Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-11-02 / 44. szám

Be más a halottak világa! A zajtalan temető, a hamisítatlan egyenlőség, a valódi demokráczia nagy birodalma. Az egyedüli hely, hol eltörpül, elenyész, megsemisül száz meg száz baj, hol az emberi gyengeségek a semmiségbe vesznek, hol a gyámoltalan, földönfutó szegény ember olyan ur, aminő szegény a gazdag, tekintélyes, jóllétbe uszó ur. Az örök pihenők egyszerű országában megszűnik a külvilág megannyi nyomorúságai val. Mielőtt átlépi az ember e csöndes birodalom kapuját, lelkéről lefoszlik, lehámlik a sok szenny, sár és salak, ami odakünn az élők világában hozzátapadt. Viseltes, kopott gúny helyébe uj, tiszta mezt ölt a lélek és igy megyen leróni kegyeletének adóját. A temetőben látjuk, érezzük, hogy minő kicsiny az ember és minő nagy az Isten. Csupa fájó, tépő, bus gondolat forr az agyban, merő szomorú, bánatos és facsaró érzés dul a szivben. Előttünk lebeg szüntelen sorsunk vigasztalan jövője, a nagyvég, hol meg kell állanunk — érezzük az elmúlás leheletét, suhogó sze lét — és elmélkedünk az elmúlásról életünk méla akkordjáról, a halálról. Az emberi félszegségek, túlkapások, visszásságok ide nem nyúlnak, eddig nem érnek el. Itt nem nézi le, nem veti meg az ember ember társát. A förtelmes érzéseket elfojtja, leteperi, fölülmúlja egy szomorú, melancholikus érzés : az elmúlás érzete. rokonnak, a ki olyan nagy szomorúságot hagyott maga után. Nehezen ment a stilus is, kijött már a gyakorlatából, de azért mégis elkészült a levél. — Kedves öcsém ! — igy kezdte levelét — előrebocsátom, hogy ezt a levelet ne ugy olvassa, mint egy számító vén ember agyafúrt eszmeszüleményét, hanem mint egy öreg dédapa kétségbeesett levelét, a kinek minden pillanata arra való, hogy egyetlen kis dédunokája lelkét minden nagyobb hulámzástól megóvja s szivesebét, ha van, meggyógyitsa s boldogságot teremtsen a számára, hogy az élet ne megunni s megvetni tanulja meg, hanem szeretni és azt megbecsülni tudja. Képzeljen maga elé édes öcsém egy reszkető kezii öreg embert, a ki csak a kis unokája kedvéért él még a világon, a kit az ég mint egy utolsó napsugarat küldötte magános, öreg napjaira, hogy élete nehéz küzdelmeiért és azokért a sorscsapásokért, a melyeket átszenvedett, kárpótolva legyen. Ha az égnek e késői, de kegyes adományát is elveszteném, ez olyan csapás lenne, az én öreg szivemre, a melyet elviselni nem tudna egy pillanatig sem. Ez a kis leány az én életem csillaga. Ha ez a csillag lefut, sötét, kietlen lesz az életem, mint a legsötétebb éjszaka, melyet nem követ a hajnal. Ha boldogságból, örömből nem is egyformán jut ki részünk, a bánat, a fájdalom, a szomorúság összehoz, együvé kapcsol bennünket. A búban, gyászban nincs különbség közöttünk, lett legyünk bár földhöz ragadt koldusok, avagy fényes paloták hatalmas urai. A halál nem ösmer rangot, polczot, osztályt, fokozatot. Egyképpen bánik velünk irgalmatlanul, kérlelhetlenül. Szeretetteink hantjai mellett tanuljunk Istent félni és embert becsülni. Az Úrban vetett szilárd hit és bizalom, a felebarátok iránti nagy szeretett edzi a szivünket, aczélozza a lelkünket és nem rettegjük örökké a halált, hanem megnyugszunk az elmúlás szormoru gondolatában. Üdvös eszme - biztató jövő. Nincs talán intézmény, melyet annyira és annyiszor támadtak és sza, pultak volna,mint az úgynevezett koronás takarék szövetkezeteket. Keletkezéskök mindössze néhány esztendőre vezethető vissza és hogy menynyire beváltak és minő kedvező eredménynyel dolgoznak azok az intézetek, semmisem bizonyítja jobban, mint gyors és rohamos szaparodásuk, ugy hogy ma már minden valamire való helységben találunk a legbangzatosabb impozáns czimek alatt ily „humánus" szövetkezetet. A takarékintézetek e fajta eredetileg a szegényebb néposztály, a megszorult kisiparosok, kiskereskedők, hivatalnokok stb. jóltevőjéuek indult, a nyomasztó helyzetűek támogatója, istápolója, pártfogója óhajtott Ezeket előrebocsátva, bátrabban mondom el azt, a mi olyan sok álmatlan éjszakát szerzett nekem is és szegény kis unokámnak is. Bocsássa meg kedves öcsém, ha azt mondom, hogy bár sohase jött volna hozzánk, hogy sohase ismertük volna meg. Akkor a mi csendesen, boldogan muló napjaink nem lettek volna megzavarva s az én kis unokám megmaradt volna olyan gondtalan pacsirtának, a milyen ezelőtt volt s most boldog hitvese volna annak a derék uri embernek, a kinek öcsém is tudja, hogy

7 szánva volt és a kivel már el is volt jegyezve, de a kiről most az én kis leányom, az én jó, szelid Annácskám hallani se akar. Nem tudom, hogy mit akar és miféle fantazmagóriával töltötte meg a fejét, csak azt tudom, hogy mióta öcsém elment, mindig bus és sokat sir. Az a kis arczkép, a mit öcsém adott neki a nyáron emlékül, az képezi minden kincsét és boldogságát. Azt nézi egész nap, ahhoz imádkozik és ahhoz suttog titkos szavakat. Eleinte még csak tudtam vigasztalni, de most már nem hallgat reám. Azt mondja, hogy nem ér már az ő élete semmit, hogy nem is kell már neki az élet. Azt mondja, hogy a mint egyik nap múlik a másik után, ugy múlik az ó kedve is az élettől. A jövő tavaszt nem óhajtja megérni, mert tudja, hogy semmi mást nem hoz az ő számára, mint uj bánatot, uj szomorúságot, uj lelenni. Kölcsönöket igért könnyű viszszafizetési módozatok mellett. A folyósított összeget heti, havi avagy negyedévi rátában alacsony kamattal lehetett szerintök törleszteni. A kis exisztenciák megkönnyebbülten lélekzettek föl, hogy íme végre egy oly intézmény, mely súlyos bajukon, kétségbeejtő helyzetükön hivatva van segíteni. A csalódás, fájdalom, nem maradt el. Nyilvánvalóvá lett, hogy csak igen nehezen és rendkívül bonyodalmas uton juthattak pénzhez és az állítólag mérsékelt kamatláb tekintélyes és a kis emberek zsebéből nem igen tellő percentté fajult. A folytatását e kevésbbé humánus célzattal létesült intézménynek ösmerjük, miért is rátérünk tulajdonképeni tárgyunkra, annak ötletéből, hogy Bács—Bodrog vármegy törvényhatósági bizottsága nemrégiben őszi rendes közgyűlését tartotta, melynek legfigyelemreméltóbb tárgyát a főispánnak egy nép-takarékpénztár létesítésére vonatkozó átirata képezte. A főispán e takarékpénztár létesítésével két n agy értékű és fontosságú célt óhajt elérni; egyrészt obsó kölcsönöket adni a népnek, másrészt pedig az elérendő tiszta nyereséget kulturális és közgazdasági kérdések megoldására fordítani. Bizonyos, hogy Bácsmegye főispánjának szép és nemes eszméje rövidesen a megvalósulás stádiumába f«>g jutni s a kitűzött, valóban humánus célt minden tekintetben fogja ^aolgálui, amennyi bon a megye áll majd az élén a takarékpénztárnak és tekintélyes férfiak ellenőrzése mellett fogja jótékony működését kifejteni. Ama szegény emberek, kiknek nyomasztó helyzete a kölcsönt égetően megkívánja és komoly, törekvő, mondást. De mindenbe belenyugodnék, csak még egyszer láthatná öcsémet egy napig, vagy csak egy óráig is. Azután megadná magát a sorsnak és belenyugodnék a változhatlanba s megküzdene az élettel. Ne ütközzék meg kedves öcsém, hogy ilyen őszintén írok, mert a körülmények kényszerítenek reá. Tegnap is megátkoztam az elmúlt nyarat, a mi pedig ilyen öreg embertől, mint én vagyok, vétek, mert ki tudja, nem az volt-e az utolsó nyár, melyet Isten megérnem engedett, melyben meggyötrött szivem mindig vigaszt és megnyugvást talál, melynek szépsége és varázsa alatt térdet, fejet hajtva imádom az Istent. De képzelje kedves öcsém, tegnap reggel is, mint rendesen minden reggel, bementein hozzá a szobájába megkérdezni, hogy mikép aludt és elvenni töle azt az édes csókot és ölelést, mely mindennapi harmata az én lelkemnek, a melyből az életet meríti, hát képzelje csak egy mosolygós arcú helyett egy kisirt szemű leánykát találtam s sápadt, sovány arczocskájáról láttam, hogy az egész éjszakát álmatlanul virrasztotta át. Midőn meglátott, felugrott s a nyakamba borult és zokogástól íuldokló hangon azt mondotta, hogy nagyon, de nagyon szeretne meghalni, mert ő a világ legboldogtalanabb leánya és hogy biztosan tudja, hogy a jövő tavaszt nem is éri meg s ez a tudat jól esik a lelkének. Na csak az kellene még, ^y a szemem előtt hervadjon el az