Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-05-25 / 21. szám

korlátozását, megokolttá teszi a közelmúltnak az a gyakori tapasztalata, hogy a szini szezont közvetlenül megelőzött időben tartott műkedvelői előadások a közönség anyagi erejét anynyira igénybe vették, hogy ennek a hivatásos színészet jelentékeny kárát látta. Tisztelettel teljes megkeresésünk mielőbbi elintézését s a hozandó határozatnak már a legelső alkalommal érvénybeléptetését kérve vagyunk stb. Reméljük, hogy a városi tanács az egyik kérvényt saját hatáskörében a legmelegebben felkarolja, a másik kérvényt pedig pártolókig terjeszti a képviselőtestülethez, melynek erkölcsi kötelessége lesz a kérelemnek helyt adni s ezzel színészetünket némileg subvencionálni. A — 1902. junius 1. — „Pápa a dunántul Athenaeje !" — Ezt szoktuk mondogatni mindig mikor azt az erős szellemi középpontot látjuk, melyet városunk vidékünkön képvisel. Iskolája van annyi, a mennyire hazánknak kevés városa dicsekedhetik. A már 1531-ben alapított ref. főiskolától kezdve van itt minden néven nevezendő intézet, és iskolaidőben naponként 900 diák tapossa a pápai utczát. Midőn azonban egyfelől ezt látjuk', el nem hallgathatjuk másfelől „ Athenaenk"nek hiányait. Ezek közé tartozik elsősorban mindjárt az, hogy művészeti életünk teljesen hiányzik. Akármelyik ágát keressük, — kereshetjük, de nem leljük. Csak a legutóbbi szini évadot tekintsük. Egy 17—18 ezer lakossal bíró vidéki várossal majd, hogy az az eset nem történt meg, hogy a színigazgató felszedte a sátorfát s ment boldogabb hazába. Közönségünk talán az egy-egy ifjúsági, műkedvelői előadások iránt mutat némi csekély érdeklődest. Zenei életünk teljesen pang. Látjuk ezt kénytelenségből mindenfelé. Egy oszlopunk van Pápán, mely köré az irodalmi, művészeti törekvések — legalább némileg — egyaránt jegeczednek. Ez a Jókai-kör. Néha-néha, mikor szinte síri vei csend honol a pusztában, a Jókai-körnek hivó szózata hűl latszik. Régi hagyományait hiven követi, és mikor senki sincs, mikor senki sem akar, ott van a Jókai-kör. Junius l-re készül a Jókai-kör művészbe. Fővárosi művészek közremüködésérendezi azt a körből alakult rendezőség, és nemes czél elől a sajtónak kitérnie soha sem szabad, kötelességet teljesít tehát lapunk is, midőn annak érdekében szavát szintén felemeli. Csak néhány evvel ezelőtt, 1899-ben halt el egyik hazai legjelesebb zenetudósunk a magyar zenének egyik úttörő örökemlékii bajnoka, a M. Tud. Akadémia, s a KisfaludyTársaság tagja Bartalus István. Hogy Bartalus István a magyar zene történetében, talán fölösleges ez alkalommal újólag fejtegetnünk, elég lesz hivatkoznunk a „Pápai Lapok" 1901. október hó 13-diki számára, melynek „Egy úttörő magyar zenetudós" című tárczája épen vele foglalkozik. A budai németvölgyi temetőben a főváros által felajánlott díszsírhelyen nyugvó Bartalus István síremléke javára rendezi a Jókai-kör a junius 1. hangversenyét, Krén Margit, Békei Józsa és Major J. Gy ul a igérték meg lejövetelüket és közremliködésöket. Krén Margit, a fővárosi köröknek beczézet kedvencze. Kedves, bájos hangú énekesnő, ki hangjának szépségével eddigelé mindenütt a legnagyobb sikereket aratta — Hazai zeneszerzők müveiből fog egyes részleteket énekelni. Értesüléseink, melyek jövetelét megelőzik az estélyre a legszebb reményekkel biztatnak. Békéi Józs i hivatásos művésznő, hegedűseink egyik legkiválób'oja, kit Európaszerte ismernek a művészi körök. Temperamente mos jelenség, ki játékával csak hódítani tud. A bpesti orsz. zeneakadémián nyert művészi oklevelet, azután ösztöndíjjal Berlinbe ment, hol .a „Hochschulen" — mint a hires Joachim tanítványa folytatta tanulmányait — 1897-ben az u. n. „Joachim dijat" egy művészi hegedűt nyerte el, melyet a világhírű mester tanítványai legkiválóbbjának saját kisérő levelével adni szokott. Már berlini útja előtt hazánknak több előkelő városában játszott, igy Nagy-Szebenben, Lúgoson, majd később Győrött, Beszterczebányán, stb. — Hazánkban legnagyobb sikereit azonban Budapesten aratta. Berlini tanulmányai után művészi körúton járt Németországban. Számtalan helyen megfordult, mindenütt hírt, dicsőséget szerzett a magyar névnek. A kőrútjában érintett varosok közül csak Ratibort, Luckaat, Fürstenwaldet, Hirschbergei, Waldenburgot, Freibui'got, Gottesberget, Landeshutot emiitjük föl. 1898-ban egyenes meghívásra ment Drezdába, hol a szász király előtt játszott egy hangversenyen. (Épen azt a „Chopin nocturne"-t, melyet többek között Pápán is játszani fog). A németországi lapok mindenütt, minden alkalommal a legnagyobb elismeréssel adóztak a kiváló, geniális magyar művésznőnek. Major J. Gyula hazai zeneszerzőnk egyik legjelesebbje, zongora művészeink egyik legkiválóbbja. Nevét nemcsak hazánkban, hanem a külföldön is, a legtöbb számottevő helyen ismerik. Alapjában a legérdekesebb egyéniség. 7—8 éves korában már componálgat, 10 éves korában már egy indulóját a kassai városi zenekar előadja. Kiképeztetését Budapesten nyerte. Eleinte mérnöknek készült, de később teljesen a zenének szentelte életét, Erkel Ferencz, Liszt Ferencz és Volkmann Róbertnek volt tanítványa, ez utóbitói zeneszerzést tanult s szeretetét kiváló tehetségével annyira megnyerte, hogy Volkmann Majort németországi utazásaira is magával vitte. Eddigelé már a következő művei jelentek meg : 1. II. és III. Symponiája, melyet Budapesten, továbbá Berlinben, FranzensbadbaH, Elsterben stb. is előadtak. Zongora versenye 1888-ban Budapesten a filharmonikusoknál, majd utóbb Lipcsében került előadásra. „Suite Romantique"-ját 1894ben maga vezényelte a berlini filharmóniában. Vonós serenátájával a kolozsvári zeneconservatorium pályadiját nyerte el. 1894ben jelent meg „Hegedű sonátá"-ja, van azonkívül két vonos négyese, nagyszabású hegedű- és gordonka versenye s számos zongora darabja. (Impromtu, Meunet, Capriccio, Jellem rajzok, Alom képek, Magyar Rhapsodia stb.) Vannak magán dalai, „Szegény Margit" balladája, vegyes karra, zenekar kísérettel, női karok stb. Operája : „Dalma", „Széchy Mária" és „Erzsike", mely utóbbit a budapesti m. kir. Operaház legutóbb 1901. szeptember hó 24-én mutatott be. Ujabban jelentek meg a Magyar Symphonia, mely 1000 frankkal jutalmaztatott, Suite miHenaires, Magyar pályanyertes sonata, Niels Finn ballada, Dalalbum s két magyar rhapsodiája. Íme Major Gyula, mint zeneszerző. E mellett kivájó zongora művész, kit legjelesebb zongoristának elismernek. Számos, részint filharmóniai és kamarai estélyen, részint jótékonycélu és önálló hangversenyen vett részt. A zeneoktatás terén is nagy tecsászár ezredese, leendő apósod a császár hivatalnoka. — De önök is magyarok ! —- Itt születtünk, — mondta az ezredes . . . , — Es itt is halinak meg 1 — vágta rá Helén. — Én legalább itt akarok pihenni, ahol az anyám, az én lánglelkü, magyar anyám, alussza örök álmát. Ó, ha most élne ha most a pártomra állhatna. Istenem mértis vagyok oly szerencsétlen ! Zokogott, lehanyatlott a támlásszékre. Az ezredes intett a tanácsosnak, majd kezét szorította meg és kikésérte a másik szobába. Soká tárgyaltak ott a császáriak. E közben a szobalány beeresztette Ferdinándot. Meglépetve látta a vőlegény, hogy bájos arája, mily kétségbeesetten törli a könyeit. — Mi történt V — Az égre, Helén, ki bántott meg ? — Ki ? Az édes atyád 1 Nemcsak engem, hanem téged is — téged, én egyetlenem ! Lásd, nem tehetek róla, hogy olyan anyám volt, aki császári katonának lett a felesége, de azért magyar honleány maradt. Magyar költeményeket olvasott velem, magyar dalra tanított. Naponta hallom, mi készül, mire készül apám s a te apád. . . . El akarják fojtani a szabadság vágyát. Es te ! Te, édes Ferdinánoom, te is az ellenségeink közé allnál'? . . . Atyád föl akar használni kémnek. — Helén ! Csak e rémült kiáltás hangzott el Ferdinánd ajkairól. És kezeivelel eltakarta arcát. — Bocsáss meg! — rebegte a lány. — Helén ! És te hited rólam ? Te is hitted '? — Nem. nem! Hisz azt akarom, hogy méltó légy a szivemre, mely nem szeretheti a haza ellenségét s mely csak érted dobog! Te jó, te okos, te becsületes vagy ! Tudtam hogyha választanod kell: engem választasz és a hnzát! . . . Tudd meg, hogy halálom lenne, ha atyádnak volna igaza. — Hallgass, hallgas, én egy életem ! Még ma meg fogsz győződni, kinek adtad a szerelmedet. Meg ma ismerni fogod lelkem legfőbb vágyát. Isten veled ! — Hová sietsz ? — Hát nem hallottad, ma toborozzák a szabadságharcz katonáit, ujonczokat gyüjtenek, akik majd kivívják ez ország függetlenségét. Isten veled, Helén ! Es Ferdinánd elrohan. Két órárá rá Winkler Nep. János ott áll a Városháza előtti téren. Nem sejtette, hogy még azon a napon „Szabad-tere" lesz ennek a neve. A tömeg, az ujongó, a lelkes tömeg bejárta az utczákat. Majd a fiatalság gyülekezett össze a téren s ott mindenik felesküdött a haza, a szabadság katonájának. Egy sápad lelkes ifjú legjobban buzdította társait. Winkler Nep. János rendőrtanácsos ur majd kővé maradt, amikor fürkésző szemei fölismerték

ra lázas ifjút. O volna az? Az édes fia? És rekedten, vérvörs ábrázattal hörögte : — Ferdinánd ! — O az ! Az én Ferdinándom ! Nem csalódtam benne. Ezt meg örömteljesen egy édes női hang suttogta a toporozékló apa mögött. A tanácsos ur, megfordult és ott állt előtte Helén, aki társalkodónőjével jelent meg. A fiu pedig csak a lányt nézte, az apát máinem is látta. Az első vihar magával sodorta a császári rendőrtanácsos fiát, kit Helén magának s a hazának hódított meg.