Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.
1903-05-31 / 22. szám
IIIB. évfolyam, Pápa, Í963< május 31, 22. szám, Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre G kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fii!. Pünkösd. Üdvözlégy várva várt ünnep, piros pünkösd napja ! Pünkösd ! Mennyi öröm, mennyi remény van e szóban ! A csüggedők, a hitüket vesztettek uj életre ébrednek, uj erőt nyernek pünkösd hirdetése által. Es méltán, mert e nap a természet megifjuhodásának napja, — mely a hitben, az égi tanokban való megnyugvást, a további küzdelmekhez szükséges erőt, kitartást hirdeti az emberiségnek. Itt vau a szép, virágos, piros pünkösd napja, mely csupa szeretetről beszél. Van-e szebb, nemesebb a földön, mint a szeretet ? Valami szelid, csendes érzés ez, mely a léleknek kellő nyugalmát biztosítja. A szeretet a természet alapja. Hol szeretet van, ott van értelem, bölcsesség, igazságosság; hol nincs szeretet, ott irigységet, gyűlöletet, kufár lelket találunk. Zsolozsma száll fel a magasba. Laptulajdonos és kiadó : A harangok mélységes bugása jelzi, hogy ünnep van ismét, fenkölt jelentőségű magasztos ünnep. A nap erősebben tüz le, életet árasztó bimbó fakasztó melegség terjed a verőfényes sugarak nyomába s a sötét borút, mit a tél fagyasztó lehellete hintett a világra, íme a tüzes nyelvek ünnepnapja végkép eloszlatá. Fény lett mindenütt a nyirkos sötétség helyébe, az életosztó szivet, lelket felüdítő világosság. Világosság, fény kell a társadalomnak is. A homály csak a rossz szellemeknek üdvös, mert elősegíti, hogy mélységes bűneiket elpalástolhassák az igazság szolgáltató hatalom előtt. Csak a zavarosban halászóknak kedves a homály, mert benne, könnyebb végrehajtani kisded játékaikat, melylyel a maguk existenciáját biztostiják ugyan, de véle száz meg száz szorgalmas, munkabíró embertársukat döntik a veszélybe a romlásba. A tiizes nyelvek allegóriája még H1RDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. mindig nem vesztette el a jelentőségét, sőt ma még aktuálisabb mint valaha. Tüzes lángnyelvekre van most is szükség, hogy leszálljaaak a magasból s megvalósítsák a sötétben tévelygő emberi társadalom elborult elméjét. Világosságra van most szükség, mikor a létfentartás nehéz kérdése még mindig elvakítja a küzködő társadalmat. A felekezeti kérdés, e középkori théma még mindig vezérszerepet játszik társadalmi életünkben. Még mindig gátló akadályt jképez minden téren a vallás különbözősége. Uton-ut. félen érezhetjük a szertehuzást, mely a különböző vallás felekezetűek között immár a végletekig feszültté tette a viszonyt. A visszavonás pedig gyengíti a társadalom erejét és soxia helyre nem hozható károkat okozhat hazánknak. A világon mindenütt a jövő nehéz kérdései foglalkoztatják a nagy elméket, mindenütt a megélhetés súlyos problémáinak megoldását tűzték -A- ^rC sw ^Lx A másnak ásott verem A jobbmódu leányok mind együtt voltak a falu „Kis Vigadó"-jában. Ezt a nevet az egyik leány apjának a háza viselte itt, még pedig azért, mert abban Öt év óta mindig van egy tekintélyes férjhezmenendő leány. Yigan ment a társalgás. Ropogós tréfák kerültek elő, melyek leginkább a. „falu daliá"-jatóí erednek, akit nem csak kedves tréfáiért, szép hangzású Békés Imre nevéért és tekintélyes reá váró vagyonáért becsülték sokra a leányok, hanem mert igazán nagyrabecsülhető jellemmel és szép testalkattal áldotta meg az Isten. Szinte harczoltak a leányok a vele való beszélgethotéséi't. Mindegyik előbb szeretett volna beszélni, s mindegyik irigy szemmel nézte a másikat, ha vele beszélt a „dalia". A ; > „dalia" azonban nem volt részrehajló. 0 mindegyikkel egyforma szívességgel és szeretetreméltósággal beszélt. A szive azonban, amint beszélték, csak a „Kis Vigadó" gazdájának a leányáért dobogott igazán, akiért pedig egy másik sziv is éppen olyan hévvel dobogott, vagy talán még nagyobbal, mint az övé. És az a szív jelen volt most is, még pedig a Tóth Pali keblében. 0 érte azonban már ketten se törtettek egyszerre a leányok közül, hiába volt kétszerannyi vagyonra kilátása, mint Békés Imrének. De meg is volt ennek az oka : ő se szép nem volt, se jó, sőt még a becsület korlátait s mindig szokta respektálni. A barátja pedig Török Pista, akivel egy test, egy lélek volt, mindig teljesen méltó volt hozzá. Most is együtt suttogtak. Bizonyára Békés ellen terveztek valamit. Az pedig nem ártott neki soha. Arról pedig, hogy miatta mellőzték őket a leányok, ö nem tehetett. Sohasem volt szándékában, hogy a falu leányait elbolonditsa. Éppen ellenkező szándékkal voltak vele szemben a falubeli leányok, akik ugyanis mind azon tölték a fejüket, mi módon lehetne maguknak meghódítani őt, a kedves „daliát". Jelenleg hatan ostromolták beszélgetésükkel és ö mindegyiknek tudott azért egy-két kedves szót juttatni. Majd teljesen belemelegedett a tréfába és csakúgy szórta őket jobbra, balra. A leányok igen jól mulattak az ártatlan, de mégis jó tréfákon. Azonban nem sokáig, mert egy közülök, aki szabad idejében mindig csak a meséket és rémregényeket szokta nagy élvezettel olvasni, félbeszakította a tréfás beszélgetést. — Azt mondta ugyanis — mivel erősen hitt a kísértetekben, hogy neki a bakter ma azt beszélte, hogy a faluban nemrég meghalt uzsorás. akinek sok ellensége volt életében, mivel sok embert megzsarolt, minden éjjel kijő a sírjából, és asir körül járkálva, tördeli a kezét. És —• mondá, meglehetősen bamba arczot vágva, — mindig pont tizenkét órakor. Majd, hogy a hatás nagyobb legyen, meg is borzongott, mintha - csak előtte látta volna a kísértetet. A hatás meg is lett. Egyszerre elnémult a vidám nevetés ós valamennyi leány kérdőleg nézett a sápadtarczu leányra, aki erre teljes diadalérzettel nézett körül a társaságban. Azonban nem sokáig élvezhette a diadalt, mert Békés Imre, kis szünet után az mondta neki: — Mivel még eddig se olyan embert nem láttam, aki be tudta volna bizonyítani, hogy kísértetet látott; se kísértettel nem volt szerencsém találkozni, én ezt a mesét nem hiszem. Es azt hiszem, más se hiszi. Az a bakter bizonyára tréfált. Különben a józan okosság maga is világosan megmondja, hogy kisértet csak a mesékben lehet, amiket Julis oly gyakran szokott olvasgatni. — Na hát az tiszta igaz, — vágott közbe Bokor Julis egy másik leánynyal. — Én is hallottam már erről a naponkban, — mondták mások is, vagy hárman. — Ugyan, ugyan, — csóválta meg a fejét a „dalia", hát hogy hihettek ilyesmit ? — Hogy V 1— csodálkoztak borzongva a leányok. — Nagyon egyszerűen. Hiszen ez nem lehetetlenség. — Ha-ha-ha! — nevetett erre a „dalia", —• ez már mégis csak sok ! Ennyire hinni a mesékben! . . . Ezt nem hittem volna soha.
