Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-12-28 / 52. szám

Lelkesedéssel lobogtatjuk tehát ovábbra is a kitűzött lobogót, bátran és tántorithatlanul haladunk előre, mert meg vagyunk győződve, hogy a nagy közönség támogatása és elismerése mellett a küzdelemben mint győztesek fogunk kikerülni. Ezen reményben indulunk az nj év küszöbén a terhes útra s a szokott bizalommal fordulunk előfizetőinkhez és olvasóközönségünkhöz, hogy bennünket e súlyos küzdelmünkben, mely Pápa város és vidéke javára irányul — miként eddig tették, ez. után is támogatásukban részeseitessenek. Tesszük pedig ezen kérelmünket azért, mivel Önöknek válvetett tárno" gatásának|köszönhetjük ezen tizenhárom éves fennállásúnkat*sj'gy csak is Önökben bizhatunk a jövőben is. Midőn ismételve kérjük előfizetőinket és a nagyközönséget, hogy bennünket jószándékukban továbbra is támogatni szíveskedjék, ujult erővel fogunk a nehéz munkába a tizenharmadik év küszöbén. A tizenharmadik év küszöbén ! Vidéki, különösen Pápa városában megjelenő hírlapnak, nagyon sok. Tizenhárom évig fenntartani magát tisztán a közönség pártfogásából ez nagy és nehéz feladat. Ezt a kegyes pártfogást kérjük továbbra is és kívánunk olvasóközönségünknek : Boldog újévet ! PoIIatsek Frigyes. Okuljunk az uj évben. HH valahol van létjogosultsága I azon hagyományos szokásnak, hogy az ó évet lepeltakarással bucsuztat| ják és az uj évet üdvözléssel és nagy reménnyel fogadják, ugy Pápa városát első sorban illeti meg ezen processus. Mi, kik Pápa város jólétét és felvirágzását óhajtja!:, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szokásnak hódolni és a kórussal elmondani : Az 1902. évét ünnepélyesen átadjuk a mulandóságnak. Szük lenne a tér, ha ez alkalommal az elmúlt év mulasztásairól akarnának részletesen megemlékezni. De minek is, hisz ezt a nótát fujtuk egész éven át s a ki csak egy szikrányi érzéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthetett bennünkét. El kell ugyan ösmernüuk, hogy felszólalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon nivón, melyen állania keli, hogy a haladó városok közé számi tassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előretörekvés eszméje, de sajnos nem azon iráuyt követi, melyet követnie kellene. Hivatásunknak inegfelelőleg, e bajok kutforrásait eléggé szellőztettük s megjelültek azon irányt, melyet követnünk kell, de sajnos — eredménytelenül. Régi hiba ez már nálunk, de mi türelemmel várjuk azon időt, midőn felszólalásunk helyességéről meggyőződve. a helyes útra térnek. Nagyon helyesen mondja a közmondás, hogy „Szemesnek áll a világ" de ez reánk eddigielé nem vonatkoztatható. Mert hát az örökös tervezgetések, ha szép álmok maradnak csak, előbb-utóbb nevetséges lesznek. A szomszédos városok folyton emlegtik hogy Pápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amint mi akarunk, minden csak tervezgetés akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredménytelen erőlködéseinket. Igen odajutottunk, a folytonos tervezgetés folytán, hogy az időként felvetett terveket még a lakosság nagy része sem veszi komolyan. A vélemények erre vonatkozólag karakterisztikus vonásaik szerint a következők : A legnagyobb rész a közérdekű kérdésről tudomást nemlvesz, vagy egyszerűen csak vállat von reájuk. A második csoport lemondott. Mivel nem lát intézkedéseket melyek a város régi jóllétét és virágzását visszavarozsolnák — azért maga sem mozog ésjhabár többen jogosan kiragaszthatnak\az ajtójukra : „Itt eszmék bőven kaphatók" ők hallgatnak mélységesen. A harmadik csoport a maradiak. Nem, hogy kezdeményeznének —- de megakasztják a fejlődést. Általánosan elterjedt azon nézet, | hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény előtt/folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni- ösztökélni az ujjitásoknak megtestesitésére hivatottakat. •— Küzdünk is fáradhatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolondá tennünk avval, hogy légvárak, mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek, örökös regisztrálásával ugy önmagukat, mint a város közönségét csak áltatjuk, mert Ez az emberiség nagy kegyetlensége! Hol Lmarad szegénykékről az erdő lombja, a mezőn való szabad röpködés ? No, de Ervinnek sohase szóltam erről és Ígértem, hogy madárkainak nem lesz semmi hiánya. De még egy kedvencz kutyája is volt, a mogorva „Friczi". Mindig feszélyezett, ha elhozta hozzánk, bár befeküdt szépen az asztal alá. Hát ezt is nálunk óhajtaná hagyni. Mit mondtam volna egyebet, — mint azt, hogy esak hagyja nálunk. Vigyázunk'rá. . Ő anyámnak pénzt adott, hogy mindennap félfont'marhahúst főzzünk Friczinek, mert ahhoz van szokva. — Jó. majd főzzünk neki — Meg kell itt jegyeznem, hogy apám kisvárosi tannitó vólt, hatvan forint évi készpénzfizetéssel, tizenöt köböl búzát s ugyanennyi árpát kapott; négy öl fát, félmázsa sót és nyáron minden gyerektől egypár csirkét. Volt még két darab föld is e fizetéshez. Egy hold kukoricának, bab, krumplinak, félhold pedig zöldségnek, s káposztatermeléshez. Hogy öt tagból álló család e fizetésből félre nem tehetett egy fillért sem, s nem is volt valami briliáns kosztunk', azt könnyen ki lehet számítani. Én dolgos leány voltam, szépen hímeztem pénzért a parasztlányoknak, ebből ruházkodtam ! Hogy Ervin tudta-e mindezt, hogy velem egy csinos kelengyét sem adnak, nemhogy pénzt, hát nem sejthettem, de ha tudja gondolt; mi, nem k ért volna nőül, mert valóban mégkért jóval jegyváltás előtt. Hogy akor apám szólt-e neki erről, nem tudtam. Minek is bolygattam volna a dolgot ? Akkori időben még vagyontalan leányt is elvettek, ha vele boldog házaséletet reméltek. A kilencz kalit madárkával aztán sok bajom letl. kalitkájokat minden reggel ki kellett tisztogatnom, enni-inni adnom, tisztára mosott tálczikájokba. Persze, hogy ezért hálásan énekelt a pintyőke, a stiglicz, a kanári, stb.. De minden reggel kárba ment két órám a varrástól elvonva ! Friczivel is volt némi bajoskodás, mig az udvarban kisétálta magát, vigyáznom kellett rá, hogy meg ne szökjék, mert erre nagyhajlamot is mutatott. Valóban nyöszörgött a gazdája után. Aztán sokszor magunknak csak röviden főztünk, de a nagyságos Friczi miatt több fát kellett égetni, hogy a hus megfőjjön számára. Délben ette a hust, este a levest, kenyérrel. Sokszor kelletlen volt a hus szagát éreznünk, amikor mi csupán bablevessel értük be, vagy egy nagy tál száraztésztával. Gyakran húsételre nem telt, nem telt! Eltekintve az állatokkal! bajlódásomtól, egyszer az a rémület ért, hogy ujjamról elvesztettem a tág gyűrűt. Senkisem képzelheti ezt a gyötrelmet, mint én e miatt éreztem. Borzasztó volt nekem ez, mert rossz jelnek vettem. Aztán az ő édesanyja gyűrűje. Ez iszonyú volt. Minden zeget-zugot összekerestünk anyámmal együtt. A madarak kalitkáit, a bútorok helyét, a konyhát, a folyosót, a fáskamrát, a kis virágos kertet, ahol én járni s foglalkozni szoktam. Seholsem volt a jegygyűrű! Soha ily kint, félelmet! Három napig • igy aggódtam. Anyám meg is siratott. Harmadik nap, kiraktuk az ágyneműt a napfényre, én a szalmazsákot is kivittem ágyamból, amint vittem a középső nyílásba beleakadt egy ujjam, ki húzom, hát az én jegygyűrűm kiperdül a szalmazsák nyílásából ! Ez ugy megfejthető, hogy a szalmát fel szoktam rázni reggelenkint, s a gyürü igy esett bele az ujamról ! Mázsányi teher hull le szivemről! Meg van hát az Ervin gyűrűje ! De ez az öröm újra elmúlt, mert néhány nap múlva megint eltűnt az ujjamról. A kínos keresést njra kezdtük. Olykor, ha apám déli álmát aludta, nekem kellett az iskolába menni, a gyermekeket olvastatni. Noha a gyürü ott esett le ujjamról, a : gyerekek a szemétsepréskor azt is kivihették a szemétdombra! . . . S tyúkok ott szok | tak kapargatni. vége van most a gyűrűnek!..! Belefáradva a keresésbe sírva mentem I kis kertembe, kínomban nekiestem a gyom• lálásnak; még egy salátával bevetett ágyi ból húzogattam ki néhány gyomszálat; de