Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-03-23 / 12. szám

ezzel szemben esetleg egyik másik egyén törekvése meg nem váltóztathatná, vájjon érdemes volna-e valamely pályán kellő tudással, állandóan és kitartóan, szorgalommal buzgón dolgozni, ha ezen érdemekkel szemben csak az volna a döntő és győző ok, hogy valaki más jelölt régi tisztviselő és hogy utánna sokan szeretnének előbbre menni a központban, habár egeiknek másiknak még nem volna is rá kellő érdeme vagy szolgálata. Egy szó mint száz, az ellen tiltakozunk, hogy a közszolgálatnak rovására nem szolgált dolgok valamely pályázónál fölhozassanak, és ugyan ekkor a közszolgálat rovására szolgált fogyatkozások pedig más pályá-* zóknál agyonhallgattassanak. Soraink irása közben jutott kezeinkhez a devecseri járás több megyebizottsági tagjának a föbirói állás betöltése tárgyában tanúsított értekezletéről felvett jegyzőkönyv és hozzácsatolt felhivás, hogy a vármegye többi járása és a központ pártolja Szabó János devecseri szolgabírónak a főbírói állásra történt kijelölését. A jegyzőkönyv figyelmes átolvasása mindenkit meggyőzhet arról, hogy Szabó János jelölése nem olyan nagyon egyhangú lelkesedéssel történhetett, mint az irva van. De mondjuk, hogy az értekezleti tagok: nagytöbbsége lelkesedett is, a kisebbség pedig nem tiltakozott, abban bizonyosak vagyunk, hogy a tisztújító megyei gyűlés idején, a devecseri járás többsége, hódolni fog az igazság és méltányosság -követelményei előtt, hogy a mikor a vármegyének ' vannak kellő szolgálati gyakorlattal és képzettséggel bíró tisztviselői a pályázók között, akkor nem fogja robirói állásra megválasztani azon még nagyon fiatal szolgabírót, aki ha előmenetelre idővel jogosulttá válik is, de ma még arra még sem oda való, hogy egy járás főbírája közigazgatási vezére legyen, mert az a véletlen, hogy az elhunyt főbiró oldala mellett ö volt a szolgabi ró, s hogy a rövid időn bekövetkező tisztújításig méltatlannak nem tartatott arra, hogy ideiglenesen helyettes legyen, az a körülmény semmikép sem indok arra, hogy a vármegye központja és többi járásai az érdemesebb tisztviselők mindegyikét mellőzzék, a devecseri járásban egy valósággal keresztül erőltetett és a mint tudjuk az elhunyt főbiró iránt általánosan érzett kegyeletes érzéssel összekötött kijelöles miatt senki más jelölése szóba se jöhessen. A devecseri járás kijelölő értekezletére s az általa kibocsátott felhívásra ez a mi hírlapírói véleményünk. Vigyázzunk a vigécekre! Hazafias és életrevaló törvényt hozott a mult évben a magyar országgyűlés a magyar iparosok és kereskedők érdekeinek védelmére, mely fontos nemcsak a helyi ipar és kereskedelem, hanem általában a hazai érdekek szempontjából. Élelmes és mindent felfaló osztrák szomszédaink az úgynevezett ,,idények kezdetén" egész csomó utazó ügynököt zúdítottak ránk, kik aztán itt nagy reklámokkal, sokszor erőszakoskodással osztrák kereskedőknek és iparosoknak árucikkeire megrendeléseket gyűjtöttek, azokkal elárasztották az országot, s a szép hasznot zsebrevágva, a magyar iparosok és kereskedők megkárosításával tértek vissza nagy dobot ütő osztrák cégeikhez. Ennek az állapotnak törvényhozásilag kellett véget vetni, tehát mintegy a végszükség állapota hozta létre a megrendelések gyűjtését tiltó törvényt. Kétségtelen, hogy a törvénynek megvan a kívánt hatása, mert annak életbe léptetése óta nem tolakodnak annyira nyakunkra vagy legalább is óvatossabbak a külföldi cégek vigécei. L)e azért ma is titokban még nagy buzgalommal keresnek fel bennünket a külföldi cégek s nemcsak az általánosan pangó ipari és kereskedelmi viszonyok, de az áruforgalmi tapasztalatok is bizonyítják, hogy a megrendelések gyűjtése ma is olyan pénzügyi eredménnyel folyik a külfö'di cégek javára, inint a tiltó törvény életbelépése előtt. Ki ennek az oka ? —- Senki más, mint maga a magyar közönség, mely csak a száján hordja a magyar iparpártolás kötelességét, de ha szüksége van bármi áru- vagy luxus-cikkre, azért azt a külföldön rendeli meg. A megrendelések gyűjtését tiltó volt . . . neked ... az anyának ... a Gyuri fiad anyjának ... Az a megtántorithatlan „eredendő erényed" elhitette veled, hogy miután fiad van, már te mindenki szemében csak anya vagy . . . pedig nekem csak most látszottál igazi, felséges, tökéletes szép asszonynak, amilyenre még a forró olasz ég sem ragyogott. Telt, puha, hajlékony, karcsú, ingerlő asszony. — Elég, — vágott közbe a mindjobban megrémült asszony s olyan télve vert a szive, mint a váratlanul kalitkába került kis madárnak. Pár pillanatig néma csend volt, mialatt az asszony erőt igyekezett gyűjteni heves ostromlója végkirohanásának visszaverésére, aztán némileg visszanyerve önuralmát, folytatta : Kívánságod szerint végighallgattalak, de most elég legyen, arra kérlek. Végre pedig ismételd ígéretedet, hogy soha többet e tárgyat nem érinted ! — kérte esdekelve de még mindig magasfoku nyugtalansággal hangjában, sőt halkan kiejtett szavai önmaga előtt is olyformán tűntek fel, mint a kis madár hiábavaló kínos vergődése az erős, kíméletlen kezekben, mikor tudja, hogy nem egykönnyen küzdi le azt a tehetetlensége ellen irányított nyers erőt. — Esküszöm, hogy soha többet e tárgyat nem érintem, ha csak egyszer, először és utoljára megengeded, hogy ajkon csókoljalak. — Előbb esküdj meg, hogy soha többet .. . sürgette a nő, mert érezte, hogy már egészen az örvény közelébe ért, csak egy vékony hajladozó ág tartja és lebukik. — Mondd, megengeded? — ismételte a festő és már az utolsó szótagot a nő ajkára lehelte. Az ebéblőterem ajtaján benyitott a férj Gyurival. — Papa, te is megéheztél ? — kérdezte naiy kíváncsisággal a szőkefürtü apróság, — én nagyon éhes vagyok. Az asszony, mint egy hipnotikus ébredő, dermedten rázkódott össze s öntudatlan erővel lökte el a festőt, aki szenvedélyes csókokkal borította édes kis arczát, ajkát. Ott állt az ura leszegzett lábakkal az ajtó előtt, kis fiát kézenfogva és meredten hitetlenül bámult a kandallófénytől körülsugárzott képre. — Jaj, papa, ne szorítsd ugy a kezemet, fáj ! — csacsogott a gyermek édes tiszta hangon. — Mama, anyuskám ! — kialtotta azután szeretettel és szaladni akart az anyjához, de mielőtt kezecskéjét kiszabadíthatta volna apja görcsösen szorító ujjai közül, az mogorván, gyöngédtelenül kilóditotta az oldalszobába. — Eredj, fiam, — hörögte tompa, rekedtes hangon, — igen hamar volna megismerned a bűnt, a mocskot. Aztán szilárd léptekkel mérte végig a szobát. Végre megállt s dörögve megszólalt. — Öcsém ! Szobámban megtalálsz. — Beszélünk együtt! Az asszonyt egy szavára sem méltatta, kiment. . . . Senkisem tudott róla, ugy történt meg a párbaj hajnalban a kertben. Még a cselédség sem sejtette. A férj nem akarta jól ismert nevét felesége bűnének dobraütésévei a pletyka szárnyaira ereszteni, — de öescse szennyfoltját sem mutogathatta, annak büntetéseül a világ előtt — ugyanez okból. A festő nehéz sebet kapott a vállára, — a férjnek elég fekélyes seb gennyedt a lelkén. Mennyivel jobban esett volna lelkének és testének, ha azt a semmiházit jól elnáspágolhatta volna, de erre nem volt benne elég parasztvirtus, hanem lovagias párbaj verekedésben szembeállni Í?Z öcscsével okvetlen akart, hogy a vérét hűtse. Megölni — nem volt elég vérengző hajlam benne, de nagyon büntetni elég éles volt a kardja. Párbajsegédekül legmegbízhatóbb embereit hívta fel, kik közül az egyik orvos ápolta a sebesültet a kerti hátulsó lakásban. A festőnek — ugy látszott — volt egy kis megtért becsületérzése, vagy nem volt egy csepp gyakorlottsága sem a vívásban, de bátyját nem sebezte meg. Az asszony öntudatlanul, lázban feküdt. Hogy mi fog történni ? Azt senkisem tudta, a férj sem, ő legkevésbbé ... Annyit tudott, hogy feleségétől válni nem fog, mert ezzel szintén saját nevének sötét foltját tárná az ilyesmin mohón kapkodó világ karmai közé. Leghelyesebbnek látta az asszonyt hazaküldeni egyelőre szülőihez, igen, egyelőre, ideiglenesen, látogatóba. De a fiát nem engedi vele, ez itt marad Mira nénivel, — mert még a bűnbacillusok őt is befertőznék. 0, aki eddig annyira tisztelte, imádta a feleségét, teljes bizalmat hetyezett belé^