízmű elkészülte óta észlelhető és igy nem lehetetlen, hogy ehhez hozzájárul azon körülmény is, miszerint naponta 2000—2500 köbméter viz szivárog és ennek tulajdonitható a pincék vizzel való teltsége. Ugyszinte nagyban hozzájárul ezen viz kiszivárgáshoz azon körülmény, hogy a városi közkutak használaton kivül helyeztettek és igy ezen viz is nagyban befolyásolja a pincék vizzel való elárasztását. A főmérnöknek ezen szakvéleménye nagyon is megfontolandó, amennyiben napról napra ujabb és ujabb panaszok érkeznek a pinczék vizzel való elárasztásáról. Szóval oda juttottunk, hogy végre valahára mégis csak komolyan kell gondolkodnunk városunk csatornázása felett. mm reformok az iskolában, Az igazi tudományosság s a tudományos szabadság tőrhetlen bajnoka, Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter, aki széles látkörrel, magasabb szempontok szolgálatában iutézi Magyarszág kulturális fejlődését s lépten nyomon siker kiséri útjában ezt a nagytudásu, egyénileg felette megnyerő és kedves államférfit. A nagy Eötvös József báró hagyatéka jó kezekben van Wlassitsnál, az észszerű, de folytonos fejlődés előharczosánál, Még élénk emlékezetében van az országnak a miniszter markáns védő beszéde a tudomány szabadsága érdekében, amikor is egy nagyváradi jogakadémiai tanár ellen vádaskodtak az irigy és maradi kollegák, amiért harsányan hirdette a modern tudományos szabad kutatás elvét. De Wlassics megoltatmazta a nagyváradi fiatal tudóst s vele együtt a modern iskolát és,tanítást is, valamint a tanításiak azt a szabad szellemét, amely nélkül tudományos haladás s a tömeges átlagos műveltségének emelése nem is képzelhető. Amilyen örömmel fogadta az ország a kultuszminiszter harczi riadóját a tudományos szabadság mellett, olyan örömmel fogadták a szülők és a középiskolai ifjúság azt a rendeletét, melylyel az úgynevezett értesítőrenszert részben eltörli. Eddigelé tudvalevően az volt a rendszer a középiskolákban, hogy a tanulók évente három bizonyítványt is kaptak : karácsonykor, húsvétkor s az iskolaév végén. Háromszorié ve nte ment keresztül a diákság lelke azon a szerfelett nagy izgatottságon, mely az ilyen bizonyítvány kiosztást megelőzi. A gyenge képességű, vagy kevés szorgalmat tanúsító tanulók háromszor szenvedték el a bukás szégyenét s velük együtt a szülők is. S ugyancsak háromszor rabolta el a tanárok idejét az iskolai eredmények megállapítása. S emellett semmi praktikus értelme nem volt e sok bizonyítványnak, de annál több igazságtalan osztályzatra adott alkalmat. A háromnégy hónap alatt, melynek eredményéről az értesítők beszámolnak, a népesebb osztályokban alig nyílik alkalma a tanárnak, hogy minden tanítványa képességéről és szorgalmáról meggyőződhessék. Egyszer, kétszer, háromszor felel a diák s ha a balszerencse üldözi — rosszul, daczára annak, hogy esetleg tanult. S a rövid idő alatt e kevés feleletből állapítja meg az első harmadbeli osztályzatot a tanár, s ha az rossz, elfogult és bizalmatlan a diák iránt az egész esztendő folyamán, aminek ez aztán meg is issza a levét. S ezenfelül a diák, aki abban a hitben van, hogy tanul és tud, de ezt nem volt elég alkalma bebizonyítani, elkedvtelenedik s nem igazgatja az ambiczió, hogy a csorbát kiköszörülje. Mig ellenben, ha egy egész, illetve egy felesztendei tanulás és számos feleletek után alkot magának diákjáról a tanár véleményt, ez sokkal pozitivebb és igazságosabb, mint a három hónap alatt kialakult vélemény. Nagy morális megkönnyebülése ez a rendelet az ifjúságnak, mert egy Damökles karddal kevesebb lóg a feje felett. Wlassics legutóbbi rendelete az tova tünt ideált és minél jobban száradt a sirhantján a föld, minél több megpróbáltatás ütközött az életükbe, a két férfi annál ragyogóbbra festette az elhalt Etel asszony oltárát. Éjjel volt, városi éjjel, az utczákon ledéren zsibongó ember tömeg haladt, a magát kínáló sáros bűn repdeste körül őket, de ők mentek némán, szótlanul, mig nem az egyik utcza sarkon megálltak és betértek egy kávéházba. — Éjjeli kávéház és bánatos ember, festék és könny, csók és zokogás, a régi környezet, a sáros romantika ! Őszhaju ember tombolt a füstös helységben,. négy czigány állja körül a kik duhaj nótákat húznak, közbe lopva reátekintenek fürkésző zsebbeható nézéssel, mely fosztogatni akar. A mulató ember szép sötét szemei bágyadtan lecsukódnak de ajka a nótát zengi a régi keserves nótákat, melyekben vad, komor szilajság van a melyet ma már nem énekelnek. — Az őszinteség nótái voltak ezek, mert a magyar ember minden érzését, fájdalmát eltudja mondani dalban. Az öreg Báródi Pál meghökkenve néz a mulatóra a ki szilaj szúró szemeit mereven szegezi rá. Megismerték egymást a két férfi, a kik régen oly vad szenvedélylyel tudtak gyűlölni. — Az Etel emberei voltak piind a ketten, apró lábai elé rakták az érzésük minden kincsét és most a győztes kalapján sötét gyászos tátyol zokog a bánatról. Báródi Pál remegve szól: „Meghalt". A mulató arczán pokoli guny jelent meg. „Nem tudtad megtartani, kirepült a lelke, megsorvadt a teste, látod Báródi Pál, milyen gyenge a szerelem". Ugy-e jól bántál vele ? Vitted a karodban, gondoztad, ápoltad, mégis a földé lett. Látod, mi egy ember ! — Most jössz ide inni. állattá lenni mint én, nincs semmid mint ez az egy halál, a mely engem megnyugtat, boldogít. A mig élt és ajkát csókolta az ajkad a szerelmetek idején, akkor voltam én halott, egy piszkos halott, a kinek még a temetőben sincs helye. Elek már most, ember leszek újra, fekete ruhába öltözők, viszek neki rozmaring virágot, enyém is már, nem csak a tied. Feltámad majd, enyém lesz. újra választ, kiált őrjöngve és feláll az asztaltól mig a Keze vad erővel sujt az asztal márványára. Nem ugy Gara Ákos, kiált az öreg Báródi, nem lesz a tied, a szemét én zártam le, aranyvirágos selyembe testét én öltöztettem. enyém volt minden gondolata, a betegség nehéz óráin szerető szemével csak én rám tekintett, rád sohasem- gondolt. — Ősz volt már a haja, fehér szálak csillogtak mint a gyémánt, én mellettem őszült meg, nem volt köze hozzád. Beszélt fojtott hangon, majd diadalmas erővel magyarázta a jogát mely arany gyűrűvel, karika gyűrűvel adta örökre neki a gyász jussát. — Gara Akos rá néz a fiúra, a ki némán nézi az egész jelenetet megreszket a teste, aztán megenyhül a hangja, lágy lesz emberi gyengéd. Megszólal, sirás közt dadogva „Az Etel fia*. A fiu vadul rohant rá: „Ne vedd az ajkadra a szent asszony nevét, gyalázat helyén, bűnösség helyén. Gara Ákos csak néz rá, elszáll belőle minden a mi durva, a jó ember gyásza zokogo szavából: Menjetek el, aludni menjetek és ha látjátok az álomban, mondjátok meg neki, hogy valaki fenn vau, virraszt érte, iszik érte, meghal érte. Varga Gábor meg a lánya. A magasszállási uri porta, hatalmas dobpergés közt omlot! össze, a hideg földön kivül nem maradt Varga Gábornak mása mint a hatalmas termete, hosszú fekete szakája, meg husz éves csudás szemű sápadt Margit leánya. Pestre mentek, a hol annyi jó barátuk lakott. Kerestek hivatást, egy kicsit éheztek, mert mindenhonnét elküldték őket, végre aztán mert éhen veszni mégsem lehet, az apát magához vette egy temetkezési vállalat mert magas volt erös és sötét, a leányt meg magához vette egy bankár, mert szép volt, üde és szegény. Járták hát az