Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-08-02 / 31. szám

szívvel-lélekkel nem működnek a tervek megvalósításán. Igen magában a városi tanácsban számos oly férfin van, aki magarészéről mindent megtenne s akinek elegendő erélye és akarata lenne ezen reformokat végrehajtani, melyek városunknak vitális érdekeit képeznék. Fel is szólalnak ezek minden egyes alkalommal és felszólalásaik egy kis életet is kölcsönöznek a tanácskozásoknak, de javaslataik ad-akta tétetnek és ha Ímmel-ámmal tudomásul is veszik azo kat, érdemleges tárgyalás aía nem veszik s a „feledés fátyola" fedi őket. A szomszédos városok folyton emlegetik, hogy Pápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnánk, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredményleien erőlködéseinket. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotások és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újításoknak megtestesitésére hivatottakat. — Küzdünk is fáradhatatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolondá tennünk avval, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Nincs időnk a gondolkozásra. Tettre hiv a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pató Pál politikával s nem érezzük át a fontosságát a közmondásnak, hogy „szemesnek áll a világ" ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások keretébe kerülünk, mely nem a haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Igenis tisztelt városatyák, több érdeklődést kívánunk közügyeink iránt ! Pollaí^ek Frigyes. Vidéki kiállítások, Üdvözöljük Kassa és Zsolna városokat ! Üdvözöljük igaz magyar büszkeséggel és szeretettel. Az előbbit azért, hogy a Rákóczi emlékét régi falai között országos nemzeti kiállítással ünnepélte meg s oda irányította az egész ország hazafias lakosságának közfigyelmét; az utóbbit üdvözöljük azért a szép és nagyarányú kiállításért, mely tegnap nyitatotfc meg, s a melynek jelentősége sokkal nagyobb, mint egy helyi kiállítás. Ideje már, hogy megmozduljon a vidék. Mindenki a főváros felé tör, onnan várja mindenre a kezdeményező lépést, ounan kér a kezdeményezéshez módozatot és tanácsot, főés segédeszközt. A vidék ipara pang a főváros ipara mellett, épen ugy a vidék kereskedelme megszüli a főváros ke reskeúelmét. Baross trábor geniálitása meghozta nekünk az olcsó utazást és szervi összefüggésbe hozott bennünket a fővárossal s mi oda visszük pénzünket, oda megyünk ünnepelni, mulatni, kivett szabadságunkat is ott töltjük el. 8 annyira megszokjuk a zsibongó ideges arányú világvárost, hogy nem is tudunk ellenni idehaza nélküle. Nyakra főre hozatjuk a fővárosból az ott megjelenő sok jó és nem jó napilapot, azokkal rakjuk tele asztalainkat a küzködő és feladatát teljesítő helyi sajtó rovására, de onnau hozatunk mindent: bútort, ruhát, élelmiszert meg patikát is. Oda megyünk ma már orvosi, jogi tanácsért, ott helyezzük el felesleges tőkéinket, onnan vesszük kölcsöneinket házainkra s földjeinkre, ott vásárolunk részvényeket, még házasságot is oda megyünk kötni, mert a pe^ti házasság „előkelő". r Es nem vesszük észre, hogy mindez voltaképpen elitélése és ócsárlása önmagu iknak. Mintha mi vidékiek a főváros nélkül nem *is volnánk képesek józanul cselekedni. Pedig a vidéken is van sok hires orvos, sok kiváló jog tudós, sok becsületes kereskedő, megbízható iparos, jóhirü pénzintézet és egészséges vállalat. De hát mi ezeket nem szeretjük, mert húsúnkból való hus, vérünkből való vér. Sa mos tehát nem a fővárosnak amúgy is hatalmasan megnyilatkozó vonzó ereje, hanem első sorban mi vidékiek önmagunk vagyunk okai annak, hogy a mily arányban fejlődik a főváros, oly arányban fejlődik vissza a vidék s a vidék sok szép intelligens városa. Ezért üdvözöljük örömmel és lelkesedéssel Kassa és Zsolna városokat, mert bebizonyitották, hogy hatalmas és derekas munkával lehet érdekeset, szépet és maradandót alkotni anélkül, hogy az ország fővárosa rendezné azt. Vidéki kezek, vidéki erők és vidéki elmék kiválósága hozta létre e két országos jeriilt. Csupán a tragikus fináléba nem tudott belenyugodni. Elvégre c ifjú volt és szerelemre vágyott. — Oh, mert szerelem nélkül nélkül semmit sem ér az élet! — legalább igy mondja ezt egy könnyüvérii francia belletrista, kinek egyik novelláskötetét éppen a minap csente el Katinka az apa könyvtárából. A pikáns novellákból ugyan édes, kevesett ertett; de ez a sokatmondó axióma sajátszerüen megmaradt emlékezetében. Igen, Katinka feltétlenül szeretni vágyott, Magunk között el is árulhatjuk, hogy voltaképpen csak e célból szeretett bele a nyalka jogászfiuba. Egyébként neki a szerelemről sajátos fogalmai voltak. Egy elmaradhatatlan konvencziónak tartotta ő ezt, mely a tizenhat évvel épugy együtt jár, mint a félhosszu ruha. És most elébe kerül egy fajankó, egy üresfejü gyerkőcz, aki aki nem tudja, avagy nem akarja az ő szive mélyen nyugvó kincseket felismerni. Pedig mennyi reményt fűzött ő ehhez az ismeretséghez. Mikor neki Verhovay Andort, a biztos diadal reményében, hideg fejbólintással és bizonyos betanult pózzal üdvözölte őt. Ugy látszik azonban, hogy ugy a hideg fejbólintás, mint a nagylányos pózolás czélt, illetve hatást tévesztett, mert Andor gúnyosan tekintett el a feje felett és impertinens hangon e szavakkal nyujtá kezét: — Pá, kis baba! — mint ahogyan holmi kis iskoláslánynak szokták. Igazán szép volt tőle, hogy még a haját meg nem simogatta. Oh, mennyire lehűlt egyszerre Katinka! Még most is arcába szökik minden csepp vére, ha erre a borzasztó (!) intermezzóra gondol. Szőke fürtös fejét sóhajtva hajtja le a zongorára, szemeibe egy könycsepp lopódzik és ugy érzi, hogy egész Jegenyésen ; de sőt talán egész Magyarországon nincs az bánatának párja. E pillanatban erélyes kopogtatás hallatszik, s anélkül, hogy az engedély megadatnék, az ajtó felnyílik és egy elegáns karcsú ifjú lép be a szobába. Könnyed elegánciával nyújtja a leánynak a kezét, aki a meglepetestől lángbaborult arczczal viszonzá az ifjú üdvözlését. — Jó napot, Katinka ! Nincs itt a nagyságos asszony ? — Nincs, -- rebegé alig hallhatólag a leány. -— Tudja-e miért jöttem ? — Halvány sejtelmem sincs rólá. — Holnap kész lesz a regattám és elvinném kegyedet csolnakázni. — Ne mondja'?! Jaj beh jó lesz 1 — ujjongott önfeledten a leány. — De vájjon megengedi-e az édes mama'? — Ha maga kéri : feltétlenül. — Gondolja '? — Sőt, határozottan tudom. — Akkor menjünk az édes mamához. Az édes mama a kamarába volta befőtteivel bíbelődött. Katinka, mint egy hízelgő czicza duruzsolva simult hozzá és esengve kérte: — Engedj el, édes mamám ! — Hiszen tudod, hog}

7 a mademoiselle irtózik a víztől ; egyedül meg nem mehetsz. — Csak aztán vigyázzon édes Andor arra a huncut, pajkos leányra, — Nyugodt lehet nagyságos asszonyom. Katinka, mint egy szilaj csikó, boldogan tapsolva rohant ki, ugy hogy Andor alig győzte utolérni. Amint a kertben voltak, az ifjú hirtelen, váratlanul fordult a leányhoz. r — Es a jutalmam mi lesz a mulatságáért ? — Nem elég jutalom az önnek, — viszonzá dévajul a leány, — hogy egy délutánt velem tölthet. — Szó sincs róla. Azonban tudja, én valami reálisabb jutalom után vágyok. — Például ? — Például egy-két édes csókra. A leány, mint egy megriasztott őzike, alig tudott szóhoz jutni. — Uram! ... Ön ... ön visszaél egy védtelen nő helyzetével, — tört ki aztán Duse Eleonórát is megszégyenítő páthosszal. — Hahaha! — kaczagott az ifju. — Kegyed megdöbbentő hűséggel, de engedjen meg, nem alkalomszerűen idézi Ohnet-et. De meg, tudja én az egész ügyet üzletszerűen fogom fel. Én kegyednek szórakozást szerzek : illő tehát, hogy kegyed viszontszolgálatot tegyen nekem.