Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-06-22 / 25. szám

Közérdekű fü hetilap - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed­évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Az adóelőirányzatról. Városunk lakosságának hangos feljajdulása és megbotránkozása teszi kötelességünkké, hogy- ezen kérdés­sel, mellyel mult számunkban „Az adóprés" cimen bővebben foglalkoz­tunk, újólag megbeszélés tárgyává tegyük és felhívjuk azok figyelmét, kik hivatva vannak az adóelőirány­zat túlkapásaitól, lakosságunkat meg­óvni. Az adókivető bizottság hivatal­előadója ugyanis megküldte Pápa vá­ros adóhivatalának az 1902—1904 évekre előirányzott adókiszáinitási ja­vaslatokat feltüntető Ill-ad osztályú kereseti adó kivetési lajstromot, amely ugyancsak ezen hivatal helyiségben közszemlére van kitéve. Az ipar, kereskedés, a vállalko­zás a szabadlateiner-pályák emberei, ügyvédek stb. elszörnyedtek, amikor a lajstromból megállapították, hogy valamely eddig nem kellőleg kiderí­tett oknál fogva, az ócska adóprésen Laptulajdonos és kiadó : m wmmm, HSRDETESEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. akkorát csavartak, hogy miuden jó­ravaló adófizető feljajdul belé. Az előirányzatot áttekintve, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a kincstári előadó az adatokat hasból szolgáltatja és a légből kapott infor­mátiói a józan észszel homlok egye­nest ellenkeznek. Tótágasra állítja az adófizetőket, amennyiben kereskedő­ket alkuszokká degradál, viszont al­kuszokat előléptetett, jogcím nélkül kereskedőkké. De eltekintve ezen helytelen jogcimzésből eredő helyte­len adóelőirányzatot, találunk ott oly lipótinezei felfogást, melyet nevetsé­gesnek tartanánk akkor, ha ez nem adófizetőink rovására menne. Igy azon­ban követeljük az orvoslást. Hogy mit jelent ez a légből ka­pott előirányzat Pápára nézve, taláu fölösleges volna részletezni akkor, amidőn az ipari és kereskedelmi pan­gás hanyatlásáról csaknem hetenként beszámoló cikkeket irtunk és az egész hazai sajtó. A megélhetési viszonyok az utóbbi évek gazdasági depressiói miatt drága piacot teremtettek, amely­lyel élénk ellentétbe van az ipar és kereskedelem föllendülése, amelyről maholnap csak mult időben beszél­hetünk. Tehát teljesen beigazolt a város polgárságának az adókivetéstől való félelme, amidőn beigazoltnak látja azon feltevését, hogy az adókivetés­nél kezdődik a fikciók, a legtermé­kenyebb fantázia, a vak véletlen bi­rodalma, Fikción épült ezen előirány­zat, mert ugyan ki állithatja, hogy van kapcsolat a reális megélhetés és a harmadik osztályú keresti adó elő­irányzat között. Szomorú beigazolást nyer ez éppen most, amidőn itt ná­lunk az adóleszállitást várhattuk volna jogosan és ime helyette általános adóemeléssel lepnek meg. Ámde utópiákról ne beszéljünk. Ismerjük a kincstárt. A sok évi ta­pasztalat, megtanított már bennünket arra, hogy a kincstárnak sem érzéke, sem belátása nincs az adókivetések 'alkalmakor ez áldatlan viszonyok iránt. -A. Á z átok, Lassan, tompa zizegéssel hallanak a levelek a fákról. A fakó napfényben megvillan a sír­kövek márványa, s a csend, mely a holtak birodalmát eltölti, valami fenséges nyuga­lommal árasztja el az élők lelkét. Magányos, diszes sir előtt egy asz­szony térdel. Kétségbeeseten kulcsolja imára keskeny, átlátszó kezeit, és lázassan suttog röpke, értelmetlen szavakat, mintha a halot­tal beszélne. —• Ne vedd el tőlem. Hisz látod, sze­retlek most is eljövök hozzád. De őt is sze­retem. Vér, az én véremből. Felejtsd el, hogy hűtlen lettem hozzád. Hogy újra férj • hez mentem. Es a gyermekemet ne bántsd, ö ártatlan, ő jó, ő az én egyetlen gyönyö­rűségem 1 Szörnyű átkot mondtál ránk, igazán. Rám, és az ő apjára. Mikor a halálos ágya­don feküdtél, és azt hitted, ő mérgezett meg, a te legjobb barátod, aki ápolt és ke­zelt, akkor idegen és közönyös volt előttem meg esküszöm, és te tudod is, hisz a ha­lottakat nem lehet elámítani. De te tudtad te megérezted, hogy aztán szeretni fogjuk egymást, hogy az övé leszek: s ez a gon­dolat ádáz haragra gyújtott ekkor. Es azt mondtad, ámbár porrá lész, a sors megbő­szül téged rajtunk, százszorosan ezerszeresen. Az aranyos betűk villognak a sirkö­vön, valami bántó, gúnyos ragyogással. Az asszony merőn nézi őket, őrületes, eszelős lánggal a szemében. — „Zólyomy Kálmán". Aztán felzokog. Ugy érzi, valami tit­kos kötelék fűzi a halotthoz, a múlthoz, amit nem lehet elszakítani. Mentsd meg a gyermekemet! Érzem, te szívod ki ereiből a vért, agyából az élet­erőt, idegeidből az életet. Szánj meg engem! Hideg, fagyasztó szél rázza meg az ágakat a fákon. Az asszony összébb húzza a nagy puha kabátot remegő testén, aztán feláll. Sietni kell. Minden perez drága. Csak azért jött el most a gyermeke mellől, hogy a halottat kiengesztelje. De az aggodalom, a félelem kergetik vissza innét. Ha későn jönne ? Ha hiába lenne minden?'Oh, akkor ő is megátkozza a halottat, hogy ne legyen nyugvása a föld alatt, bekéje a sírban, mert a legdrágább kincsét elrabolta az anyától, akit, egykor, régen, szeretett, földi, érzéki szerelemmel. A szél meglebbenti a fátyolt a kalap­ján, élesen, metszőn az arcában csap. Nem törődik vele. Valami belső láz égeti a tes­tét, mohó tűzzel. Zavartan, ijedten tér ki az emberek elöl. Milyen hosszú az ut! — Talán megmentettem, — suttogja halkan, s a szemében a remény egy kósza sugára villant fel. Ez erőt ad. Szinte fut tovább. Haza. Bent a házban meleg van. Idegesen dobja le a nehéz kabátot. Amint belép, egy pillanatig semmit se lát. Az esti szürkület bizonytalan homálya lepi el a szobát. Az­tán feltűntek a tárgyak körvonalai. Elmo­sódottan előbb. Igen, ott az ágy. A beteg gyermek égő homlokkal fekszik benne. Beesett, so­vány arczára izzó rózsákat fest a láz. S az ágy mellett ott ül a férfi, a férje, görnyedten, bánatos arczczal. Hogy elváltozott az utolsó, izgalmas napok alatt! Összeesett, megöregedett, mintha valami titkos, kimondhatatlan gyöt­relem emésztené, pusztítaná. — Itt volt az orvos ? — kérdi heve­sen az asszony. — Itt. — Mit mondott? A férfi nem felel. Elfordítja lassan a fejét. — Nem akarok megnyugodni benne! Nem lehet az, Miklós. Nem fog meghalni, tudom. A férfi szánakozva, kétségbeeseten néz rá, aztán feláll, lassan, nehézkesen, és ma­gához öleli az asszonyt. A hangja rekedten hangzik, amint megszólal:

Next

/
Thumbnails
Contents