Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.
1903-04-05 / 14. szám
2. PÁPAI KÖZLÖNY 1,9<>3. április 5. tani. Jelenlegi tervünk, melylyel niint halljuk tnár az intézet igazgatósága is foglalkozott, eloszlatná ezen felhangzott panaszokat és mint mondani szokás egy csapással két legyet fognánk. Meg volna oldva a városház kibővítése kérdése és a pápai takarékpénztár által létesítendő monumentális épület felépítése. A megoldást a következőkép kontempláljuk. A pápai takarékpénztár háza — mint szomszédos épülete a városházának, átengedtetnék bizonyos v összegért Pápa városának és a takarékpénztár igazgatósága egy más helyen telket vásárolna — mondjuk ahol jelenleg a Neubauer vaskereskedése van — és ott egy az intézethez méltó monumentális épülettel gazdagítaná városunkat. Ezen tervvel mint halljuk már foglalkozott az igazgatóság, de hogy miért maradt csak terv, azt valóban nem tudjuk megérteni és ép ezen körülmény tette kötelességünkké, hogy ezen városház kibővítése kérdését újra napirendre tegyük és a terv megvalósítását forcirozzuk. A pápai takarékpénztár igazgatósága tudtunkkal sohrsem zárkozott el a haladás eszméjétől és ha városunk fejlődéséről van szó nem lehet szűkkeblű és reméljük is, hogy foglalkozni fog ezen eszmével újólag és fognak is egy modus vivendit találni arra, hogy a városháza kibővítése kérdését egy újonnan felépítendő épület tervével megvalósítsák. Az általános közérzületnek vé| lünk kifejezést adni, midőn az igaz1 gatóságnak és mindenkinek, kik ezen üdvös eszme létrehozását elősegítik, már jó eleve a legnagyobb elismeréssel adózunk. Mert tény az, hogy első sorban a pápai takarékpénztár van hivatva, több ily elhangolt kérdést magáévá tenni és a hanyatló vállalkozási szellemet városunkban fejleszteni. Egyelőre nincs mit mondanunk e kérdésben, de reméljük, hogy Pápa város hatósága, tervünket megsziveli és a fentifogó tervet megbeszélés tárgyáva fogja tenni a pápai takarékpénztár igazgatóságával Városunk érdeke határozottan követeli, hogy a városháza kibővítessék és annak érdekében a szükséges lépések a legrövidebb idő alatt megtétessenek. Itt van az alkalom erre, tessék foglalkozni ezzel az üdvös eszmével. Legyen vége már annak a közönyös indolenciának, amely haladásunk kerékkötője, lássuk be, hogy a szükség, a jövő tettre köteleznek minden polgárt városunk haladására és fejlődésére. Pollat^ek Frigyes. Utazási ösztöndíjak a kamaránál. Három külföldi tanulmányútra szánt ösztöndíjra hirdet pályázatot a győri kereskedelmi és iparkamara. Alább közöljük a részletes pályázati feltételeket mindegyikre vonatkozólag, mert a közérdeknek vélünk szolgálatot tenni, midőn azokat ismertetve, minden érdekeltnek módoi kívánunk nyújtani, hogy a pályázati): n részt vegyen. Ezúttal gondoskodás történt arról, hogy az ösztöndíjakat ugy a kereskedelmi, mint az ipari szakban működő törekvő fiatal emberek számára lehessen kiadni s hogy az ipari működés terén előretörj ambíció ugy a magasabb kiképzés, mint a kisipari munka jogcíme alatt érvér nyesülhessen. Óhajtandó volna, ha e pályázatokban a gyakorlati célt szem előtt tartó s feladatuk magaslatán álló egyének vennének részt s külföldi tapasztalataikat és ismereteiket majdan itthon hasznosítanák. Az utazási ösztöndíjak egyébként a következők : A pesti magyar kereskedelmi bank által alapított ösztöndijak közül az egyik 1350 koronávál oly ifjúnak fog kiadatni, aki valamely hazai kereskedelmi akadémiát, vagy felső kereskedelmi iskolát kiváló sikerrel végzett; a másik 1350 kor. ösztöndij elnyeréseért pedig oly iparosok folyamodhatnak, kik a budapesti vagy a kassai állami felső ipariskolát jó sikerrel végezték. Mindkét ösztöndíj elnyerése iránt beadott folyamodványhoz az iskolai végbizonyítvány csatolandó s megjelölendő az a speciális ismeret, melynek elsajátítása, vagy tovább tanulmányozása végett az illető e tanulmányutat megtenni szándékozik. . Pelemlitendők a folyamodónak esetleges szak munkálatai az illető ismeretkörben, valamint a nyelvismeDe hát miért? Hogy lássam a rózsát teljesen kinyílni és szívjam keblembe bódító illatát, hogy azután sohase tudjak elválni tőle. • Ó' most f.érzem, mi voltál nekem első szerelmem ! Édes ifjú álom, melynek csak 'boldogságára emlékezem. S tudom, hogy boldog voltam Margit közelében,' mert szerettem. Szerettem azzal az őrült, ábrándos szerelemmel, a minőt a szjv csak •gyszer érezhet életében. S ha a sziv igazán szeret, nem tudja boldog érzetét magába fojtani, gátat tör és modot talál, hogy közölje valakivel. Csoda-e tehát, ha Margit előtt nem tudtam eltitkolni szivem mélységes szeretetét? Ha felfedtem előtte, szerelmét kívánván szerelmemert? .A véletlen munkája volt ez. Pár édes perez, melynek boldogító édes érzete vonzó emlékképen szivembe maradt. Elmondom ezt is. Margit, mióta oly édes, érző szavakkal marasztalt, azóta egészen megváltozott. Az örökké vig leány, a ki még a legkisebb dolognak is szívből tudott örülni, mélává, elgondolkodóvá lett. Nem hallatszott már ajkáról annyiszor a pajzán nevetés hangja. Nem tudott gyönyörködve ránézni virágaira. Nem tudta fölviditani környezőit. Csak a magányt kereste. Csak egyedül óhajtott mindig lenni. Csak magával akart mindig foglalkozni. Olyan kietlen, olyan rideg lett körüle minden, mintha szemfődöt teritettek volna mindenre. Olyan érzékeny lett, hogy a legkisebb érintésre is könybelábadtakszemei. Ha kérdezték, miért szomorú, mi bántja, miért nem tud örülni, mosolyogni próbált, kitérő választ adott. Hanem az a mosoly is olyan bágyatag volt, szavai is hihetetlenül csengtek, mintha maga se hinne bennök; mintha szeretne könnyebbülést szereeni; mintha zokogva szeretné elmondani, elpanaszolni kis szivének egyedüli bánatát. De várt, csak várt. Nem szólt senkinek. Hiába kutattunk szomorúsága után. Egyszer a véletlen mégis világot gyújtott fejemben. Egy nyári délután Margit elmerengve ült kis virágos kertjében. Koszorút kötött. Észrevétlenül közeledtem hozzá. Csak néztem, csak néztem szép arcát. Csak néztem a szomorút, mint temetkezik. Egyszer csak nem láttam semmit. Egyszer csak nem láttam semmit. Egyszer csak éreztem, hogy valami elfogja a szivemet, valami ugy szorítja a torkomat. Előbbre léptem. A kavics megcsikordult lábam alatt. Ettől ő is, én is megrezzentünk. Margit ijedten dugta ampir-köténye alá a koszorút. Mindegy volt úgyis. Megláttam már azt. Könnyes szemekkel nézett rám. fín pedig szeretettel, gyöngéden megfogtam a kezét.. — Mi baja, kis madaram? Mi bántja? — Senki semmi! — susogta alig halhatóan és félően vonta kebelén kötényét. Nem kerülte ki figyelmemet ez a gyanús mozdulat. — Tán ott fáj valami abban a kicsi kis szívben? Mondja, Margit, mondja meg nekem ! Lássa, én ugy szerettem magát mindig, ugy szeretném most is megvigasz talni, mert ugy bánt, ugy faj, ha magát szomorúnak látom, magát, kis madaram. A leány nem szólt. Melléje ültem. Ölembe fogtam puha kis kezét. Lágyan megczirógattam azt és édes, beczéző hangon kérdeztem: ? Kis madaram, miért nem szól? Hát olyan nagyon bántja, ha - kérdezi valaki ? Pedig higy'je el, magát ugy szereti mindenki. Margit tagadólag rázta fejét. — Atyus, anyám, kis öcsikéim, a gyerekek is szeretnek; de mit ér ez. ha az nem szeret, a kit én szeretek és ugy nem szeret, mint a hogyan én szeretem. — Ki mondta ezt magának ? — Ki mondta ? Mintha nem tudná ? Ez itt, a melyik ugy fáj! — szólt könnyezve és a szivére mutatott. — Ne fájón hát. Én meg tudom gyógyítani ! — mondtam mosolyogva. — Maga ? ! . . . Nem lehesen az, én tudom ... — szólt Margit szomorú, csüggeteg hangon. — S ha mégis ? Ki lenne akkor boldog ? — Mind, mind ha igaz lenne. De én tudom, hogy nem lehet az. Erre meg fogtam Margit kezét, szemébe néztem, azokba a szép szemekbe és meggyőző hangon ezt mondtam :
