Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-11-02 / 44. szám

Közérdekű független hetilap - Megjeleni!* minden vasárnap. ELŐFIZETÉS! ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R FVI 1 N könyvkereskedésében. A holtak zajtalan világa, a csöndes temetőkert benépesül a borongó emlékezés e szomorú napján bus emberekkel. A néma hantok, nesztelen sírok között borús arezczal, köoyes szemmel jár a szomorú tömeg. Oh, a halottak kedvesek, drágák és szentek előttünk. Elzarándokolunk sivár országukba, virágokkal, koszorúkkal borítják el az örök álmot alvók mohlepte, fünőtte hantjait. A kopár fejfára, a rideg keresztre szemünk forró harmatját hullatjuk és lelki üdveikért meggyujtjuk a halvány fényű, gyér lángú mécset. Olt térdelünk a csupasz rögön, szeretetteink sirnyoszolyáí mellett, bocsánatukért esdekelve, amiért táti életükben megbántottuk őket. Ott térdelünk igaz könyeket ontva, könyörögve az Úrhoz, áhitatos fohászszal, buzgó imádsággal, enyhületet nyújtó vigaszért, gyógyulást adó malasztért. Be más az örök pihenők nyugalmas, hangtalan birodalma, mint az élők zajos, lármás világa. Beláthatatlan nagy választófal áll kettőjük között. Künn az élet forgatagában a nyüzsgő áradatban, be gyarlók, kapzsiak, hálátlanok az emberek! Ádáz tusa, elkeseredett háborúskodás folyik a mindennapi életért. A kitartóbb a markosabb, az jobban birja, hát legyűrni a gyengébbet, az ingadozót. Ijesztő mértékben és módon dul, dühöng a kstvérharcz, a kenyéririgység. Az emberek nagy önzése, határt nem ösmerő egoizmusa megteremti a legrutabb, legundokabb szörnyeket. A felebaráti szeretet immár csak a bibliából ösmeretes. Az irgalom, könyörületesség, szánalom, humanizmus mesébe való fogalmak a modernkor gyermekei előtt, — félemlitően terjed viszont és féktelenül pusztit, tobzódik, vicsorgatja rémes fogait: a gyűlölködés, kufárkodás, kajánság és álszenteskedés. Az önbálványozás, a a reklamjellegü erőszakolt jótékonyság, a pózolt nagylelkűség vad orgiákat ül. Hiányzik az őszinte vonás, a természetesség, a nyíltság és egyenesség az emberekből. Mintegy vérré vált már a ezinizmus, a bűnökben való kéjelgés és duskálás, az embertársakon való átgázolás, hogy az önző czélok az eszközökre való tekintet nélkül elérhetők legyenek. A társadalom romlottságait, a modern kor elfajulásait nem kell talán tovább firtatni. Tudja és ösmeri jól mindenki a mai kétségbeejtő borzalmas állapotokat. T ^ SS C Z JL A dédapa, Az öreg nagyságos Csetey Andor ebéd után kinyitotta kastélyának nagy, ives ablakát és kidugta rajta galambősz fejét és hosszú szárú csibukjából elgondolkozva szippantott egyet-egyet. Szelid, öreg szemeit révedezve hordozta körül a már sárgulni kezdő parkon s hol egy hervadó bokornál hol egy lombját hullató fánál álltak meg. Sóvárgó lelke visszaszált a régmúlt idők verőfényes hónába, midőn szép ifjú nejével és kis apró gyermekeivel sétálta be az árnyas park széles utait. És mintha most is hallaná azokat az üdvöt adó hangokat, melyek egész lelkét boldogsággal töltötték el, arezán boldog mosoly vonult át, szemeiben fény ragyogott, Ébren álmodott és megelevenedtek előtte azok az alakok, a melyek minden boldogságát, örömét képezték. Odaképzelte magát a virágokkal telitett parkban, ugy mint régen : ifjan, délczegen, oldalára a rózsás arczu boldog asszonyt előttük futkározó kis fiával. Azután máskép tárult szeme elé arcza elborult, agyában más gondolatok támadtak. Nagyot sóhajtott és gyors egymásutánban szivta szájából a füstöt, 'mintha azzal akarná elűzni azokat a bus gondolatokat és még busább valóságot, melyek mindig ott vannak a nyomában a boldog visszaemlékezésnek. Nagy önuralma dacára se tudja visszatartani azokat a fájó könyeket, melyek szivéből törnek fel. Régmúlt idők, régi emlékek, melyek ugy tűnnek fel lelki szemei előtt, mint mikor ködön keresztül nézzük a vidéket. Es mégis olyan jól esik szivének a visszaemlékezés. Pedig tudja, hogy [nyomában van a szomorúság és a fájdalom. Mégis keresi az alkalmat, kutat valamely tárgy után, a mi teljes mivoltában tárja elé a régmúlt idők emlékeit. Most se ifjúság — réges-régen eltűnt, elrepült, mintha sohase lett volna, — se nő se gyermekek, azok is elmentek, eltűntek réges régen, künn nyugosznak a temetőben csak őt feledte itt az idő, vagy hagyta itt elő emléknek a múltból. Egyedüli öröme az a szép kis dédunokája, kinek éppen mogt tünt elő karcsú magas alakja ott a parkban a rózsalugos közelében. Csetey tekintete odatévedt és ott is maradt. Bánatos szemei ismét felragyogtak s joságos öreg arezán ismét felragyogtak s jóságos öreg arcán ismét megjelent az a boldog mosoly. De a mint nézte, nézte dédunokája bánatos arczát, melyet valamely eltitkolt érzelem koránérette tett, szemei elhomályosultak, arcza elborult. Ajkai mozogtak, mintha beszélne valakivel és beszédét heves kézmozdulatokkal kisérte, mintha megállapodásra jutott volna, felsóhajtott, fejét behúzta, az ablakot becsukta, könyes szemeit megtörölte és az Íróasztalához ment. Fejét tenyerébe hajtva mélyen gondolkozott. Végre papirt és kuvertet keresett s maga elé helyezte. Reszketett a kezében a t.oll, midőn a tintában mártotta, hogy levelet irjon vele egy távoli rokonának, ki a rokonság révén az idén a harmadik nyarat töltötte náluk a falun. Nehezen ment az írás, öreg ujjai elszoktak már az Írástól, a tollat nem tudták már jól vezetni s mindig görbén mentek a sorok és mindig uj levelet kellett kezdenie, mert csak nem küldhet Pestre ilyen görbesoros levelet annak a gavallér embernek, a ki képviselő is és olyan nagyon müveit is. De nem csoda, hiszen régen felhagyott már a levélírással. A szemei is gyöngék voltak, meg aztán nem is volt már kinek írnia. Azok. a kikkel ő levelezett, régen elköltözkődtek egy boldogabb hazába. Ha ez a kis leány nem volna mellette, bizony ő is ott pihenne már az örök hazában. De ez a dalos kis pacsirta életet önt bele, életet a saját életéből s élnie kell neki ő érte. Élniök egymásért! A tollat is most, olyan hosszú idő után, a kis unokája érdekében fogta a kezébe, hogy levelet irjon vele annak a távol