Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-04-05 / 14. szám

Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fiiJ. Laptulajdonos és kiadó : HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Magszivelendö eszme. Senki sem tagadhatja, hogy alig van vidéki város, mely olyan rohamosan haladna a korral, mint Pápa városa. Nálunk utóbbi időben minden üdvös ügyet lelkesen felkarolnak ugy a város atyái, mint annak számottevő polgárai. És ez nem a szülőváros iránti rajongás és szeretet mondatja tollúnkba, mert elismert tény, hogy Pápa városa utóbbi időben minden lehető anyagi áldozatot nem kiméi arra, hogy a modern városokkal a haladás terén kövesse. Igaz, hogy még vannak egyes szépészeti hiányok és leginkább a világítás maradisága az, mely gyors reformálásra vár, de a közel jövőben már ezek is megoldást nyernek, mi után tudvalevőleg az intéző körök most azon buzgólkodnak, hogy villamos világítással diszitse sötét utcáinkat. Mostanában a városház kibővítése foglalkoztatja a város intéző férfi ait. Ez a kérdés már nagyon a körmünkre égett, mert az impozáns városház mintegy kiáltó jele aunak, hogy milyen műveltségi fokon áll a város társadalma. A közigazgatás kiI induló poníja a városház és azért méltán büszke Győr város az ő nagy szabású uj városházára. Mi nem tehetjük azt, hogy olyan nagy áldozattal építsünk egy uj városházát, de igenis kötelességünk az, hogy a meglevő és szűknek, kényelmetlennek bizonyult városházunkat kibővitsük. A mostani varosháza épülete nem felelhet meg feladatának. Deték polgármesterünk első sorban, már hónapok óta töprenkedik, hogy miként lehet az égető kérdést megoldani. Már pedig ez égető kérdés. Tessék csak benézni a városi adópénztái Helyiségébe azt kell tapasztalnunk, hogy a városi közpénztár helyiségei olyan ósdiak és kényelmetlenek, hogy a városháza kibővítése már csak hónapok kérdése lehet, nemcsak kényelmi, de egészségi szempontból is, ugy a hivatalnoki karra, mint a közönségre nézve. Városházunk kibővítésére több ( tervvel foglalkoztak már. Szó volt egy második emelet építéséről, ugyszinte hangoztatva lett, hogy a vá rosháza háta mögött levő házat hajlandó a tulajdonos átengedni, de mindezen tervek ugy látszik dugába dőltek és marad a régi tiirhetlen állapot a városházánál. Ezen türhetlen állapot késztet újólag ezen kérdést felszínre hozni és egy üdvös tervet a városi hatóság íigyeimébe ajánlani, mely terv véleményünk szerint realizálható lenne és ezzel nemcsak a városházunk kibővítése kérdését, de egyszersmind egy ujabb monumentális épület nyerését eredményezné. Általánosan elfogadott nézet az, hogy a pápai takarékpénztár jelenlegi helyiségei szűkeknek bizonyulI nak és nem felelnek meg azon köj vetelményeknek, melyek ezen intézet | presztízsét vannak hivatva előmozdiAK /X J\ rc^e.j )<Z £ lő ff A lemenő nap bucsusugarai rezegnek be szobámnak nyitott ablakain. Az ég fényes királyánál utolsó mosolygásai reávetik ingerkedő sugaraikat az asztalon heverő két arczképre. Mintha mondani akarnák: Nézd, nézd ezt a gyönyörű leányalakot, telj be nézésével, hisz te már őt látni ebben az életben nem fogod. S igazuk van. Mert az a másik kép azt ábrázolja, a ki utamba jött, a ki letépte a rózsát, melyet én ápoltam, ón vettem körül szivemnak legmélyebb szeretetével. Elnézem a képeket külön, majd egymás mellé helyezve. Nézem és lelkem előtt elvonulnak a múltnak édes képei és viszik lelkemet az egyszer átélt uton, hogy érezzem újból azokat az égő érzelmeket, a miket már egyszer átéreztem. Szivem a véghetetlen örömből a kinos fájdalomba vész. Sírni szeretnék, de könnyeim nincsenek; átok jönne ajkamra, de a megbocsátás elfojtja a kesergő sziv gyülölségét, a mint a kezembe levő diszes lapról ezeket olvasom: Nagy Ferenez és Solymossy Margit jegyesek. * Husz éves voltam, a mikor kezemben a tanítói oklevéllel az intézet falait otthagytam és mentem hozzájuk. Az ifjúság édes iposolya lengett arezomon, szivemben a gondtalan érz. lem, a mely nem éveket, hanem csak napokat számol. Őt neveltem, ő volt a tanítványom. Szép leány, kis angyal, a kit oktatnom égi élvezet volt. Naiv kedélye, kedves bőbeszédűsége, okos fejtegetései elragadták lelkemet, úgyannyira, hogy nem is magamnak, hanem ő neki éltem. Teljes szívvel-lélekkel igyekeztem megfelelni nevelői hivatásomnak és annak a bizalomnak. a mit a gyermek szülói belém helyeztek. Igyekeztem, fáradozásom nem is veszett kárba. A rózsa, melyet a kertész gondos keze ápolva ápol, nem adhat szebb és nagyobb örömet gondozójának, mint a mit az a leány adott énnekem. Az évek gyorsan muló szárnyain szépen fejlődött szive, lelke. Alig vettem észre, hogy a gyermekleányból serdűlő hajadon lett, De az a vonzalom, mely a gyermek szivéből felém irányult, az évek multán se változott. Margit, mint gyermekkorában, most is csak „bácsinak" hívott, kedveskedéseivel se hagyott alább, sőt ezek az örömszerzések már a tudatos apró örömök voltak, a melyek az életet kedvessé teszik. Mert ne higyjlik, hogy csak a nagy öröm tesz boldoggá. Sokkal édesebbek és maradandóbbak azok, melyek váratlanul és látszólag gyengéden érintenek, hisz ezek az utóbbiak az életnek a füszerezői. Végtelenül boldog voltam Solymossy éknál, hisz az évek hosszú során kiegészítő tagja voltara Solymossy éknál, hisz az évek hosszú során kiegészítő tagja voltam a családnak. Együtt éreztek velem és viszont. Lelkemben bohó álomképen sokszor megvetődött: vajha a „kis menyasszonyom"-mai, mint a hogy én Margitot neveztem, örökké együtt, lehetnék. Alom volt, hogy is teljesedett volna!? Félve vettem észre, hogy nevelési miszióm ma-holnap véget ér. Mit keresnék tovabbra is ott? S mégis némi-nemit keserűség fogott el, mikor eljött a búcsúzás órája. Hiába igyekeztem mosolygó arczot csinálni: az elfojtott fájdalom élénken látszott arcomon, érezett hangom rezgésén át, ugyanynyira, hogy a kiktül megelégedve kellett volna távoznom, azoknak szivébe fájó érzelmeket csepegtettem. Margit azonban nem engedett mennem — Ügy-e édes bácsi, nem szívesen megy el tőlünk? — monda fátyolozott hangon. — Ugy-e, hn én kérem, akkor továbbra is nálunk marad? Apám megengedi ezt. Mily édes balzsam volt ez a néhány szó! Ha „ő" kéri! Hát kell e még ezt kérdezni is? Nem, mert a válás tálé lett volna a legnehezebb, tőle, a ki annyira a szívemhez nőtt. Félve rebegtem köszönetet és továbbra is maradtam.