Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-02-09 / 6. szám

Cselédügyünk rendezése, A mai nap érvényben levő cselédtörvény, a gazda és cseléd közt felmerülő nagyobb kérdéseket megoldja. Mindkét félnek jogát és kötelességek be nem tartására nézve is megtorló büntetést szab, de ezen törvényben nincs téve intézkedés arra, hogy a kötelezettségek megtartására mindkét fél szorítható is legyen. Innen van aztán, hogy a cselédtörvényt sem a gazda, sem a cseléd nem tartja meg. A körülményeket mérlegelve, be kell látnunk, hogy magukban a cselédeket tartó gazdákban van a legnagyobb hiba ; mert mi magunk adunk cselédeinknek nagy, korlátlan szabadságot, mi magunk nézzük el minden, a törvény, a jó erkölcs és a kötelező jó szokásokkal ellenkező tényeit. Szerény véleményünk pedig az, hegy mindenki tartsa cselédét szigorúan, de egyúttal vele szembe legyen méltányos és mint gondos családapa őrködjék felette, azonban a szükséghez képest kellő szigort is alkalmazzon, akkor majd lesznek jó cselédeink, de addig nem. A többi közt nagy kötelezettséget ró a törvény a gazdára, a mikor a szolgálatában álló cselédnek, ha az saját és a gazda hibáján kivül betegszik meg, gyógyításáról, ápolásáról s teljes ellátásáról tartozik gondoskodni. — Ki állapítja már most azt meg, ha a cseléd például tüdőgyuladást kap, az saját, vagy gazdája hibájának ered ménye-e vagy sem ? Tudunk reá esetet, hogy a közkórházba szülés végett be ment cseléd után ápolás, gyógyítás és ellátás czimén a gazdára lett hárítva a fizetési kötelezettség, pedig bizonyos, hogy ezen adott esetben a cseléd maga volt a hibás 1 A cseléd azon munkát, a melyre szegődött pontosan teljesíteni tartozik, köteles magát a házirendhez tartani, a gazda jóváhagyása nélkül kimennie, maradnia, látogatást általában elfogadnia, valakit éjszakára befogadnia stb* nem szabad. A hatóság a megszegő ellen kényszer rendszabályokat alkalmazhat. Ez igaz. Azonban nem tudunk esetet, hogy a hatóságnál panaszt tett volna csak egy háziasszony is, mert cselédje nem engedelmes, soká kimarad, tilalma ellenére látogatót fogad, sőt a látegató be nem számitható állapotban garázdálkodva, majd az egész háznépet ki verte ; de olyanról van tudomásunk a ki míg azt is elhallgatja, — jó hírét féltve, — ha a cselédje meglopta. A cselédkönyvet szépen kitöltve bocsátja útjára, — gondolván — vesződjék vele más is! —- Ennek nem szabadna megtörténni, az ilyen eljárás a cselédet meg nem javítja, sőt rosszabbá teheti csak. Szükségét látjuk tehát, hogy alkottassék ; belső vagyis házi cselédrendtartásról egy városi szabályrendelet és ezzel egyidejűleg a városnál rendszeresített egy cselédszerző intéi zet. — Kell. hogy a helyét odahagyó cseléd a városnál azonnal jelentkezzék, jelentse be, hogy hol fóg tartózkodni, azonképen igy a gazda is bejelentse cselédje távozását, valamint " azt is, hogy uj cselédet fogad. Ezen mód által azután a városi hatóság mindenkor tudni fogja, hogy vül a nagy tömeg néz, hallgat és hajlong. A fontos kérdések iránt se érzéke se tárgyalási képessége. S a korifeusok azt hiszik, hogy minden szavuk kincset ér, ténykedésük szent és sérthetetlen. Utóbb már olybá fajultak az ügyek, hogy egy két „nagyság" kezd ijesztő módon a nyakunkra nőni. Tisztelés, becsülés ezeknek az uraknak, hanem mindennek van határa. Elhisszük, hogy jóhiszeműség vezeti őket ténykedésükben, hanem ha továbbra is igy haladunk, akkor az egyeduralom veszedelmes kforszaka fog beállani s attól egyhamar nem szabadulhatunk. Ezen az állapoton a jól felfogott közügy érdekében változtatnunk kell. A radikális orvosság természetes a városi képviselő-testület teljes reorganizálása lenne. Meg kell tisztítani ezt a diszes testületet az oda nem való elemektől. Erről ugyan még most — kissé távol a választás idejétől — szólni korai, de azért már is lehet gondolkozni felette. A városi közgyűlések utóbbi idétlen születésü határozatai arról tanúskodnak, hogy veszedelmes betegségcsirái kezdenek befészkelődni közéletünkbe. Első sorban tehát a kertészeket kell észre téríteni, kik a betegség magvát hintegetik. Nyissa fel a szemét a képviselő-testület érdemes része, lássa meg a bajt s hallgatassa el az álprófétákat. állit oly határozottan, — szólt Czézár nyugodtan. — Nagyon későn érkezem a színházba — mormogá nyugtalanul a grófnő. — Még nincs kilencz óra. Nagyon is korán van 1 A ki kétszeres ós háromszoros márkinő, mint kegyed, nem mehet ily kólán színházba. Én nem merészelném kegyegyet elkísérni. — Örömet találna ön abban, ha engem elkísérne ? — E kérdésnél a grófnő szemei valóságos hiúságot szikráztak. — Kimondhatatlan örömet 1 —suttogá Czézár elértve a grófnő kegyetlen gondolatmenetét. — Minden szánalommoraj ellenére grófnő, melyet az ön kedves földszintjén okoznék 1 Biztosan tudom — és itt hangja megrezgett a haragtól, — hogy szánnak engem. A grófné előbb nem felelt, azután kevés vártatva kérdé Czézárt : — Volt-e ön a Della Mana által adott bálon ? — Voltam. — ön ott hiába várt reám, — szólt a grófné, kecsesen játszva legyezőjével. — Hasztalanul vártam. — Azt üzentem, hogy beteg vagyok. Nem tette ez önt komolylyá, gondolkodóvá szomorúvá ? Pedig ez nem volt igaz. Párisból érkezett ruhám ízléstelen remekmi volt. — A ma esti öltözéke pedig kiállhatatlan. —• Annak találja ? Pedig önnek előszeretettel kellene viseltetnie az élénk szinü: virágok iráni. Lépten-nyomon nem-e a szeretetről, szenvedélyről prédikál ön ? — De nem hamis, csináltról, mint a virágai, grófnő, mint a szallngjain a hamis szinek, vagy legyezőjén a hamis türöknő. — mint a milyen kegyed is. — Éh, szólt a grófné és hirtelen megfordult. — Bocsánat, mondá Czézár. Tévedtem. A fejem zug. Oly erős illat van itt, hogy bántólag hat reám. — Brávó 1 ez helyes, mondá a grófnő? szép fejével bólintva s a legyezőt könnyedén mozgatva. — Tévedtem, kegyed nem oly hamis ! Nagyon kegyes. Nem ígért nekem semmit ós nem is tartott meg semmit. Az első látásból ítélem meg kegyedet. — Változatlan maradt. Szerencsét kívánok ! Van jelleme Laura grófnő, közömbösség a jelleme, az érzéketlenség, lia akarjuk, vegyítve jókora hiúsággal. Szép jellem, valóban csodálom kegyedet! — Gondolja ön, hogy Realps Terézia nőül megy Mario unokatestvéréhez ? — kérdé a grófnő némi unalmat árulva el. — Ugy látszik, hogy ez a házasság kegyedet jobban érdekli, mint az én összefüggésnélküli bókjaim 1 Jobb volna, ha színházba menne, grófnő. — Köszönöm, itthon is maradhatok. Ha akar, itt maradhat ön éjfélig. — Én itt szórakozom 1 — Mi birná kegyedet sírásra fakasztani, Laura grófnő ? — Ön nevemen szólit. Azt kell gondolnom, hogy ... ezt lassan, hidegen mondá erősen tekintve Cézárra. — Azt kérdem, Mormile grófnő, mi fakasztana sírásra ? — Nem tudom, nem tudom. De valaminek kell lenni, Meg fogom találni. — Es nekem meg fogja mondani V — Talán. Ön örvendene ha sirni látna ? — Nem fogom látni, — telelt Sanseverinó lehorgasztott fejjel. — Bah 1 szólt a grófnő és vállat vont. Felállt, hogy felöltőjét magára öltse. Lehaladtak a lépcsőkön. A grófnő a karján, szótlanul, a nélkül, hngy egymásra tekintettek volna. A kocsi hágcsójánál Czézár kalapot emelve üdvözlé a grófnőt. Laura mosolygott. — Eljön később a színházba Sanseverino ? — Minek menjek. — Mert mindenki jön. — Nem megyek. A klubba megyek játszani. — És az szórakoztatja önt ? — Legkevésbbé sem. Minden czél nélnélkül van. Jó éjt Mormile grófnő. — Jó éjt. Sanseverino herczeg. * Szeptember vége fele minden zaj elhalt. Campagna körül mély csend honolt. Rövid időközönkint kocsizörej volt halható mely az országúton haladt. Lent a nyaralóban egypár szolga aludt a csarnok padjain, egy paraszt leány íürkészőleg tekintett ki az ablakon, — a szakács pedig a konyhai ezüstkészleteket szedte össze csendesen. Laura grófnő nem szerette a falun a lármát. 0 maga kedvencz helyén tartózkodott, mely hely részben szalon, részben ve-